Interjú Tóth Annamária artistával

Coloré: Hogyan lettél artista?

Tóth Annamária: Édesanyám és a nővére is artisták voltak, a nagynéném hosszabb ideig külföldön is dolgozott egy dobószámmal, aztán kint felejtették magukat Svájcban a férjével. Nagyon megtetszett nekik az ottani élet, azt mondta, hogy a hegyek között minden olyan meseszerű. Az édesanyám rövidebb ideig dolgozott az artistaképző elvégzése után, de hamar abbahagyta, amikor megismerkedett édesapámmal. Én pedig ötödikes lehettem, amikor az általános iskolánkba látogattak a balettgimnáziumból toborozni, engem pedig el is hívtak felvételizni. Utólag belegondolva örülök, hogy nem vettek fel – egyébként azért, mert nem voltam elég hajlékony.

A mostani szakmádat ismerve ez elég ironikusan hangzik, nem?

Igen, de tényleg nem vagyok annyira hajlékony, az artistaiskola elvégzése után lettem az, saját magamhoz képest. Mindenki Ropikapitánynak hívott az általánosban, úgyhogy vékonynak vékony voltam és vagyok is, de a testalkatom inkább erősebbnek mondható.

Hogy kerültél mégis az Artistaképzőbe?

Otthon sokat bukfenceztem, cigánykerekeztem, dobáltam a párnát a lábammal. Aztán a tévében láttam meg a hirdetést, egyből úgy gondoltam, hogy ide menni kell, anya pedig elvitt, és 13 évesen fel is vettek. Magasdrót számmal végeztem Simet László tanítványaként, de végül soha nem dolgoztam a dróttal, mert Eötvös György, az akkori MACIVA managere ötlete és felkérése alapján, Posfai Zoltán és felesége tanításával kezdtünk bele egy karusszel számba. Ebben levegőszámhoz hasonló dolgokat csinálunk, egy hat-hét méter magas forgó állvány az alapja, melyekre egy-egy lány fel volt függesztve a lábaiknál, és az ő kezükben lógtunk egy harmadik lánnyal.

Ezzel a számmal sok helyen jártunk, majd feloszlott a négyes. Én azért is hagytam abba, mert édesanyám beteg lett, majd sajnos elhunyt, és szerettem volna hazajönni édesapámhoz. Itthon egy ideig egy étteremben dolgoztam, majd jöttek a felkérések az ismerősöktől, így szép lassan újra visszakerültem a szakmába. Amikor a kislányom másfél éves volt, megkeresett a volt partnernőm, hogy van-e kedvem egy duó levegő számhoz, igent mondtam, és Norvégiába utaztunk egy cirkuszhoz. A szezon a legtöbb helyen márciustól október-novemberig tart, köztük pedig vannak téli szezonok is, nekem mindig úgy alakult, hogy szinte sosem töltöttem ezt a kettőt egy helyen.

Voltam Franciaországban, Hollandiában, és Németországban is. Dolgoztam kompon egy évig, ilyenkor két hetet itthon voltam, kettőt pedig ott, de cruise hajón, sátorcirkuszban, színházban illetve varietében is megfordultam, ez utóbbi a kedvencem a mai napig.

Közben egyszer-egyszer helyettesítettem az iskolában (Baross Imre Artistaképző- a szerk), aztán pedig ott ragadtam.

Mesélj egy kicsit az oktatásról!

Ötödik osztálytól van általános iskolai képzésünk, amit aztán a gimnázium követ. Amikor én végeztem az iskolát, a szakképzés még a Városligeti fasor 3 szám alatt volt, és a gimnáziumi órákat pedig az Operával szemben tartották. Pár éve viszont már saját iskolánk van, ahol egy helyen tartunk mindent, persze így is nehéz összeegyeztetni az órákat. Kilencedik osztálytól a szakosaink délelőtt edzenek a Százados úti művésztelepen, és délután tanulnak, az előkészítősök (ötödik osztálytól nyolcadikig) pedig fordítva: délelőtt vesznek részt a közismereti oktatáson és délután edzenek. Ami a tantervet illeti, kilencedik osztálytól szakirány szerint gyakorolnak, ez lehet akrobatika, légtorna és ügyesség-egyensúly. Ezeken belül rengeteg mindent tanulnak: az ügyesség-egyensúlyhoz tartozik a zsonglőr, a drót, a görgő és a létra, az akrobatikánál választhatnak gumiasztalt, kínai rudat, dobócsoportot, emelőszámot, levegőből pedig van ziccünk, lengőtrapéz, gurtni, kötél és még sorolhatnám.

A felvételi után hogyan és mikor választja ki a diák, hogy mire szakosodik?

