Olyan, mintha láthatatlanná válnának a nők egy bizonyos kor felett, – mondja Iványi Orsolya közösségépítő, menopauza aktivista. Orsi néhány éve indította el az “Éljenek a 40 feletti nők” Facebook-oldalát, amellyel azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megmutassa a láthatatlanná vált nőket. Bátran mondhatjuk, hogy mára a mozgalom arcává vált: gyakran úgy emlegetik, mint az első, 40 feletti influenszert az országban. Orsival (többek között) arról beszélgettünk, hogyan lett menopauza aktivista, s hogyan érdemes hozzáállni a változókorhoz, de fesztelen párbeszédünkből nem maradt ki az ageizmus témája és az ötvenöt év feletti nők karrierlehetőségeinek boncolgatása sem.
Coloré: Közösségépítőként, menopauza aktivistaként definiálod magad, s a weboldaladon lévő bemutatkozásodban azt írod: „egyre fontosabb a társadalom jövőképességének aktív alakítása”. Mit értesz pontosan ezalatt?
Iványi Orsolya: Két évvel ezelőtt egy interjúban azt a kérdést szegezték nekem, hogyan járulok hozzá a tevékenységemmel a társadalom jövőképességéhez. Aztán rájöttem, hogy amit az utóbbi években csinálok (ami sokszor úgy jön le, hogy “csak” posztolgatok idősebb nőkről és ezt persze bárki meg tudná tenni), annak van egy sokkal mélyebb vetülete (is).
Kutatások szerint 47 évesen kezdődik el a láthatatlansági szindróma a nőknél, s felvetődött bennem a kérdés: vajon miért van ez? Hiszen ugyanannyian (sőt, többen) vagyunk, mint a férfiak: nők, feleségek, édesanyák és nagymamák, akik mindenhol ott vagyunk, mégis, egy idő után elkezdünk láthatatlanok lenni. Hogy csak egy példát említsek: őrült nagy kihívás ebben az időszakban az álláskeresés, de például a médiában sem vagyunk jelen, bizonyos generációk nincsenek megfelelően reprezentálva. Mindeközben pedig pótolhatatlan emberekről beszélünk.
Ekkor fogalmaztam meg magamban, hogy az a célkitűzésem, hogy megmutassam ezeket a nőket: attól, hogy valaki öreg, ugyanolyan értékes tagja a társadalomnak. Önmagában a posztolgatás azonban nem elég, tettekre van szükség, hogy reprezentáljuk (is) őket a széles közönségnek. A Második Tavasz Alapítványunk (melyet pár hete alapítottunk Tóth Mónika pszichológussal) a 40 pluszos nőket szeretné reflekorfénybe helyezni.
Az egyik jövendőbeli projektünkben például stockfotókat szeretnénk csinálni negyven, ötven, hatvanéves nőkről, majd felajánljuk azokat (ingyen) különböző médiumoknak, hogy ezeket használják az írásaik mellé. Miért? Mert azokon az illusztrációkon, amelyeket az újságokban látunk, általában fiatal nők szerepelnek akkor is, ha az idősebb nőkről/nőknek szól az anyag. Ha esetleg mégis kiköt egy idősebb nő a címlapon, a fotók olyan retusáláson esnek át, hogy végül saját magát is alig ismeri fel az alany. A negyven-ötven feletti nők ugyanúgy esznek, isznak, utaznak, de valahogy kimaradnak a reklámokból és a médiából. Ez persze nem csak itthon jellegzetes: globális problémáról beszélünk.
Írásaidban vissza-visszaköszön az a történet, hogy nem rázott meg különösebben a negyvenedik életéved betöltése, az első, maradandónak (tűnő) ránc a szemöldökeid között viszont igen. Mit jelentett neked ez a ránc?
Igazság szerint az volt az első külső jele annak, hogy valami elkezdődött. Elkezdtem öregedni! (Ez volt egyébként az első alkalom, hogy elmentem botoxra, mondjuk senki nem vette észre: a férjemnek is csak utólag mondtam el.) Az öregedés nem könnyű, én minden nővel együtt érzek, aki nap mint nap szenved ettől.
Esetemben egyébként váltakoznak azok az időszakok, amikor meg akarok szabadulni a ráncoktól, s amikor egyáltalán nem zavarnak: szerintem sokan vagyunk így ezzel. Az önelfogadás, s az, hogy jóban vagyunk-e önmagunkkal, mind segítik az öregedés tudomásulvételét. Azt látom, hogy a legtöbbünknek önmagában nem is feltétlenül a ránccal van problémája, hanem azzal, ahogy az megváltoztatja az arckifejezést: ki akar folyton mérgesnek, szomorúnak vagy fáradtnak tűnni? Sajnos rossz az a stratégia is, hogy folyamatosan hasonlítgatjuk magunkat a fiatal, „régi” önmagunkhoz. El kell fogadni, hogy többé már soha nem lesz olyan az arcunk, mint régen.
