A Veres 1 Színház társulatának tagja, filmek százainak narrátora, sokan mégis a Megasztár második szériájához kötik a nevét. Miben játszik a legszívesebben Pál Tamás, hogyan jött a TikTok-csatorna ötlete és mit dolgozna, ha nem színész lenne?
Volt egy konkrét pillanat az életedben, amikor eldőlt, hogy színész leszel?
Nem emlékszem olyan momentumra, amikor a mondjuk nehézgépkezelőnek készülő Pál Tamás hirtelen úgy döntött volna, hogy színész szeretne lenni. Gyakorlatilag születéstől determináltan, belső késztetés alapján jött és minden efelé vezetett. Igaz, hogy voltak olyan momentumok az életemben, amelyek egy kicsit eltereltek ettől a pályától, de igazából mindig is világos volt, hogy ezt fogom csinálni.
A Megasztár kapcsán ismert meg téged Magyarország, miközben te inkább színészkedtél az elmúlt évtizedekben – ez a kettő mindig egymás mellett haladt?
Énekkaros voltam az iskolában és a mai napig szeretem a könnyűzenét. Mindemellett erős volt a késztetés arra, hogy egyedül is énekeljek, egy iskolatársam vitt el az akkor nálunk még igencsak új műfajnak számító karaoket kipróbálni. Ott éltem át azt az óriási élményt, hogy milyen, amikor az ember mondjuk Elvis Presley-t vagy Elton John nótát énekel.
Bár nem könnyűzenei előadónak, hanem színésznek tartom magam, ez a kettő mind a mai napig valamilyen szinten keveredik bennem. Voltak olyan szakaszai az életemnek, amikor azt gondoltam, hogy zenéléssel foglalkoznék elsősorban, de a színészi vénám sosem tudott igazán eltűnni vagy elrejtőzni. Jobban is érzem magam, ha egy színpadi szerepben kell énekelni. Viszont könnyűzenei dalokat nem színészként énekelek, hanem énekesként. Az ország énekesként ismert meg, pedig előtte és utána is inkább színházzal foglalkoztam és a szerepeim 90 százaléka is prózai szerep, amivel én nagyon boldog vagyok. Azt gondolom, hogy abban sokkal több a kihívás, és kevés az igazán jó zenés színpadi szerep, ami engem megfog.
Mennyire befolyásolta az életed a Megasztár, tartjátok a kapcsolatot a többiekkel? Ha visszamennél az időben, ugyanígy jelentkeznél vagy visszacsinálnád?
Nem nagyon tartom velük a kapcsolatot, csak a közösségi média felületeken, de nem járunk össze és közös bulikat sem szervezünk. Nem csinálnám vissza, mert alapvetően is úgy élem az életemet, hogy nem gondolkodom azon, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Nagyon hálás vagyok ennek a műsornak, azt gondolom, hogy az egész Megasztár legsikeresebb szériájában lehettem döntős, tizenhat-tizenhét év távlatából még mindig emlékeznek rám emberek. Ez pedig érdekes, mert úgy tapasztalom, hogy a magyar ember azt ismeri fel és tartja sztárnak, aki rendszeresen megjelenik a tévében, és én az utóbbi tíz évben csak elvétve voltam képernyőn.
Hiányzik egyébként, hogy rendszeresen tévében szerepelj?
Huszonévesen természetesen minden vágyam az volt, hogy a képernyőn legyek, és gyakorlatilag bármivel oda kerüljek. Aztán a szerencsére megértem fejben, és már egyáltalán nem vágyom arra, hogy mindenáron ott legyek.
Hol játszol most?
Nyolc éve vagyok a Veres 1 Színház tagja, nagyon sok helyen eljátszottam sokféle szerepet – természetesen előtte is -, de kifejezetten elsővonalbeli magyar színészkollégákkal itt találkozhattam és játszhattam először. Szeretem a színház pillanatnyi varázsát: ami akkor ott este megszületik, az pontosan ugyanúgy még egyszer nem fog. Ez a tűnékeny szépség az, ami kifejezetten vonz. Filmben szerepelni, illetve szinkronizálni ilyen szempontból egyforma: ha egyszer felvettük, és jól sikerült, akkor az örök életre úgy marad. Nincs lehetőség fejlődésre, miközben, ha a színházban sokáig játszom egy szerepet, lehet, hogy öt évvel később új színeit, új rétegeit fedezem fel, és máshogy alakítom.
Hogyan jött az életedbe a szinkronizálás?