Ez régebben máshogy működött, mint most, akkor inkább a tanárok döntöttek arról, hogy ki milyen szakirányt válasszon, azon belül pedig milyen számot csináljon. Én például nagyon féltem akrobatikázni, viszont jó volt az egyensúlyom, ezért irányítottak a drót szakra. Ma is mi, a tanárok döntünk a gyerekekről, de van beleszólásuk, és igyekszünk előzetes rálátást nyújtani a lehetőségeikről. Az okostelefonok és internet világában ez ma már könnyebb.

Az első év végén eldől, mely konkrét számot fogják csinálni a későbbiekben, minden a gyerekek képességein, a fantáziánkon, a tanári kapacitáson és persze a piaci keresleten múlik. Az érettségi évében kicsit békén hagyjuk őket, aki igényli, annak csökkentjük a szakmai vizsgákat és fellépéseket, hogy a közismereti feladataikat jól el tudják végezni, a 13. év végén pedig megszerezhetik az Artista II-es végzettséget. Ha ez a bizonyítvány négyessel vagy jobb eredménnyel zárul, jelentkezhetnek a következő éves művészképzőre, mely szintén szakvizsgával ér véget, általában a Fővárosi Nagycirkuszban. Ekkor kapják meg a diákjaink az Artista I-es bizonyítványt.

Ezzel hol tudnak majd elhelyezkedni?

Én a végzés utáni első évemben a Nagycirkuszban egy téli szezonon át dolgoztam, aztán ahogy majdnem mindenki más, külföldre mentem. Egyre kevesebb tipikus, kempingezős-utazós sátorcirkusz van manapság, sokkal több a varieté, dinner show, és hajózni is sokan mennek. Németországban például nagyon szeretik a cirkuszt, ott rengeteg téli, karácsonyi műsort találunk, ha ezeket valaki kezdőként túléli a kempingezés és az időjárás minden viszontagságával, akkor jócskán megedződik és szeretni fogja.

Melyik a jellemzőbb: felkérésre mentek vagy házalni kell a produkciókkal?

Általában házalni kell, régen még videókazettákat küldözgettünk postán, aztán lett belőle DVD, ma pedig az internetet használjuk erre. Az ügynökségeket lassan felváltják a Facebook-csoportok, és persze az ember idővel a kapcsolatai által is talál munkát. Így is, úgy is kaptam már lehetőséget, volt, hogy engem kerestek meg, sokszor pedig mi ajánlottuk magunkat.

Felmerült benned valaha, hogy jobb lenne egy fix, biztonságosabb munkahely?

Soha, de nekünk ez a normális, hozzátartozik a dolgokhoz, hogy artistaként nincs olyan, hogy fix. Persze volt, hogy valahová többször is visszamentem, de az adott szezon végén derült ki, hogy jövőre újra várnak. Ritka eset, ha évekig ugyanott dolgozol. Emellett tudni kell helyezkedni, ismerni kell, hogy hová mikor kell küldeni a bemutatkozó anyagot, több ismerősömnek már három-négy évre előre megvan, hogy hol fog fellépni.

Szerinted van olyan életkor, amikor már abba „kell” hagyni az artistáskodást?

Ez nagyban függ az előadott számtól, illetve magán az emberen múlik, hogy meddig képes napi szinten gyakorolni, és vállalni, hogy biztonsággal tudja végrehajtani a gyakorlatot. Dolgoztam már együtt egy hatvan körüli olasz hölggyel, aki lábzsonglőr számot csinált és fantasztikusan nézett ki.

Melyik volt a legjobb élményed?

Rengeteg sztorim van, visszagondolva még az is jó volt, amikor Németország közepén sírtam a kempingben egyedül a lányommal, mert megállt az autó. Ott ültünk az út szélén, a lányom, a kutya meg én és vártuk, hogy valami történjen. Akkor azt mondtam, hogy soha többet nem megyek, de aztán valahogy mégis mindig útra keltem. Nem igazán tudok egy helyben megmaradni. Nagyon szerettem például Németországban dolgozni a Flic Flac-nál, akik az extrém műsoraikról híresek. Akkora sátruk van, mint egy stadion, időnként punk műsoraik vannak, máskor freestyle motorosok lépnek fel. Mindig jó volt a társaság is, jól éreztem magam velük. Nagy álmom volt fellépni a berlini Palazzo-ban, végül 2017-ben ez is megadatott, az volt az utolsó előtti munkám. Illetve még a lányom születése előtt a már említett karusszel számmal voltunk Svájcban, és libegővel, majd gyalog kellett felvinni egy hegy tetejére a sátor egyes részeit. Egy szabadtéri színházban léptünk fel, a domboldalban voltak az ülések, ahonnan csodás volt a kilátás.

Amikor az ember repül a semmibe és alatta egy gleccser, az valami hihetetlen. Olyan gyönyörű volt, nem is akartam onnan lejönni.