„Erős vagyok” – ezek voltak Cârsteanu-Dombi Márta első szavai gerincműtétjét követően, s ez a két szó akár az egykori triatlonista mottója is lehetne. Bár az orvosok azt mondják, valószínűleg soha többé nem fog járni, ő bízik az orvostudomány fejlődésében és abban, hogy néhány év múlva újra fel tud állni a kerekesszékből. Addig is, igyekszik teljesen normális életet élni: dolgozik, sportol és készül a következő Ironman versenyére…
2018-ban következett be a sorsfordító baleset az életedben. Mi történt pontosan?
Emocionális pillanatban találsz most, mert majdnem napra pontosan három éve történt a beleset a nizzai Ironman versenyen. Nem emlékszem, hogyan történt, a sokk, illetve az erős, kábító hatású gyógyszeres kezelés miatt ez a kritikus egy-két nap nekem sajnos – vagy nem sajnos – kimaradt. Azt tudom, hogy az triatlon első része, az 1,9 km-es úszás kifejezetten jól ment, ezután következett (volna) a 90 km biciklizés, majd a félmaraton.
A balesetem a biciklizés 63. kilométerében történt. Az első 25 km-en az út végig emelkedett, itt nagyon jó tempóban tekertem, számtalan atlétát sikerült megelőznöm, köztük férfiakat is. Már ereszkedni kezdtem, úgy éreztem, egyenesben vagyok, fejben már a futásnál tartottam, és ekkor következett be a baleset, amiről senki nem tudja pontosan, hogy történhetett. Mivel hátal csapódtam egy fa törzséhez, előtte valahogyan repülnöm kellett: rámehettem egy kőre, esetleg átszaladhatott előttem egy állat az úton, hirtelen nagyot fékezhettem. A testemen nem volt látható sérülés, semmiféle seb vagy horzsolás, vér nem folyt, de a két atléta, aki odajött segíteni – közülük egyik tűzoltó – látta, hogy komoly probléma van. Mentőhelikopterrel vittek be a nizzai kórházba, ahol sajnos nagyon hosszú ideig, 4 órát kellett várakozni, ami gerinctörésnél végzetes lehet. Emellett belső vérzésem volt és nyolc bordám is törött. Amikor toltak be a műtőbe, mondták a férjemnek, hogy nem biztos, túlélem, de végül sikerült stabilizálniuk a gerincemet. Annyi titán csavart használtak fel a műtét során, hogy amikor másfél év elteltével ezeket kiszedték, azt mondtuk, készítünk majd belőlük egy – az életemhez kapcsolódó – művészi alkotást. Lehetne az a címe, hogy: „Újrakezdés”. (Nevet.)
Ha előbb reagáltak volna az orvosok, több esélyed lett volna a felépülésre?
Igen, ha 2 órán belül megtörtént volna a beavatkozás, akkor lehet, hogy az idegszálak részben össze tudtak volna kapcsolódni és regenerálódni.
Mi volt az első gondolatod, miután felébredtél a műtőben?
Nagyon kábult voltam, inkább csak képek maradtak meg. Anyukám ott ült az ágyam mellett, amikor felébredtem, de mivel intubálva voltam, nem tudtam beszélni. Mutattam, hogy kérek egy írószert. A legelső dolog, amit leírtam, az volt, hogy: „erős vagyok”.
Védeni akartam a szüleimet a sokktól, és azután is sokszor úgy éreztem, hogy én vagyok az ő támaszuk. Aztán jöttek a pszichológusok, és megkérdezték, hogy vannak-e öngyilkos gondolataim, én pedig kinevettem őket. Miért lenne? Nem tudtam elhinni, hogy vannak emberek, akik ilyesmire gondolnak.
Szerinted nincsenek olyanok, akiknek egy hasonló dráma után megfordul a fejükben az öngyilkosság gondolata?
Az első gondolat szerintem mindenkinél a tagadás. Amikor felismered, hogy ez mégis a realitás, akkor már próbálsz továbblépni. Nálam ez nagyon gyorsan megtörtént. Hamar elfogadtam a történteket, és már azon gondolkodtam, hogyan tovább. Akkor sem és most sem adom fel a reményt, hogy valamikor majd felépülök és járni fogok, mert hiszek abban, hogy lesz egy nekem való megoldás.
Miből merítesz erőt?