Egyébként pont a Martha Stewart-címlap, és a rá érkező kommentek miatt gondolkodtam el ezen újra. (Martha Stewart 81 évesen lett a Sports Illustrated fürdőruhás címlaplánya, – a szerk.) Sokan látják inspirálónak ezt, már csak azért is, mert egy 81 éves nő fürdőruhában van a címlapon. De ha mellette 40 évesre van retusálva, az nem segít nekünk a nagy láthatatlansági forradalomban! A probléma ezzel a címlappal az, hogy nem szabad azt hinni, hogy az öregedésnek ez az egyetlen módja.
A Martha Stewart címlapra kapcsolódva: mit gondolsz, miért éltetjük szívesebben (különösen a médiában) a fiatalságot?
Nemrég beszélgettem vezető szerkesztő pozícióban lévő ismerősökkel, akik azt mondták: nem lehet olyan magazint eladni, amelynek a címlapján ráncos nő szerepel. Az ifjúságorientált társadalmunkban ugyanis kínos megöregedni, mert az már a halálhoz közeli esemény, és arról meg aztán még kellemetlenebb beszélni.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy a mostani negyvenes-ötvenes korosztály sokkal bátrabb, kísérletezőbb, magabiztosabb, külsőségekben kevésbé hajszolják a tökéletességet. A zárt csoportban elképesztő sztorikat írnak a tagok, hogy ki-mibe vágott bele 40 felett (sokszor még én is nézek nagyokat, pedig már több helyen is éltem a világban, de van, aki még nálam is bátrabb), őket szeretném megmutatni! Az életkornak semmi köze ahhoz, hogyan élünk, ez megint csak rosszul berögzült sztereotípia.
Rákanyarodva a fő munkásságodra: mikor és miért kezdtél el a menopauza témájával foglalkozni?
44 éves koromig fogalmam sem volt arról, mi az a menopauza. Egy endometriózis műtét előtt viszont nekem szegezte a nővér a kérdést, hogy menopauzában vagyok-e. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak erre. Lefagytam! Erre a nővér rámordított, hogy „menstruál még?” Igennel feleltem, mire azt mondta, hogy akkor premenopauzában vagyok. Mivel erről sem tudtam semmit, a műtét utáni lábadozás alatt mindent elolvastam a menopauzáról, amit csak a neten találtam. Mivel nem sok magyar forrás közül válogathattam, a külföldi oldalak és főrumok felé fordultam, és amiket ott olvastam, abból már éreztem, hogy ez nem lesz egy sétagalopp.
A műtét után fél évvel durva mentális tüneteim jelentkeztek: szó szerint úgy éreztem, valaki átvette felettem a hatalmat. Ingerlékeny voltam, dührohamokkal és memóriazavarral küzdöttem, valamint az ízületeim is megsínylették a változást. A legnehezebb az állandó szorongás volt. Akkor jutott eszembe, hogy biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek 44 évesen fogalma sincs arról, mi az a menopauza meg perimenopauza, így elkezdtem erről blogolni. Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyien járnak hasonló cipőben, mint én: nők, akiknek fogalmunk nincs arról, mi fog történni a testükkel, a testükben. Összefoglalva azt mondhatom, hogy az endometriózisnak köszönhetem, hogy megtaláltam a küldetésemet.
Két évvel ezelőtt, Nagy-Britanniában öngyilkos lett egy Linda nevű nő, s a környezete számára csak a tragédia kapcsán derült ki, hogy a menopauza következtében elviselhetetlen szorongással küzdött. Férje azóta is a menopauza élharcosa, s arra tette fel az életét, hogy felhívja a figyelmet: a menopauza sokkal több és összetettebb folyamat, mint némi hőhullám és hangulatingadozás. Tudomásod szerint melyek a menopauza ma ismert, leggyakoribb tünetei?
A menopauza kapcsán mostanra 34 tünetről beszélhetünk, bár a Huffington Post egy cikke szerint ez már 62: az ösztrogén sok száz folyamatra van hatással a szervezetünkben, így nem csoda, hogy a csökkenését majd a megszűnését megérezzük magunkon. A menopauza során bekövetkező hormonális változás rengeteg következménnyel járhat, bár nem mindenkinél jelentkeznek tünetek: ők a szerencsés huszonöt százalék. (A fennmaradó hetvenöt százalék egészen biztosan tapasztal valamit magán.)