Egy zenei projekt kapcsán ismerkedtem össze egy fiatal énekesfiúval, aki akkor szinkronizált és őt kísértem el egyszer különböző stúdiókhoz, gyártásvezetőkhöz. Nem utcáról belépő civilként kezdtem, akkor már legalább tíz éves színészi tapasztalatom volt. Ennek ellenére természetesen nekem is meg kellett tanulni a szinkronizálást, és jó néhány év volt, mire úgy érzem, hogy elégedett lettem a munkámmal.
Mi a legnehezebb a szinkronizálásban, illetve mi az, amit legjobban szeretsz benne?
Színészként az a vágyam, hogy szerepeket játsszak, de a szinkronban nem én döntöm el, hogyan formálom meg a szerepet, nem én határozom meg a hangsúlyokat, a tempót. Nagyon szűk keretek között, pontosan, szinte kottára kell a szöveget visszamondani, ebből a szempontból előnyös, hogy van zenei múltam, hiszen fel tudom venni a szinkron ritmusát.
Ami egyszerre pozitív és negatív, hogy maga a szinkronizálás teljesen kötetlen munkát jelent, nincs két egyforma napom egy héten. Van, amikor nagyon sokat dolgozom, máskor pedig öt percet egy nap. Sajnos nem vagyok arra hatással, hogy melyik filmet vagy hangalámondást mikor veszünk fel, de most már megtehetem, hogy valamennyire én határozom meg, hogy mennyit dolgozom.
Ha egy filmnek te vagy a jól bejáratott narrátora, esetleg egy karakter szokásos szinkronhangja, megvárnak vele?
Régen, amíg egy-két tévécsatorna létezett és kevés mozifilm jött be az országba, akkor meg lehetett csinálni, hogy ha az adott színész forgatott vagy főpróbahete volt, megvárták. Ma, amikor ennyi tévécsatorna van, és ekkora mennyiségű tartalmat kell gyártani, senki nem vár meg. Én már nem abban a korszakban vagyok, amikor összeforr a nevem egy színésszel, de ha véletlenül ugyanazt a színészt osztják rám egy újabb munkában, szoktam neki örülni.
Az Expedíció az ismeretlenbe című sorozatban öt-hat éven keresztül én voltam Josh Gates hangja, aztán a fickó átment a Discoveryhez. Az ottani műsorok szinkronját viszont másik stúdió, ahol már nem tudták, hogy én voltam az eredeti narrátor, más kezdte el csinálni, aztán néhány rész után visszakaptam, mikor kiderült, hogy ennek én voltam az állandó hangja. A Tenet sztárját, John David Washingtont szinkronizáltam korábban egy filmjében, a Csuklyásokban, azonban amikor megérkezett a Tenet, nem jutott eszébe a rendezőnek, hogy rárakjon a casting listára. Nem igazán van központi adattár, ahol minden információ fent van, kit ki csinált korábban, de a rendező sem lenne kötelezhető, hogy ezt tartsa be.
Magyarul vagy eredeti nyelven nézel filmeket?
Nagyon szinkronpárti vagyok, úgyhogy aminek van magyar szinkronja, azt mindig szinkronizálva nézem.
Milyen érzés visszahallani magad, megismerni a hangod filmekben?
Megesett már olyan, amikor elkezdtem nagyon fülelni, mert nem voltam biztos benne, hogy magamat hallom. Az Adaline varázslatos életében például egy esőben ázó rendőrtiszt voltam, és amikor néztem otthon a filmet, hirtelen déjá vum lett a jelenettől, majd aztán meghallottam magam. Az elmúlt tizenöt év alatt mélyült a hangom, ahhoz képest, hogy 2009-ben A hercegnő és a békában még igencsak fiatalosan beszélek.
Melyik a legemlékezetesebb szereped?
Szeretem Josh Gatest (Expedíció az ismeretlenbe), nagyon jópofa és érdekes műsora van, illetve a Van rá magyarázat hangalámondását is rendszeresen csinálom mostanában. Az Oak Island átkán már nyolc-tíz éve dolgozunk, mindig jönnek újabb és újabb részek, azt is nagyon szeretem. A hangalámondásban is vannak érdekes dolgok, de alapvetően favágásnak tartom, a szinkronizálásban a szerepek az érdekesek.
Sokak szerint a magyar fiatalok azért nem beszélnek külföldi nyelveket, mert minden szinkronosan megy a tévében. Te mit gondolsz erről?
Mivel a magyar nyelv- aminek nagy szerelmese vagyok – nagyon szép, árnyalt és rétegezett ezért azt gondolom, hogy inkább hozzátesz az élményhez a szinkron, mintsem elvesz belőle.
