Lubics Szilvia többször is elsőként ért célba a 246 kilométeres Spartathlon futóversenyen, a sport iránti szeretete és alázata azonban 16 évvel a háta mögött is töretlen. Az ultrafutás magyar királynője interjúnkban elárulta, melyik mondat lendíti át a holtpontján, és hogyan léphetjük át a saját korlátainkat.
Lubics Szilvia a két lábon járó – azazhogy futó – példa arra, hogy ha kitartóan, szorgalommal és alázattal küzdünk céljainkért, akkor bármit elérhetünk. Az ultrafutás magyar királynőjével „Másfél nap az élet” című könyvéről beszélgettünk, amelyben bepillantást nyerhetünk az ultrafutás különös világába, ahogy a háromgyermekes fogorvos édesanya emberpróbáló körülmények között, például a Spartathlonon, vagy a pokoli hőségtől perzselt Badwater versenyen kitartóan lefut több száz kilométert, sőt, dobogós helyen végez.
Coloré: Azt írja a könyvében, hogy a kitartást a nagymamájától tanulta. Hogyan lehet ezt ellesni, és ha nincs kitől, hogyan fejleszthetjük magunkban?
Lubics Szilvia: Azt gondolom, hogy gyerekként ezt önkéntelenül tesszük, hiszen folyamatosan szüleink, nagyszüleink cselekedeteit monitorozzuk, amiket aztán átveszünk. Ha egy olyan családban növünk fel, ahol azt látjuk, hogy a dolgok elérhetőek, ha hajlandóak vagyunk keményen megdolgozni értük, akkor a kitartás idővel alapvető lesz számunkra. Ami pedig a fejlesztését illeti, szerintem minden tulajdonságunkon lehet és érdemes is dolgozni. Nyilván ehhez keresni kell az akadályokat és a komfortzónánkon túli dolgokat, de kis lépésekben mindenki átlépheti a saját korlátait.
Modern korunk kiemelkedő hívószava a kényelem, az Ön szenvedélye viszont minden, csak nem kényelmes. Hogy győzhetjük meg magunkat arról, hogy testileg és lelkileg is csak profitálhatunk abból, ha kilépünk a komfortzónánkból?
Alapvetően a fejlődésnek csak az lehet az útja, ha nem a megszokott dolgokat csináljuk. Ettől függetlenül nem kell rögtön óriási lépésekben gondolkodnunk, helyette célszerű apró léptekkel haladni. Ha például az életmódváltás a célunk, akkor kezdetben az is elég, ha autó helyett biciklire pattanunk, vagy – ha van rá lehetőségünk – egy új útvonalon megyünk be a munkahelyünkre. Vagy miután újragondoltuk, hogy milyen változtatásra lenne szükségünk ahhoz, hogy nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban éljünk, beillesztünk a napunkba egy új szokást.
És itt jön a képbe az akaraterő, hiszen hiába tudjuk valamiről, hogy az kell, nem fog csak úgy az ölünkbe pottyanni. Egy új szokás kialakítása azonban már azt jelenti, hogy kiléptünk a komfortzónánkból.
Kimagasló eredményeket tudhat magáénak, és a könyvből számomra az derült ki, hogy mindig újabb és újabb célkitűzéseket keres. Mit gondol, eljön egyszer az a pont, hogy elégedetten hátradől, vagy a jó futó holtig fut?
Szerintem az, hogy az ember új célokat tűz ki magának, nem elégedetlenség. Én legalábbis sosem azért teszem, mert elégedetlen vagyok azzal, ahol éppen tartok, hanem mert imádok valami számomra ismeretlen dolog felé haladni, aminek a megszerzése kihívást jelent. Arról nem beszélve, hogy a célkitűzések megszínesítik a mindennapjaimat. Szeretek például olyan futóversenyekre benevezni, ahol tudom, hogy mondjuk a talaj és/vagy a hőmérséklet eltér a megszokottól. De ilyenkor sosem az elégedetlenség a mozgatórugóm.
Apropó verseny: most épp készül valamire?
Én mindig készülök valamire. (Nevet). A tavaszi szezon fő célja az UltraBalaton teljesítése volt, májustól pedig megkezdem a felkészülést az év legnagyobb kihívására, hiszen októberben vár rám Utah és a MOAB 240. Ennek helyszíne Amerika, Utah állam, az időpontja október 7-11. Ez egy 238.2 mérföld, azaz 383.4 km hosszúságú verseny, 7283 méternyi szintkülönbséggel. A szintidő 113 óra, vagyis lesz időm magamba szívni annak a csodálatos tájnak a látványát, ami az útvonal teljesítése során vár rám. A lenyűgöző kilátás mellett ugyanakkor kemény is lesz, mivel a verseny második fele két hegyláncon vezet majd át, ahol a hó és a -15 fok sem kizárt.