A hírhedt perimenopauza (amely a menopauza előtti felvezető éveket jelenti) mentális tünetekkel szokott “támadni”, szorongás, depresszió és ingerlékenység formájában. Sokszor azonban nem asszociálunk azonnal a változókorra, inkább olyasmikkel magyarázzuk, mint hogy stresszes napunk volt, nagy a pörgés, vagy hogy öregszünk.
Amikor tavalyelőtt el kellett altatni a kutyánkat, a veszteség tovább fokozta bennem a szorongást, ami akkor már évek óta tartott. Belekerültem egy depressziós spirálba, öngyilkossági gondolatokkal súlyosbítva. (Egy brit kutatás szerint 40-55 között lévő nők körében a leggyakoribb az öngyilkosságok aránya.) Utólag furcsa visszagondolni, hogy milyen sötét helyen voltam: szerencsés vagyok, hogy a férjemmel tudtam beszélni erről. Rendkívül fontos ilyenkor a támogató közeg!
A menopauza kezelései közé tartozik az úgynevezett menopauzális hormonterápia, amitől viszont sokan ódzkodnak. Korábbi nyilatkozataidból az derül ki, te hormonpótlás-párti vagy. Miért döntenél/döntöttél a kezelés mellett, s melyek az MHT általad ismert előnyei?
Kezdjük talán azzal, hogy mindössze harminc éve annak, hogy egyáltalán létezik menopauzális medicina. Miért? Mert előtte a nők nem éltek olyan sokáig, hogy ezzel foglalkozni kelljen. (Száz éve 55-60 éves korukban meghaltak a nők, így mindössze pár évet töltöttek csak posztmenopauzában.) Ma viszont az életük egyharmadát ebben a szakaszban élik le, így fel kell ismerni, hogy népegészségügyi szinten nagyon sok pénzbe fog kerülni, ha preventíve nem kezeljük a menopauzát, hiszen akkor nagyon sok beteg, öreg nő lesz. Az ösztrogéncsökkenés következtében kialakuló csontritkulást, a kardiovaszkuláris betegségeket és a demenciát nem lehet félvállról venni!
Visszakanyarodva a kérdésre: sokan félnek a hormonterápiától, aminek az az egyik oka, hogy 2002-ben kijött az ominózus Women’s Health Initiative kutatás, amelynek kommunikációja több sebből is vérzett: a média ugyanis azt ragadta ki belőle, hogy a hormonpótlás (amit ma már hormonterápiának hívunk, mivel a pótlás kifejezéssel egyúttal elfogadjuk, hogy a menopauza egy hormonhiány) mellrákot okoz.
Amikor a Magyar Menopausa Társaság elnökét kérdeztem a témában, a következőket mondta: egy olyan 50-60 év közötti nő esetén, aki nem szed hormont, és nincs rizikófaktora emlőrákra, az emlőrák előfordulási kockázata ezerből 12. Ha valaki öt éven keresztül szed hormont, akkor ez 12-16-ra emelkedik, vagyis harminc százalékos a kockázatemelkedés. Ez kimondva talán ijesztő, de relatív kockázatemelkedés szempontjából sokkal kevesebb, és talán elfogadhatóbb azzal szembeállítva, hogy a hormonterápiának milyen egyéb előnyei vannak, mint például a csontritkulás vagy a szív- és érrendszeri kockázatok mérséklése.
A tudomány jelenlegi állása szerint a hormonterápia a leghatékonyabb megoldás bizonyos tünetekre.
Tudni kell azonban, hogy a hormon nem csodaszer, nincs mindenkinek szüksége rá (trombózishajlam, mellrák-rizikó vagy ösztrogén problémák esetén abszolút ellenjavallt), s nem is mindenki akar hormont szedni, és ez is érthető. Általánosságban azoknak javasolt, akiknek az életminőségét befolyásolják a tünetek. Ha például az éjszakai izzadás miatt hónapok óta nem tud aludni valaki, lehet, hogy érdemes kipróbálni a hormonterápiát. A „nem alvás”, illetve a nem megfelelő alvás változókorban a demencia előszobája lehet, ezért különösen fontos, hogy foglalkozzunk vele!
Tudomásod szerint milyen egyéb módszerek léteznek, amelyek hatásosnak bizonyulnak a menopauza tüneteinek enyhítésére?