Ha a filmnézés célja az, hogy nyelvet tanulj, akkor jó, hogy sok minden elérhető eredeti nyelven. Ha az a cél, hogy kikapcsolódj és szórakozz, akkor viszont megoszthatja, elterelheti a figyelmet. Azt se feledjük el, hogy a filmek kilencven százaléka angolszász területről érkezik, így ez csak és kizárólag az angol nyelv tanulására igaz. Ha spanyolul szeretnék tanulni, olaszul, németül vagy franciául, akkor már nem igaz a dolog, mert ezekből az országokból nagyon kevés film jut el hozzánk, és még kevesebb lesz szinkronizálva.
Nem rontja el a filmélményt egy kicsit, ha akkor látod először, amikor dolgozol rajtuk és nem nézőként éled át először?
Munka közben szinte átfolyik a fejemen a film, nem nagyon emlékszem rá, mire képernyőre kerül, illetve csak azokat a jeleneteket látom, amelyekben benne vagyok. Szinkronizáláskor a film tele van felirattal, fekete-fehérben látjuk, nincs benne sem zene, sem zörejek, így vizuálisan sem jó élmény. Mintha a Mona Lisa első vázlatait néznéd, amelyek nem is hasonlíthatóak a kész festményhez.
Hogyan jött a TikTok-csatorna ötlete?
Amikor a Musical.ly-ből TikTok lett, elkezdtem általam szeretett filmrészleteket feltölteni, ebben Balázs Andi barátom és kollégám sokat segített. Nem sok mindenkit érdekelt, amit csinálok, aztán tavaly február harmadikán feltettem egy olyan videót, amin épp az Oak Island átkát narrálom. A kezdeti 199 követőből így lett ötvenezer ember, mára pedig százötvenezer és elképesztően felfoghatatlan számomra, hogy ilyen virális tartalom lett belőle(m), amit egymásnak küldenek az emberek. Belelkesültem, elkezdtem egy csomó minden mást gyártani, most épp a kollégák bemutatása a sláger. Nem vagyok influenszer, így nem az a dolgom, hogy naponta tartalmat gyártsak, hanem a többi elfoglaltságom mellett szórakozásból csinálom.
Milyen érzés, hogy ennyien követnek?
Egyszerre furcsa is meg nem is. Nagyképűen hangzik, de amikor a Megasztár második évada futott 2004 ősze és 2005 tavasza között, akkor az ország a lábaink előtt hevert, tiszta Beatles-élmény volt. Aréna-koncert 12500 emberrel, gálák, tíz-húsz-ötvenezres tömegek, vidéki csarnokok rogyásig telve visító-üvöltő emberekkel. Kordonok mögött ugyan, de ott voltak és éljeneztek, tapsoltak nekem, most pedig nyilván virtuálisan, de ugyanez az élmény, csak a lájkokon és kommenteken keresztül. Régen nem volt közösségi média, és ha én nem mentem el Nyíregyházára fellépni, vagy a nézők nem jöttek Budapestre koncertre vagy előadásra, nem tudtunk kapcsolatba lépni – most pontosan erre jó ez a felület. Ugyanakkor felelősség is, igyekszem jó célokra használni, például nem volt még kifejezett reklámcélú videó.
Szerinted van, aki a TikTok-videók miatt megy el megnézni téged egy előadásban?
Érzékelem az érdeklődést, na nem százasával, de jönnek az emberek. Szerintem fontos a közösségi média, ha egy színész látható akar lenni, hiszen ezt a szinkron nem adja meg.
Azok közül, amely darabokban most a Veres 1-ben játszol, melyik darabot ajánlanád?
Májusban lesz A padlás premierje, ez a klasszikus darab mindenkit, így engem is gyermekkorom óta elkísér. Témüllert fogom alakítani, aki ráadásul egy aljas, pitiáner bűnöző, és kifejezetten simogatja a lelkemet, hogy egy negatív karaktert játszhatok el. Szerencsés vagyok, mert a jelenlegi előadások mindegyike más, többféle szerepet játszom, van kifejezetten klasszikus vígjáték, és van zenés darab is. Nagy kedvencem a Hogyan nevezzelek? című előadás, melyben Kálid Artúrral, Simon Kornéllal,Verebes Lindával és Molnár Gyöngyivel játszunk. Egyik munkámra sem mondanám, hogy nem szeretem, persze vannak, amiket szívesebben játszom, de az különösen fontos, hogy kollégákkal játszhatok együtt, akiket nagyon szeretek. A
Mi lettél volna, ha nem színész leszel?
Buszsofőr akartam lenni, most is nagy szenvedélyeim az autók, nagyon szeretek róluk olvasni és nézegetni őket. Ha nem színpadon játszanék, valószínűleg sofőrködnék, mert az életem jelentős részét most is az autóban élem. Egyik stúdióból a másikba, fővárosból vidékre utazom, 1999 óta egymillió kilométer biztos van a lábamban.
