Az örökbefogadott – sokan skarlátbetűként élik meg ezt a titulust. De Sebesfi Ádám nem. Ő úgy nyilatkozik a saját örökbefogadásáról, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És ha jobban belegondolunk, az is: hiszen mi többet kívánhatna egy gyerek, mint hogy egy elfogadó, támogató és szerető családban cseperedjen fel.
A te életutad már a legelején egészen drámai fordulattal indult. Mit tudsz az örökbefogadásod körülményeiről?
Sok más kismamával ellentétben az én életetadóm nem egy pokrócba tekerve hagyott ott egy buszmegállóban, hanem meghozta azt a felelősségteljes, vagy ha úgy tetszik, drámai döntést, hogy örökbe ad engem. 23 évvel ezelőtt én voltam az első olyan nyíltan örökbe fogadott gyermek az országban, ahol édesanyám jelen volt a születésemnél – mondhatni, „együtt szültek” engem az életetadómmal. Ilyenkor tulajdonképpen kézből kézbe történik az átadás, mely akár nagyon szép pillanatokat is tartogathat. A mi esetünkben ez annyiban volt más, hogy az én életetadóm nem szerette volna a búcsúzkodást túlhúzni, így a megszületésem után engem rögtön édesanyám karjába adtak.
Emlékszel még, mi okozta az első halovány felismerést benned, hogy a te utad talán más, mint a megszokott?
Olyan 4-5 éves lehettem, amikor előkerült egy fényképalbum, benne egy képpel az egyik kedves ismerősünkről, aki épp várandós volt. Feltűnt, hogy rólunk nincs ilyen kép, és amikor édesanyámnak szegeztem a kérdést, hogy én nem a te hasadban voltam?, ő minden mellébeszélés nélkül azt válaszolta nekem, hogy nem.
De gondolom, a szüleid részéről ennek a nemnek jócskán volt aztán folytatása – és talán előzménye is…
Hogyne! Egész kicsi koromtól kezdve folyamatosan kommunikálták felém, hogy ők örökbe fogadtak engem. Volt egy kis csillag alakú lámpánk, esténként azt nézegettük és közben arról meséltek, hogy ennek a csillagnak a fénye segített nekem hazatalálni. Soha, egyetlen percig nem volt titok, vagy tabu az én örökbefogadásom. Ezzel nemcsak engem, hanem önmagukat is védték, hiszen könnyebb egy négyévesnek őszintén beszélni erről, mint utólag egy kamasznak színt vallani – aki joggal vágná a fejükhöz, hogy hazugságban nevelték fel. Így hozzám a lehető legnagyobb őszinteséggel – és némi humorral – fordult az édesanyám, amikor előhozakodtam az ominózus kérdéssel. Ő pedig minden mást félretett, hiszen tudta, hogy az egyik legjelentőségteljesebb pillanat az életemben ez a nem – ami ugyanakkor egy nagy igen az elfogadásomra.
Te hogy látod, ez az elfogadás mennyire játszik közre abban, hogy ilyen nyíltan tudsz beszélni erről a témáról?
Mi alapvetően egy nyitott család vagyunk, szeretünk beszélni – ez talán látszik is. (Nevet.) Az én szüleim, mi több, a nagyszüleim is mindig, mindenhez nyitottan álltak hozzá. Engem úgy neveltek, hogy ha problémám volt, vagy rossz fát tettem a tűzre, ne titkolózzak, hanem mondjam el, mert mindent meg lehet beszélni.
Tudatos döntés volt a részedről, hogy kiállj az emberek elé és élharcosként beszélj az örökbefogadásról, vagy egyszerűen így alakult?
Erről valójában egy matematika dolgozat tehet, amit mindenáron el akartam kerülni. (Nevet.) Így kapva kaptam a lehetőségen, hogy helyette inkább elmenjek a Parlamentbe egy örökbefogadással kapcsolatos kerekasztal beszélgetésre édesanyámmal – aki mellesleg a Gólyahír Egyesület egyik alapító tagja. A karzaton ülve hallgattam a konferenciát, amikor váratlanul felkértek, hogy én, mint örökbefogadott, esetleg megoszthatnám a jelenlévőkkel a gondolataimat, ha van kedvem. Én pedig – legnagyobb megdöbbenésemre – belementem, és hirtelen a pódiumon találtam magam, mikrofonnal a kezemben. A közönség egyszerre zokogott és nevetett, az előadás után pedig mindenki velem akart közös fotót készíteni. Mondanom sem kell, hogy 14 évesen szupersztárnak képzeltem magam… Aztán hazafelé az autóban ülve jött a felismerés, hogy ez talán nem sztárság, hanem felelősség. Hogy az örökbefogadás előtt állók nem fotózkodni akarnak, hanem kérdezni és beszélgetni. Mert ezek az emberek kapaszkodókat keresnek, és én lehetek nekik egy ilyen kapaszkodó.
És ez az eset odáig vezetett, hogy ma már te is aktívan tevékenykedsz a Gólyahír Egyesületnél…
Igen, sokszor tartok előadást az örökbefogadás előtt állóknak. Legutóbb a Nyugati téren körülbelül 120 gyermekre váró emberbe próbáltam lelket önteni, akiknek nagyjából 5-6 évet kell várniuk egy újszülött csecsemőre. Szeretném számukra megkönnyíteni ezt a keserves utat, amit leginkább a parkoláshoz tudnék hasonlítani: hogy az elején még nyugodtan és türelmesen keressük a parkolóhelyet, egymás után rójuk a köröket, de lassan kezdjük elveszíteni a türelmünket és egyre reményvesztettebbé válunk. És amikor már éppen feladnánk, hirtelen megpillantjuk magunk előtt az üres parkolóhelyet. Ezen a hasonlaton keresztül próbálom nekik átadni, hogy legyenek kitartóak, várjanak türelemmel, szeretettel, hittel és reménnyel. Mert megéri.