Többször beszélt arról, hogy a határaink csak a fejünkben léteznek. Sosem küzdött kishitűséggel, önbizalomhiánnyal? Mit tett, amikor a saját korlátai miatt szenvedett?
A kishitűség sosem volt rám jellemző, hiszen mindig elérhető célokat tűztem ki magam elé. Persze voltak olyan versenyek, amik végül a terveim szerint alakultak, például a mostani UltraBalatonnál közel sem futottam olyan időt, mint amit a jelenlegi formámhoz képest elvártam volna magamtól, de ezzel nincsen semmi gond.
Sőt, szerintem kifejezetten jó, ha időnként nem sikerül valami, máskülönben sosem kellene elgondolkodnunk azon, hogy mit rontottunk el, mit kellene másképp csinálnunk.
A futás esetén különösen igaz az, hogy ha csak a sikerről szólna, akkor a legtöbben pár év után feladnák, hiszen elveszne a motiváció. Önbizalom-hiányosnak sem mondanám magam, mivel sosem voltam az a kimondottan versengős típus, és mindig csak magamnak szerettem volna megfelelni a versenyeken.
Hogy kezeli a kudarcot?
A kudarc, mint ilyen nem szerepel a szótáramban, mert ha valami nem úgy sikerült egy versenyen, ahogy szerettem volna, az inkább önvizsgálatra inspirált: hogy megtaláljam, mit kell másképp csinálnom, majd a következő alkalommal már ezzel a tapasztalattal, újult erővel elindulnom. Szóval a futás számomra sosem kudarc, hanem egy hobbi, egy örömforrás az életemben.
A TEDx-előadásában említette, hogy már a felkészülés során érdemes kitalálni, mi lesz az a mondat, ami tovább hajt, amikor a lábak már nem bírják. Van esetleg kedvenc mantrája?
Ez a kedvencem: „Mindig lesz jobb.” Ezzel szuperül tudom vigasztalni magam. Valahányszor borzasztó lassan haladok, arra gondolok, teljesen mindegy, milyenek a lépéseim, amíg mindegyik egyre közelebb visz a célhoz. És ha lassan, fájdalmasan is, de menni kell tovább.
Segíti, segítette valaki a mentális felkészülésben?
16 éve ultrafutok, így ez idő alatt többször előfordult, hogy beszélgettem, tanácsot kértem sport coach ismerősömtől, illetve nemrég magam is elvégeztem egy sport mentáltréner képzést, ami egy plusz megerősítést jelentett számomra amellett, hogy új módszereket is tanultam arra, hogyan segíthetek másoknak.
Amennyire emlékszem, egyetlen olyan hosszútávfutóról sem olvastam, aki ne említett volna komoly önismereti utazást, amikor a sportpályafutásukról beszél. Ön szerint igaz az, hogy jobb emberré, érettebb személyé tesz a futás?
Ezt nem szűkíteném le a futásra, hiszen a sport abszolút jó hatással van az emberre. Nem arra gondolok, amikor valaki heti egyszer felkeresi az edzőtermet, bár annak is megvannak a maga előnyei. Hanem arra a sportra, amit valamilyen céllal, rendszeresen végzünk. Ez mindenképp jellemformáló hatású.
A könyv egyik üzenete számomra az volt, hogy voltaképp mindenki megtalálhatja a saját Spartathlonját. Ez a tanács a sport világán kívül is érvényes?
Abszolút. A lényeg, hogy legyen célunk: az életünknek, a napjainknak, a cselekvéseinknek, ami minden egyes nap ott lebeg a szemünk előtt és amiért kitartóan dolgozunk. És ezt akkor tudjuk igazán jól csinálni, ha a saját céljainkat követjük, nem másokét.
Lubics Szilvia 1974-ben, Jászberényben született. A Mészáros Lőrinc Gimnáziumban érettségizett Jászapátin, majd Pécsett végzett fogorvosként 1997-ben. Az élet aztán Nagykanizsára sodorta. Jelenleg fogorvosként dolgozik Hahóton, egy kis településen Nagykanizsa közelében. Férje, dr. Lubics György, háziorvos. Három fia van, Olivér, Botond és Kolos, akiket mindennél jobban szeret. 2003 óta fut rendszeresen, mint amatőr sportoló, 2006 óta az ultratávokat (maratonnál hosszabb) favorizálja, azokban érte el sikereit. A teljesség igénye nélkül: Spartathlon (246 km) – három győzelem, két harmadik helyezés; UltraBalaton (212 km) – két első és két második helyezés. A dobogós helyezései mellett azonban legalább annyi örömet jelent Szilvia számára, ha másokat is motivál abban, hogy elérjék a maguk elé kitűzött célokat.
