Miller Zoltán nemcsak énekesként, hanem kreatív producerként is részt vesz a március 10-én megrendezésre kerülő Szécsi Pál Emlékkoncerten. Az énekes-színművésszel arról beszélgettünk, hogyan készül az Aréna-béli koncertre, mire ad magának negyvennyolc órát, és az is szóba került, hogy miért kellene az embernek gyakran megdicsérnie önmagát.
Coloré: Hogyan esett a választás az emlékkoncert fellépőire? Felkérték őket esetleg, vagy volt egy casting folyamat?
Miller Zoltán: Magyarországon a casting szó kicsit furcsa, hisz’ itthon a szakmában jószerivel ismer mindenki mindenkit. Természetesen akadnak olyan esetek, amikor egy feladathoz, szerephez több alkalmas jelölt is van, de nagyjából lehet tudni, hogy ki milyen kvalitásokkal bír és – ha az is fontos -, mekkora népszerűségnek örvend. Jelen esetben olyan csapat állt össze Szécsi Pál nyolcvanadik születésnapjára emlékezve, melynek tagjai úgy tudják hitelesen megidézni az énekes legnagyobb slágereit, hogy közben saját egyéniségükből fakadóan is formálják a produkciót.
Egy interjúban ezt mondta: ,,azt tűztem ki magam elé: csak azt csináld, amiben örömödet leled! Vagy ha csinálni kell, tedd örömmel!” A Szécsi Pál emlékkoncert melyik kategóriába tartozik?
Mindenképpen öröm egy olyan, ikonikus előadó dalait énekelni, aki a saját korában a legnagyobb sztárnak számított, többmilliós rajongótábor imádta, és emléke a mai napig elevenen él a közönségben. Szécsi Pált énekelni nagy kihívás, és itt nem csupán az egyedi énekléstechnikájáról, hangszínéről beszélek, hanem arról az összképről, ami belőle sugárzott a színpadról. Rendkívül nehéz őt „reprodukálni”, de nem is az a cél, hogy Szécsi Pál-utánzatként adjuk elő a dalokat. Kollégáimmal, Nagy Sándorral, Pál Dénessel és Serbán Attilával arra – a nem kis feladatra – vállalkoztunk, hogy a hatvanas és hetvenes évek dalait a saját megformálásunkban úgy adjuk vissza, hogy az méltó emléket állítson Szécsi Pál előadóművészetének.
Úgy tudom, hogy ha egy olyan feladatot kap, amit nem szeret, negyvennyolc óráig hagyja magában a rossz érzést. Hogyan alakult ki ez a módszer?
Azt szokták mondani, hogy a sikerre huszonnégy óránk van, hiszen azt meg kell ünnepelni, és abba az egy napba – idézőjelben – minden belefér. A kudarcra vagy kevésbé jó élményekre én negyvennyolc órát adok magamnak, a negatív érzések ugyanis sokkal lassabban, nehezebben múlnak el, és sokkalta rosszabbul éljük meg őket. Két napot adok a rossz érzéseknek, hogy átfussanak rajtam, és ha a harmadik napon is idegesít vagy nyomaszt egy adott dolog vagy feladat, elkezdek tudatosan arra fókuszálni, hogy elengedjem. Rettentően energiarabló tevékenység rosszul érezni magunkat valami miatt, és a fókuszt is elvonja a fontosabb dolgokról.
Talán az a legnehezebb, hogy önmagunkat képesek legyünk vállon veregetni.
Azt gondolom, hogy ez így nem helyes, így próbálom arra sarkallni magamat, hogy ha valami jól sikerül, azt magam felé is el tudjam ismerni.
A Szécsi Pál Emlékkoncert esetében akkor dicsérte meg önmagát, amikor megkapta a lehetőséget, vagy majd akkor fogja, ha túl van rajta és siker volt?
A lehetőséget az ember a múltja és a jelenlegi teljesítménye miatt kapja, a jövő pedig csak tervezett remény. Az, hogy kapunk egy kihívást jelentő feladatot, már nagyon jó érzés, és a felkészülési folyamat során, akár egy jól sikerült próba után is „megdicsérhetjük” magunkat. Persze ez nem egy kóros önimádat, hanem egy elégedett nyugtázása annak, hogy mit sikerült aznap tenni. Fontos, hogy ki tudjuk mondani magunknak, hogy ezt valóban jól csináltuk. Hinni kell abban, hogy az embernek van egy értékítélő-képessége, amivel el tudja dönteni, hogy jól teljesített-e.
Kreatív producerként is részt vesz a produkcióban. Ez mit jelent pontosan?
Nagyon szerteágazó, széles spektrumú feladat, hiszen az alapkoncepció az ötleteléstől, a színpadi képen át, az esetleges kellékek kiválasztásáig terjed. Strem Gábor producerrel együtt az a célunk, hogy ne egy „statikus” koncert állítsunk össze, ahol a húsztagú élőzenekar ül, az előadók pedig szépen felöltözve jönnek sorra, eléneklik a dalokat, majd lemennek. Mi egy megkomponált dramaturgia mentén felépített, színházi elemekkel kiegészített előadást szeretnénk megvalósítani, melyben lesznek narrációk, bejátszások és egy kis meglepetés is. Az a célunk, hogy meglegyen az est méltósága és az a fajta tisztelet, amivel emléket állíthatunk Szécsi Pál élete és munkássága előtt. Ezt nemcsak az énekesek és a zenészek profizmusával tudjuk elérni, hanem olyan színpadtechnikai eszközökkel is, amiknek segítségével elgondolkoztatjuk, segítjük vagy épp elvarázsoljuk a közönséget.
Ma már bizonyos koncerteken olyan technikát alkalmaznak, hogy hologram formájában vetítik oda a már elhunyt énekest vagy zenészt. Gyakran megtörténik ez a Queen együttes koncertjein, amikor Freddie Mercury-t vetítik oda, de a halála után Kaszás Attila is énekelt már így Rúzsa Magdival. Mit gondol ennek a technikának a használatáról akár Szécsi Pál esetében?
Ezek a technikai megoldások számos lehetőséget kínálnak, egyrészt egyedi élményt jelentenek a nézőknek, de az előadóknak is egy izgalmas kihívás az így megidézett művészekkel együtt énekelni. Ha egy adott produkcióban az elődóhoz méltó helye van egy ilyen résznek, én is szívesen énekelnék régi korok nagy sztárjaival.
Volt önök közt harc a dalokért, amikor felosztották őket?
Egyáltalán nem volt, nagy egyetértésben zajlott a folyamat. A dalok felosztása után már csak a sorrendet kellett meghatároznunk, és azt, hogy kitaláljuk a koncert különböző blokkjait, ugyanis ezek mind fontosak ahhoz, hogy a jelenlévők ne „csak” egy klasszikus koncert, hanem egy komplex előadás élményével térjenek haza.