Mielőtt bárki belevágna az MHT-ba, érdemes kipróbálni más dolgokat is. Ilyen például az életmódváltás, mert az bizonyított tény, hogy ha jó formában vagyunk a változókorban, akkor a tünetek is enyhébbek lesznek. A megfelelő táplálkozás és mozgás, minél kevesebb stressz, mérsékelt alkoholfogyasztás és a dohányzás elhagyása mindenképp prioritások kell, hogy legyenek. Fontos megértenünk, hogy minden mindennel összefügg, így például az alvás és az étkezés is szoros kapcsolatban állnak egymással: ha nem alszunk jól, többet eszünk, ha többet eszünk, elhízunk, az elhízás pedig tovább ronthatja az alvást. (Öt kiló felesleg is képes apnoét okozni, mivel megváltozhat a garat pozíciója.)
S akkor az egyéb lehetőségekről: a különféle gyógynövényes szerekkel ugyan Dunát lehetne rekeszteni, de nem igazán bizonyított a hatékonyságuk, illetve nem biztos, hogy mindenkinek segítenek. A kognitív viselkedésterápia viszont bizonyítottan hatásos a legtöbbeknek, de az akupunktúrás kezelések is hatékonyak lehetnek. A legfontosabb talán az, hogy amikor úgy érezzük, „valami átvette a testünk felett a hatalmat”, menjünk el egy alapos kivizsgálásra, hogy biztosra menjünk és tudjuk, pontosan hol is tartunk a menopauzális átmenetben.
Ugyan az életközepi válság kapcsán leggyakrabban férfiakra asszociálunk, a nőket is ugyanígy érinti a probléma, sőt, egy, az Indexen közölt cikkedben azt írod: „ha még nem lenne elég a menopauza hullámvasútja, az gyakran egybeesik az életközepi válsággal”. Milyen ok-okozati összefüggés van a két dolog között?
A menopauza azért nehéz dió, mert egy rendkívül összetett testi-lelki transzformáció, amelyhez esetlegesen még kapcsolódhat egy életközepi válság is. Egyszer csak ott állunk, hogy van egy csomó tünetünk, amelyről nem tudjuk, melyik hormonális, s melyik alakult ki azért, mert kicsit belefáradtunk az életbe. Ugyan ötven felett már nem sokan akarnak szülni, de a menstruáció megszűntével elvész a gyermekáldás lehetősége. (Ez is azt bizonyítja, mennyire összeköti a társadalmunk a nőiességet a menstruációval!) Ezt figyelembevéve azt mondhatjuk, hogy a menopauza egyfajta gyászfolyamat.
Negyven és hatvan között rengeteg minden történik egy nő életében, ember legyen a talpán, aki ezt az egész feldolgozza, jól érzi magát és nem ássa el magát mindeközben.
Feldolgozni azt a tényt, hogy kevesebb van már hátra, mint előre, nagyon nehéz. Az viszont rajtunk áll, hogy mire használjuk fel a fennmaradó időt, meddig maradunk aktívak.
A Telex egy április közepén megjelent cikkében azt boncolgatják, miért nehezebb áttörni az üvegplafont (különösen) az 55 feletti nőknek, pláne, ha egy adott pozícióra pályázni kell. Mit gondolsz, minek tudható be a kor miatti diszkrimináció, egyáltalán tudatos-e ez a folyamat?
Érdekes módon nálunk (még) nem kezdődött el egy olyan folyamat, hogy a generációknak össze kellene dolgozniuk. Azt látom, hogy a fiatalokat nem akarják összetenni az idősekkel, mert nem tudják, hogyan fogják kezelni a juniorok az időseket. Soha nem értettem ezt a gondolatmenetet, hiszen szuperül tudnának egymástól tanulni!
Nemrég megosztottam a LinkedInen egy posztot, amely arról szólt, hogyan találjunk munkát ötven felett. Erre aztán érkeztek a szebbnél szebb kommentek, amelyek szerint „nálunk ez így van” vagy „kiemelten foglalkozunk ezzel” stb. Ugyanakkor, amikor a zárt csoportban nyitottam meg ezt a témát, mindenki az ellenkezőjét írta: „száz helyre írtam, és öt helyről kaptam választ”. Az ifjúságorientáltságnak elképesztő ereje van, de épp ezért kellenek az olyan aktivisták és közösségek, mint a miénk: hogy megmutassuk, hogy negyven, ötven vagy hatvan felett is tudunk értéket teremteni. Legjobb lenne, ha a fiatal generációval együtt tehetnénk ezt!
Tudván, hogy hatásodra menopauza-barát munkahely lett a Tesco, érdekelne, mit gondolsz: mit tud tenni a környezet (például munkatársak), hogy megkönnyítse a menopauzával élők mindennapjait?
