Olyan filmek magyar szövegeit köszönhetjük Szalkai-Lőrincz Ágnes szinkrondramaturgnak, mint az Eleven testek, a Mielőtt meghaltam vagy a Zero Dark Thirty. Karrierjéről, kedvenceiről és a szinkron szakma helyzetéről beszélgettünk vele.
Kezdjük egy nagyon amatőr kérdéssel: mit csinál egy szinkrondramaturg?
Egy idegen nyelvű televíziós vagy mozis produkció teljes magyar szövegét a szinkrondramaturg írja – a fő dialógusokon kívül azt is, ha a főszereplők háta mögött éppen egy beszélgetés zajlik vagy ha például tévéközvetítés van a jelenetben. Ez a szöveg később letisztázott formában jut el a szinkronstúdióba, ahol a színészek a felvétel során felolvassák, az kerül majd az eredeti hang helyére. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mi írjuk meg a kottáját annak, amiből a színészek játszanak.
Hogyan kerültél ebbe a szakmába?
A főiskola alatt televíziós szerkesztő-riporterként kezdtem el dolgozni, és a tévézés, illetve a következő munkahelyem mellett párhuzamosan már fordítottam. Amikor az új helyre a gyermekeim születése után nem tudtam visszamenni, összefutottunk egy volt kolléganőmmel, Mester Ágnessel, akiről kiderült, hogy szinkronrendezőként dolgozik. Ekkor villant be, hogy a tévés múltam miatt szöveget írni nagyjából tudok, fordítok is, megkérdezem tőle, hogy ebbe a szakmába hogyan lehet belekezdeni? Kiderült, hogy Szabó Sipos Barnabással ketten nemsokára egy szinkrondramaturgi tanfolyamot terveznek indítani, én pedig rögtön jelentkeztem. Miután elvégeztem, a szakmai kapcsolataik segítettek, hogy egy stúdióba eljuthasson a próbamunkám, ami aztán ott megfelelt, és azóta dolgozom – ennek éppen tizenegy éve.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó szinkrondramaturg lehessen?
A nyelvérzék nagyon lényeges a fordításhoz, de legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb –, hogy a magyar nyelvet szépen beszélje. A választékos beszéd- és írásmód, valamint az arányérzék a leglényegesebbek. Egy trash realityt például nem lehet irodalmi igényességgel lefordítani; tudnunk kell alkalmazkodni, az adott műhöz igazítani a szöveg stílusát, és persze hosszát. Fontos az is, hogy vissza tudjuk adni különböző szereplők jellemét a szövegek stiláris változtatásával és bizonyos szó- és szinonimahasználattal, vagy azt, hogy ki honnan származik. Ezt szépen meg lehet oldani annak ellenére is, hogy például egy angol dialektusos nyelvjárásbeli különbséget nagyon nehéz itthon visszaadni. Persze eléggé suta, ha ezt mondjuk egy palócos vagy szegedi tájszólással próbáljuk érzékeltetni, de mindig van lehetőség finoman jelezni, hogy az egyik szereplő az egyik tájegységről, a másik a másikról való. Ezenkívül feladatunk úgy visszaadni az egész műnek a hangulatát, hogy a nézőnek olyan élménye legyen, mintha azt a filmet angolul nézné.
Az akcentusnál maradva: a Modern család c. sorozatban például Sofía Vergara karaktere a Comedy Centralos szinkronváltozatban kolumbiai akcentussal beszél, az HBOsban viszont nem. Ilyen esetekben kié a döntés?
Mindig a megrendelőtől függ. Nem feltétlenül a személyétől, hanem az igényességétől, és attól, hogy van-e a koncepciója a saját szinkronmunkáival kapcsolatban. Ma már természetes, hogy ha egy angol filmben van egy francia szereplő, akkor raccsolva fog beszélni, ha például elhangzik a szövegben, hogy Párizs, akkor „Parí”-nak fogja mondani.
Hogy dolgozod fel a fordításra váró szövegeket?
A legelső lépcső, hogy megnézem a filmet. Közben figyelem és tördelem be a szöveget, ha például nagyobb szünetet tart beszéd közben a színész, azt újabb sorba ütöm le, és jelölöm, hogy látszik-e épp a szereplő, vagy mondjuk hátat fordít. Hallgatom a filmet, ha eszembe jut valami frappáns az adott mondatra, azt is feljegyzem. Ezután belelendülök a fordításba, ez viszonylag gyors rész, aztán kezdem csak el ráolvasni. Majd abbahagyom, és másnap friss szemmel nézem meg és javítom. Művészi munkát nem lehet futószalagon végezni.
Mennyi időre van szükség mondjuk egy negyven perces sorozatrész lefordításához?
Minden szinkronstúdiónak érdeke, hogy a saját dramaturg-gárdájával jó kapcsolatot ápoljon, és körülbelül tudják, hogy ki hány percet tud megírni napra vagy hétre lebontva. Én két – most éppen negyvennyolc perces – sorozatrésznél többet nem szoktam vállalni öt munkanapra.
Jól emlékszem, hogy korábban azt mesélted, hogy a munkamennyiséghez képest ez nem felel meg egy főállásnak?
Olyan nagyon nem jó a fordítás percdíja; aki főállásban csinálja, az többet kell, hogy vállaljon egy hétre, mint az én két részem, hogy ebből meg is tudjon élni. Utánaszámoltunk, és átlagosan 900-1000 forintos órabér jön ki sokszor, ami két nyelvvizsgával azt gondolom, hogy arcpirító, főleg úgy, hogy a tizennyolc éves gyermekem 1500 forintot kap óránként egy diákmunkáért. Nekem is van emiatt másik állásom, és nehéz szívvel, de már szinkront vállalok kevesebbet.