Erősségem a racionalitás. Feltettem a kérdést magamnak: mi van most, és mi lehet majd pár év múlva? Mi adhat okot az optimizmusra? Ezt teljesen logikusan végig tudtam gondolni és fel tudtam térképezni. Tudom, hogy lesznek lehetőségek, a kérdés az, hogy mikor. A covid sajnos ellehetetlenítette és továbbra is nehezíti a továbblépést, a járvány miatt Svájc például csak a svájci lakcímmel rendelkező páciensekre korlátozza a kutatásokat. Nem mindegy, hogy az ember beáll kísérleti kismalacnak, vagy (ki)vár egy biztos megoldásra. Olyan kísérleti kezelésbe semmiképp nem mennék bele, ami még tovább roncsolná a gerincvelőmet, egy esetleges javulás érdekében. Még fiatal vagyok, 5-10-20 év múlva jöhet még valamilyen új, forradalmi megoldás, és ha akkor tudok lépni, még az is jó lesz.
Az orvosok mivel biztatnak?
Már rögtön a műtét után mondták, hogy mivel teljes törésem volt, valószínűleg soha többé nem fogok járni – ami egy erős üzenet, mert ez csak az orvostudomány jelenlegi állása szerint van így. A konzervatív orvoslás hozzáállása ez, ahelyett, hogy azt mondanák, lesz remény. Reményt viszont nem akarnak adni, mert nem akarnak felelősséget vállalni arra az esetre, ha ez véletlenül nem jönne össze.
A környezeted hogyan reagált a történtekre?
Az intenzív osztályon, ahol felébredtem, egyik nővérkének az volt az első mondata hozzám, hogy „Marta, you are a survivor”, vagyis, hogy egy túlélő vagyok. Igen, lehetett volna másképp is… És akkor arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy van két kezem, fel tudom venni, meg tudom ölelni a kislányomat. (Minél feljebb sérül a gerinc, annál kevesebb funkció működik. Akik nyaktól lefelé bénulnak, azok a kezüket sem tudjak használni.) Egyébként nagyon változó reakciókkal szembesültem, voltak körülöttem optimista emberek, de olyan vadidegenek is, akik elsírták magukat mellettem. Nagymamám borzasztóan szomorú, hogy még mindig nem tudok lábra állni. Szoktam mondani neki, hogy nem az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok járni…
Mi lehet ennél nagyobb probléma?
Ha valaki le van bénulva, az azt jelenti, hogy a bénult testrészeken nincs érzékelés és nincs kontroll. Én köldöktől lefelé vagyok érintett, tehát nem érzem például azt sem, ha vécére kell mennem; vagy vannak különböző komplikációk, amelyeknek semmi közük a lábaim funkcionalitásához. Ha ezeket a dolgokat valamilyen szinten érezném és irányíthatnám, már sokkal élhetőbbek lennének a mindennapok.
A megváltozott életedben hogyan alakult át a napi rutinod? Mi jelenti a legnagyobb problémát, feladatot a mindennapokban?
Én soha nem a problémát nézem, hanem a megoldást keresem, de bevallom, az első év brutál nehéz volt. Németországban, Münchenben élünk, itt a szociális rendszer, az infrastruktúra és logisztika adott, sokféle támogatást kapok. A balesetem után egy gerincsérülésekre specializált klinikára kerültem fél évre Murnauba, ahol egyrészt biztosították az egészségügyi, orvosi hátteret, másrészt elkezdtek felkészíteni az új életemre, hogy minél önállóbban tudjam venni az akadályokat. Teljesen személyre szabott kezelést kaptam, még a kerekesszéket is személyre szabottan állították össze nekem. Ehhez egyébként van egy elektromos bicikli kiegészítőm, amit elől hozzá tudok csatolni a kerekesszékhez. A „végeredményt” én csak úgy nevezem, hogy Harley Davidson, amellyel 25 km/h sebességgel tudok közlekedni. (Nevet.)
Emellett autót is vezetek, a legnagyobb szabadságérzetet talán ez jelenti az életemben. Persze nem normál kocsit, hanem egy speciálisan átalakítottat, amelyben a gáz és a fék is kézi vezérléssel működik. A lakásunk akadálymentes, a konyhasziget vagy a kagylók is úgy vannak kialakítva, hogy be tudjak alájuk parkolni a székkel. Alacsonyabb edényekben főzök, hogy belelássak, merre alakul az étel. A nappaliban a kanapét az én magasságomra választottuk, hogy könnyedén át tudjak ülni a kerekesszékből, az ágy fel-le emelhető. Ülve zuhanyzom, egyedül öltözködöm, ami eléggé macerás, mindenféle elasztikus és gumírozott cuccaim vannak, amiket könnyebben fel- és le tudok venni. Naponta hatszor katéterezem, ezért a nadrágjaim is rugalmasak kell, hogy legyenek. A ceruzaszoknyák és hasonló elegáns ruhadarabok, amik régebben a gardróbom alapdarabjait jelentették, azóta is érintetlenül állnak a szekrényben. A magassarkút is maximum egy-egy fotó kedvéért tudom felvenni.