A menopauzát nem lehet otthon hagyni, jön velünk dolgozni, így a tüneteink a munkavégzésen is nyomot hagyhatnak. A Tescónál bevezetett program több elemből áll, ezeknek része az edukáció, a vezetői érzékenyítés, valamint azon is gondolkodunk, milyen módosításokat lehet eszközölni és hogyan lehet a HR-policyba beleilleszteni a koncepciónkat.
A Tescónál például első körben megnéztük, hány, negyven feletti nő dolgozik a vállalatnál: kiderült, hogy a munkatársnők 47%-a 45 feletti nő. Elindítottunk egy zárt FB csoportot, ahol edukációs tartalmakat osztunk meg, szakértőkkel beszélgetünk stb, ezzel együtt megkérdeztük a kolléganőket, milyen változtatásokat eszközölnének a munkavégzésben. Ide tartozik az is, ha valaki a kasszában ül és mondjuk napjában ötször leizzad. Meg kellett beszélnünk, hogy ebben az esetben hadd’ kapjon az illető öt egyenruhát (hogy át tudjon öltözni), esetleg ültessük közelebb a mosdóhoz stb.
Persze, van különbség aközött, ha valaki a kasszánál ül vagy fent az irodában: sok felsővezető pozícióban lévő nő éppen 45 és 55 között ér el karrierje csúcsára (pont amikor a menopauza is megtörténik), így nem ritka, hogy a memóriazavar vagy az önbizalomhiány gátat szab az előléptetésnek. (Ritka, amikor a brain foggal küzdő, magas pozícióban lévő nők bevallják a férfi felettesüknek, min mennek keresztül, hiszen egyből arra asszociálhat a másik fél, hogy akkor nem tudják megfelelően ellátni a munkájukat.)
A Tescónál férfiaknak is tartunk érzékenyítő beszélgetéseket, ami ugyan elsőre furcsa lehet, de munkáltatói szempontból nem utolsó, hogy egy jó főnököt érdekel, mi történik a beosztottjával akkor is, ha az menstruál, szül vagy menopauzában van. Amikor megtartottuk az első workshopot az áruházvezetőknek, borzasztóan izgultunk, de pozitív visszajelzéseket kaptunk, miszerint „most már tudom, miért izzadnak csomóan!”.
(Olvastam egy cikkben, hogy anno Barack Obama is megkérdezte a feleségét, miért izzadnak bizonyos kolléganők a Fehér Házban körülötte…) Mindig elmondom a férfiaknak, hogy nekik effektíve semmit nem kell tenniük, elegendő annyit mondani a kolléganőknek, hogy voltak egy ilyen tréningen és ha probléma van, nyugodtan forduljanak hozzájuk. Kell egyfajta bizalmi légkör, hogy erről lehessen nyíltan beszélni egy munkahelyen, és ehhez elengedhetetlen, hogy mindenki tudjon egy kicsit a menopauzáról.
A menopauzát idehaza hajlamosak vagyunk az élet végével, a női csúcsidőszak lecsengésével összekapcsolni. Kommunikációs szakemberként hogyan kereteznéd át a dolgot?
A régi típusú gondolkodás szerint vannak az életben bizonyos mérföldkövek, mint például a diplomázás, házasságkötés, gyermekvállalás, nyugdíj stb. Sokak szerint, ha nincs ötvenéves korodra házad, akkor „nem tettél le semmit az asztalra”. Ez a hozzáállás is megdőlni látszik: ma már tovább élünk, így nem ennyire egyszerű az emberi élet, hiszen negyvenévesen még csak az életünk felénél járunk. Miért ne lehetne még két-három másik karrierem nyolcvanéves koromig? Jobb lenne, ha szakaszokra bontanánk az életünket ahelyett, hogy elvárások sorozatára szeletelnénk: érdemesebb lenne inkább azt kérdezni magunktól, hogyan tudnánk fejlődni.
A menopauzával kapcsolatban pedig az lenne a fontos, hogy ne is dimenzionáljuk túl a témát, de foglalkozzunk is vele. Jó lenne, ha nem egy görbeként gondolnánk az életünkre, hanem egy körként, amelyben egyszer csak összeér minden. Az egyik olvasóm pszichiátere úgy próbálta átkeretezni számára a dolgot, hogy ötvenéves korunkig menetelünk felfelé, majd egyszer csak elérünk egy fennsíkra, s csak rajtunk áll, mihez kezdünk „odafent”, meddig maradunk. A menopauza és a változókor mindössze egy korszak a sok közül, s lesz még több is ezt követően, de ebben az időszakban különösen számít, mit csinálunk. Nem csak az egészségünk miatt, hanem hogy el tudjuk fogadni a változást, s azt, hogy a változás állandó.