Mit dolgozol a fordítás mellett?
Van egy kiadó, amely kézimunka magazinok kiadásával is foglalkozik, és mivel én kötök, horgolok és keresztszemes hímzést is készítek, így ezeknek a lapoknak én vagyok a fordítója és lektora. Nálunk családi vonás az alkotás, mert a nagymamám matyóhímző asszony volt, úgyhogy valamennyi öröklődött, de igazából inkább a szövegekkel foglalkozom. Azt gondolom, hogy főleg most, a karantén alatt, sokan jöttek rá arra, hogy a kézimunkázás nem csak szellemi kikapcsolódás, hanem feltöltődés is. Szóval ez az én főállásom jelenleg, illetve a másik az érdekképviseleti munka, mert a szinkron tényleg nagy szerelem, így a Szinkron Alapszervezetben alelnöki tisztséget töltök be. Ennek keretein belül próbáljuk a különböző szinkronstúdiókkal egyeztetve javítani a szakmában dolgozók munkakörülményeit.
Mindig azt lehet hallani, hogy mennyire rossz a szinkron helyzete itthon. Történt esetleg valamilyen változás az utóbbi időszakban?
A SzíDosz Szinkron Alapszervezettel és az Előadóművészi Jogvédő Irodával készíttettünk egy kutatást a Hétfa Kutatóintézettel, amelyben felmérték a szinkronipar helyzetét. Ebből kiderült, hogy körülbelül harminc évvel ezelőtt voltak ugyanilyen percdíjak, ezek pedig ma már 40 százalékkal kevesebbet érnek. Értékválság van, miközben mindenki a saját minőségi elvárásai szerint próbál megfelelni a feladatainak. Nem tehetem meg, hogy azért, mert ennyit ér a percdíj, cserébe rossz minőségű munkát adjak ki a kezemből. De volt olyan eset, hogy leállt egy sorozat forgatása, mert nem volt jó a szöveg. Felhívták a fordítót és javítást kértek, ő viszont visszakérdezett: „Ennyi pénzért miért csináljak jobbat?”. Ezzel ugyanakkor nem a megrendelőt hozza kellemetlen helyzetbe, hanem az épp ott álló színészt, rendezőt, hangmérnököt, akik nem tudják folytatni a munkát.
Látsz esélyt arra, hogy javulni fog a helyzet?
Nagyon pesszimista vagyok. A szakmán belül sincs egység, helyette szétforgácsolódott szervezetek, 5-10 fős egyesületek vannak, akik a zászlajukra tűzték az érdekképviseletet, de közben nem tudnak egymásról. A FilmJUS Egyesületen keresztül kapcsolatban vannak például a filmrendezők, az operatőrök, a látványtervezők, a szinkronrendezők és a szinkrondramaturgok – ez öt olyan szakma, amelyek normális esetben együtt kéne, hogy működjenek, de nem teszik. A legtöbb filmes nem tudja, hogy létezik filmes szakszervezet, a Színművészetiről sokan úgy kerülnek ki, hogy nem tudják: jogdíjas a tevékenységük.
Melyik volt a számodra legkedvesebb munka?
Három olyan munkám van, amire nagyon büszke vagyok. Az egyik egy amerikai srácról szólt, aki felment északra egy grizzly-rezervátumba, mert a fejébe vette, hogy szereti ezeket a medvéket. A saját felvételeiből állt össze a film és írt mellette naplót is; ez azért volt nagy élmény, mert a kamerás felvételek hangja Anger Zsolt volt, a naplórészleteket Galambos Péter olvasta, a rendező pedig Kosztola Tibor volt. A fülemben van azóta is, ahogy Galamb olvassa fel a részleteket, és emlékszem Zsolt lazaságára, ahogy dolgozott a filmen. A másikban Dakota Fanning játszott egy beteg lányt, az volt a címe, hogy Most jó. A szereposztás ott is parádés volt, Fanninget Czető Zsanett szinkronizálta, a szerelmét pedig a bátyja, Roland. Nagyon kedves film számomra, minden alkalommal szétbőgöm a végét, mert a hospice-os nővérkének Kocsis Mariann volt a hangja, akinél kevés szebb hangú színésznőt ismerek. A harmadiknak pedig az a címe, hogy Oranges, Hugh Laurie volt a főszereplője, és Kulka János volt a hangja, még a betegsége előtt. Nyilván, amint megtudtam, hogy ott van, nekem is ott volt a helyem a felvételen. Ő volt az első olyan, aki azt mondta, hogy ne finomkodjunk, ha Hugh Laurie valahol azt mondja, hogy „b.. meg”, akkor az ott úgy is hangozzon el. De mondhatnám az Augusztus Oklahomábant is, amikor Bánsági Ildikóval töltöttünk egy egész napot, aki akkor Meryl Streep magyar hangja volt. Mihályi Győzővel pedig az Amerika madártávlatból című ismeretterjesztő-sorozatot csináltuk, és imádtam, egy történelemkönyv volt. Rengeteget tudnék mondani, nagyon szeretem például a természetfilmeket, és szoktam venni a bátorságot, hogy odaírjam, hogy például ezt Dunai Tamás hangján képzeltem el, hátha a szinkronrendezőnek bogarat ültetek a fülébe.