A feje tetejére állt világodban változtak-e az emberi kapcsolataid?
Voltak, akik nem tudták feldolgozni a történteket, ezek a barátságok lassan megszűntek. A gyerekkori, régi kapcsolataim viszont megmaradtak. Van egy maroknyi ember, akik tisztelnek, csodálnak, támogatnak, akikkel keressük egymás társaságát. Ahhoz, hogy valaki jó barát vagy éppen jó anya legyen, nem két működő láb kell, hanem elsősorban szív, és minden, ami ebből jön: jószándék, empátia, humor….
És hogy viszonyulsz azokhoz az emberekhez, akik sajnálnak?
Ők inkább maradjanak távol. Olyanokkal szeretnék időt tölteni, akik feltöltenek, mosolyt csalnak az arcomra. Kerekesszékkel lelassult az idő, minden több időbe telik, kezdve a mosdóhasználattól addig, hogy eljussak A-ból B-be. Viszont ugyanúgy 24 órából áll a napom, ezért nagyon meg kell néznem, hogy mire és kire fordítom az időmet, hogy az megérje.
A férjeddel való viszonyod hogyan alakult?
Hat hónapig nem voltam itthon, ez idő alatt a férjem átvette az anya szerepét az akkor 16 hónapos kislányunk életében. A kettőnk viszonyának átalakulása egy lassú és hosszú folyamat volt. Ilyen esetekben vagy megerősödik a házastársak közti kapcsolat, vagy tönkremegy. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy én korábban egy superwoman voltam: karriert építettem, gyereket vállaltam, sportoltam, minden buliban benne voltam, és akkor jön egy ekkora fék. Az önértékeléssel és a nőiséggel sehogy sem fért össze a fejemben a kerekesszék. Próbáltam tudatosan levezetni, hogy miként tudok továbbra is nő és feleség maradni, és mindig arra próbálok koncentrálni, hogy mivel tudom újra előhozni magamból a belső ragyogást. Sok dolog újraértelmeződött… ma nekem sokkal többet jelent például egy ölelés, mint azelőtt.
Úgy tudom, újra dolgozol…
Igen, visszamentem a munkahelyemre, heti 4 napot dolgozom, 8 órában. A szerdám szabad, ilyenkor intézem az ügyeimet, az orvosi dolgaimat, a fizioterápiát, és ezen a napon van több énidőm, amikor foglalkozni tudok magammal, eljutok egy kozmetikába vagy fodrászhoz. Ezeken a napokon tudok töltekezni.
A munkahelyeden együttesen tudtatok alkalmazkodni az új helyzethez?
A Siemensről beszélünk, a cégnek megvan a lehetősége, hogy támogasson, s ezt 150 százalékban meg is teszi. Kialakítottak nekem egy külön, könnyen megközelíthető szobát, ahol akár le is tudok feküdni, van külön mosdóm, és olyan parkolóhelyet kaptam, ami legközelebb van a kijárathoz. Megkönnyítették a visszatérést és -integrálódást.
Régebben nagyon aktív és sportos voltál, mit csinálsz most?
Amire sokan irigyek, azok a bicepszeim. (Nevet, miközben leveszi a bőrdzsekijét és megmutatja az izmos karjait.) Mindig azon gondolkodom, hogy érhetném el azt, hogy újra nagyon gyorsan verjen a szívem, magas legyen a pulzusom és megemelkedjen az adrenalinszintem. Többféle sportot kipróbáltam a kerekesszékes tenisztől és kosárlabdától kezdve az úszáson át a kézi bicikliig, amivel idén már több, mint 500 km-t tekertem. Síelésben akarok még fejlődni, mert ez az a sport, amiben semmiféle hátránya nincs egy kerekesszékesnek egy ép sportolóhoz képest: ugyanolyan sebességgel csúszhatok és ugyanakkora lendülettel porfékezhetek, mint bárki más a pályán. Szeretném újra érezni a sebességet, a szelet az arcomon.
De tervezzük azt is, hogy teljesítjük az Ironmant váltóban a két férfival, akik engem anno a fa mellett megtaláltak, majd segítettek. Épp a napokban írtunk egymásnak annak kapcsán, hogy a nizzai verseny szervezői támogatnak abban, hogy csoportként induljunk. Az nagyon szép lenne…
