A Kárpát-medencében több évszázados hagyománya van az aranymosásnak, olyannyira, hogy a folyami aranymosás mesterségét apáról-fiúra örökítették, és így biztosított megélhetést generációkon át családok százainak. A megszerzett tudást, a jó lelőhelyeket, a szükséges eszközök megalkotását és működésének elvét féltve őrizték, ezért alakult ki egy zárkózott, rideg és magányos kép a folyami aranymosókról.
Napjaink aranymosói kicsit másképp néznek ki, mint elődeik, ugyanakkor ők maguk is előnyben részesítik a csöndet, a természet adta nyugalmat és a magányt. Nincsenek sokan, egy-két nagy veteránt leszámítva a többség jobbára időtöltés céljából, különleges hobbiként vág bele az aranymosásba. Ám ritka a kitartó ember, aki elfogadja, hogy akár hetekig sem lel a kincsre, de közben kemény fizikai munkát kell végeznie. Amennyiben felkészült hagyományőrző aranymosó van a területen, aki megfelelő felszereléssel dolgozik, akkor legalább egy-másfél köbméter sóder-szerű fövenyt kell feldolgoznia, ami négy-hat tonna, ehhez pedig nagyjából tízszeres vízmennyiség kell, szintén kézi erővel megmozgatva.
Ez egy igen hosszú ,,műszak”, ami a pad feldolgozó-képességétől és a fizikai erőnléttől is függ, és az aranymosó a nap végére jó esetben 0.8-1 gramm arannyal térhet haza. Ezt még tisztítani kell, vagyis ezen súly töredéke válik tiszta, ragyogó arannyá, vagyis ez nem a gyors meggazdagodás terepe, ahogy Kovács Attilától, egy energetikai cég fejlesztési vezetőjétől megtudtuk. Attila egy, mintegy kétezer-ötszáz fős követőbázissal rendelkező aranymosó csoportot gondoz, blogot is írt a témában, hiszen ő maga is aranyász.
Többszáz éve élnek aranymosók a Kárpát-medencében
,,Ha írásos emléket keresünk, akkor már a nyolcadik században jegyeztek fel az Alpokból lezúduló folyók mentén aranymosókat. Ezen patakok, folyók legtöbbje aranyban gazdag telléreken haladva gyűjtötte, és gyűjti ma is az aranyszemcséket, így aztán maguk a folyópartok, hordaléklerakódások is gazdag aranylelőhelynek számítottak.
Könnyen belátható, hogy az ezek gyűjtőfolyójaként tovább hömpölygő Duna, Dráva is jelentős aranytartalmú hordalékot szállított, így a partján élő emberek előbb-utóbb ellesték, megtanulták a mesterséget, és azt, hogy hogyan juthatnak hozzá az értékes fémhez. Sokféle aranymosási technikát ismerünk, melyek országonként, területenként, de még falvanként is különbözhetnek. A Duna szabályzásait, erőművi terhelését megelőző időkig a legkifinomultabb technikával és eszközökkel a csallóközaranyosi, illetve az ásványi aranymosók rendelkeztek” – magyarázza Attila, aki tisztelettel említi meg a szakmában csak stílusosan ,,nagy mohikánként” emlegetett veteránokat, a már elhunyt Kézdi Laci bácsit, a két aktív nyugdíjast Eperjesi Lászlót, Szabó Jánost és a legfontosabb alaknak tartott N. László Endrét.
A cikk a következő oldalon folytatódik, lapozz: