Barion Pixel „A művészet arról szól, hogy van-e pénzed megvalósítani azokat az alkotásokat, amikre az emberek felfigyelnek” – interjú Kiss Miklóssal – Coloré

„A művészet arról szól, hogy van-e pénzed megvalósítani azokat az alkotásokat, amikre az emberek felfigyelnek” – interjú Kiss Miklóssal

2022. 09. 28.

Ha egy művész az alkotásaival nem éri el a célját, akkor fel kell ismernie, hogy ő egy senki – ilyen és hasonlóan erős kijelentések hangzottak el a Kiss Miklóssal készített interjúnkban. A képzőművész-dizájnert faggattuk az általa létrehozott emogramokról, az aranycsótányos akcióiról, és beszélgettünk arról is, hogy a magánéletét mennyire szövi át a művészet.

Coloré: Épp kiállításod nyílt Szöulban és Londonban, és hamarosan debütál Milánóban egy sneaker kollaborációd Gianni Galluccival. Külföldön ismertebb vagy már, mint itthon?

Kiss Miklós: Nehéz válaszolnom arra, hogy mennyire vagyok ismert külföldön, hiszen a „külföld” az egész világot takarja. Londonban a napokban nyílt meg az első, bemutatkozó kiállításom, Dél-Koreába most harmadszor hívtak vissza. Viszont attól még nem számít ismertnek valaki egy idegen országban, hogy egyszer megjelent a neve egy szaklapban, vagy éppen a harmadik kiállítása fut. Egy művész akkor van reprezentálva valahol, ha tömegek ismerik, és elmennek a kiállítására, pusztán a neve miatt. Az ismertség ott kezdődik, amikor egy évben nem két kiállításod van, hanem mondjuk harminc, és nem akárhol, hanem illusztris helyeken, Tokiótól Párizsig; amikor várólista van arra, hogy az alkotásaidat megvásárolják, vagy amikor egy száz példányból álló nyomatod egy hónap alatt elfogy.

Kiss Miklós
Kép forrása: Kiss Miklós

Ha már az ismert, nagy neveknél tartunk, kik a kedvenceid?

Sok területen vannak favoritjaim. A képzőművészek közül szeretem az összes neo-pop stílusban alkotó figurát, nagy kedvencem mások mellett Jeff Koons, Takashi Murakami, Yayoi Kusama. De imádom Banksyt is. Ha divattervezés, akkor Virgil Abloh nevét említeném, aki többek közt a Louis Vuitton egyik művészeti igazgatója vagy Jacquemus; grafikában, tipográfiában pedig inkább kevésbé ismert alkotókat kedvelek jobban.

Változatos a portfóliód, nekem úgy tűnik, hogy dizájnerként valahol az alkalmazott- és a képzőművészet határán egyensúlyozol. Melyik áll közelebb hozzád? 

Mindig összművészeti alkotásokra törekedtem, de belefáradtam abba, hogy sok projektbe sok energiát belefektettem, és végül ezeknek csak a töredéke valósult meg. Sokszor adtam jóval többet, mint amiért fizettek, miközben időnként nem éreztem, hogy igazán megbecsülnék a munkámat. Rájöttem arra, hogy magamból kell brandet csinálnom, és ezért tudatosan elmozdultam a képzőművészet irányába. Vannak sikeres tervezők, akik neve az átlagember számára nem mond semmit, az igazán nagy művészek viszont az átlagember számára is elérhetővé válnak: Banksyt, Kusamát vagy Jeff Koonst például tömegek „fogyasztják”. És ez azért is nagy siker, mert ilyen esetben jönnek a divatmárkákkal és mindenféle más brandekkel való kollaborációk:

azok a darabok, amiket egy-egy jónevű művész készít, hozzáadott értéket képviselnek, a vásárlók pedig büszkén hordják, mert úgy érzik, hogy egy egyedi, különleges példánnyal gazdagabbak.

Az emberek a művészek iránt is tudnak rajongani, ha nem is ugyanúgy, mint egy popsztár iránt – de majdnem, hiszen ma már képesek vagyunk elutazni valahova megnézni egy szobrot, épületet vagy kiállítást, ha nagyra tartjuk az alkotóját.

Szerinted annak mi az oka, hogy a tengerentúlon és Ázsiában mára teljesen megszokott a művészek és a divatmárkák kooperációja, itthon azonban ez még gyerekcipőben jár?  

Magyarországon kis pénz, kis foci alapon játszunk, ezért általában senki nem mer belevágni hasonló projektekbe. A nagy nemzetközi márkák azért nem vállalnak be itthon ilyen kollaborációkat, mert attól félnek, hogy az adott művész nem elég ismert; ha pedig még ismert is, nagyon szűk az a réteg, akit ilyen szinten érdekel a vizuális kultúra, azon belül pedig egy még sokkal szűkebb szegmens az, aki ezért fizetne is. Így egyszerűen nem éri meg.

Visszatérve a brandépítésre: a kissmiklos márkát külföldi mintára vagy saját módszerrel építed?

Sajnos tuti recept nincs. Illetve van: ennek két összetevője a szerencse és a jó ismeretségek.

Hiába vagy bármekkora művész és alkotsz nagyokat, ha valaki a megfelelő időpontban, a megfelelő helyen nem mondja azt, hogy ez jó. Vagyis, mint az élet bármely területén, itt is jó időben kell lenni jó helyen.

A klasszikus márkaépítési modell az, hogy ha valaki létrehoz egy márkát, amögött van egy PR-, marketing- és/vagy sales osztály, és elkezdődik a brandépítés, termékértékesítés. Nekem egyelőre nincs csapatom, helyette a lehetőségekből kell mazsoláznom. Amikor meghívnak egy nagyobb kaliberű rendezvényre, például egy kiállításra, akkor egyvalamit tehetek: olyan alkotást kell vinnem, ami annyira tetszik a szervezőknek és az embereknek, hogy megjegyezzék a nevem, és újra meghívjanak.

Emogram
Ő az emogramok atyja / Kép forrása: Kiss Miklós

Beszéljünk az emogramról, ami a te találmányod. Mik ezek pontosan, hogy kerültek az életedbe?

Az emogramok reflektálnak az emotikonokra. Ezek sztorija az, hogy 2015-ben egy emotikon lett az év szava az Oxford Dictionaries szerint (az „emoji” amúgy egy japán szó, amelynek az „e” tagja „kép”-et, a „moji” pedig „figurát” jelent), ami egyedülálló kivétel volt, hiszen mindig valós szót szoktak  kiválasztani.

Évezredekkel ezelőtt az emberiség rajzokkal kezdte az írott kommunikációt, amit előbb ikonokká, majd betűkké egyszerűsített. Aztán a 90-es évektől kezdve elkezdtünk visszafelé haladni: először a “pon-pont-vesszőcskéből” megszületett a smiley, végül már bálnákat tudtunk rajzolni SMS-ben, majd ezeket visszaikonizáltuk, és ma már sokszor csak ezeket küldözgetjük egymásnak, mindenféle szöveg nélkül. Én visszahelyeztem a szavakat ezekbe az ikonokba – ebből születtek az emogramok.

Nem ritka, hogy téged ezekkel azonosítanak. Ez nem zavar?

Egyáltalán nem, mert a branding lényege épp az, hogy azonosítsanak a munkáddal. Az emogramok ráadásul tökéletes alkalmasak a márkákkal való kollaborációkra is. Kínában, Koreában sok emogramos együttműködésem volt, az egyik kiállításom alkalmával például a rendezvényhelyszín büféjében emogramos macaronokat ehettek a látogatók, egy másik cukrászda pedig emogramos citromtortát árult.

Legutóbb a Sketchers márkával volt egy emogramos kooperációd, ami több országot is érintett. Hogy találtak meg?

Azt hiszem, a Pinteresten vagy az Instagramon keresztül találták meg az emogramjaimat. Egy általam kiválasztott cipőmodellt „vászonként” használhattam, és a saját emogramos világomra szabhattam. Annyi kitétel volt, hogy nem alakíthattam át magát a cipőt, csak hozzáadhattam saját magam. Végül egy cipőfűződíszt terveztem és hozzá egy SNOB feliratú emogramos táskát. Ez tulajdonképpen egy művészi geg volt: elég sznob vagy ahhoz, vagy hogy a “kollab” cipődnek saját táskája legyen?

Kiss Miklós emogram
Egy művészi geg: most akkor ki a sznob? / Kép forrása: Kiss Miklós

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Még nincs ilyen, mert maximalista vagyok és ezért mindig, mindennel elégedetlen.

Napjainkban minden gyökeresen átalakul, nagy a bizonytalanság, semmi nem tervezhető. Tapasztalataid alapján hogyan jelentkezik mindennek hatása a művészetben?  

A covid alatt minden zárva volt, és bekövetkezett egy NFT bumm, ami lehetőséget adott arra, hogy már ki se kelljen mozdulni otthonról megnézni egy műalkotást. Nem tudom, hogy ez tartós vagy sem, én magam is részt veszek benne: az alkotásaim, legyenek azok emogramok, festmények vagy éppen art szőnyegek, NFT-ként is megvásárolhatóak lesznek.

Ha pedig azt kérdezed, hogy bennem mi változott… én egyre inkább azt érzem, hogy olyasmit kell csinálnom, ami nekem éri meg, mert így szabad vagyok. Illetve beláttam, hogy jobb, ha elsősorban külföldben gondolkodom.

Miért?

Magyarországon az a művészet, ami a magyar emberekhez szól. Ezzel szemben az amerikaiak vagy az angolok nem csak helyi, hanem univerzális művészet létrehozására törekednek – elismerem, nekik ez könnyebb a nyelv miatt. Míg egy amerikai művész műve simán kompatibilis tud lenni például az ázsiai piaccal is és vice versa, addig mi a hazai piacban gondolkodunk. Nem követjük a trendeket, ezért szűkül be a világunk. Nekünk kisebbségi komplexusunk van, mindig többnek akarunk tűnni, mint amennyik valójában vagyunk, csak éppen ezzel nem jutunk előrébb.

Aranycsótány
A leánykérés is egy aranycsótányos akció keretében történt / Kép forrása: Kiss Miklós

A művészvilágban egy ideig te volt „az aranycsótányos srác”, miután Goldenroach névre hallgató gerillaakciód keretében éveken át 14 karátos aranyozott csótányokat csempésztél be a világ legismertebb múzeumaiba, galériáiba a Tate Moderntől a Louvre-ig. Mi volt ezzel a célod?

Figyelemfelfelkeltés és brandépítés. Nem sikerült száz százalékosan, mert nálam hiányzott az, ami Banksynél például megvolt. Esetében azt láttuk, hogy a semmiből előtűnik egy graffiti művész, aki az utcán alkot, ezért tömegek figyeltek fel az alkotásaira. Közben ez baromira nem így történt. Banksy nem egyedül van, soha nem is volt egyedül, mindig voltak körülötte, akik segítették a felemelkedést. Rögtön már az elején olyan bemutatkozó kiállítást találtak ki Londonban, amivel az volt a céljuk, hogy hatalmas figyelmet generáljanak. Teheneket és disznókat hozattak például egy gazdaságból, amelyeket összefestettek állatjelölő festékkel, vagy autókat raktak egymásra. Egy totális low budget anarchiának tűnhetett, de közben nagyon komoly, megkomponált marketingtevékenység volt, ami nem kevés pénzbe kerülhetett. A kiállítás után sokszorosára emelkedtek a Banksy alkotások árai. Ez is pontosan azt mutatja, hogy

az egész művészet arról szól, hogy van-e elég pénzed megvalósítani azokat az alkotásokat, amire az emberek fölfigyelnek.

A művészet is a gazdasági mechanizmus része – ha jól működik.

És ha nem működik jól?

Ha nem adsz el műveket, nem fogsz tudni alkotni, és akkor egy leszel azon szerencsétlen művészek közül, akikkel Dunát lehet rekeszteni, és aki kesereg a galériában. Sok ilyen galéria tömörülés vannak, ahol pályázatoknak köszönhetően minden évben lehet néhány embernek kiállítása. Ez jó, mert kiállítják a műveket, megeszik a pogácsát a megnyitón, csakhogy ennek nincs sok értelme, mert ez nem visz sehova.

Persze, szép alkotások vannak, és az emberek inkább alkossanak, mint háborúzzanak, de ezek a művek soha nem fognak eljutni nagyobb közönséghez.

Ez olyan, mintha egy színházban bemutatnál egy komoly darabot, mondjuk egy társadalomkritikát, de közben nincs néző. Az azt jelenti, hogy valamit rosszul csináltál, mert a műveddel nem érted el a célodat. Ilyenkor fel kell ismerni, hogy nem vagy senki, és ha lenni akarsz valaki, akkor még nagyon sokat kell tenned érte. Mindent újra kell gondolni, és ezen a ponton keveredik a művészet, a branding és a gazdaság – ezek szoros együttműködésben kell legyenek.

Kiss Miklós esküvő
Az esküvő is a művészet jegyében zajlott / Kép forrása: Kiss Miklós

Mennyire válik szét a magánéleted a művészettől?  Úgy tudom, a feleséged kezét is egy művészeti akció keretében kérted meg a New York-i MoMában…

Egyáltalán nem válik szét. A feleségem is művész, ő fotós, és fontos, hogy mindkettőnknek meglegyen a kiteljesedés mind a karrierben, mind a családban. Nekünk az esküvőnk is a művészet jegyében zajlott, egy hatalmas fotóstúdióban tartottuk, ahol csináltunk egy kiállítást: összegyűjtöttünk olyan festményeket a reneszánsztól napjainkig, amin egy páros portré van, és ezekben kicseréltük a fejeket a sajátjainkra. A feleségem befotózott bennünket pont abból a szögből, ugyanazzal a fénnyel, ahogy az alakok láthatóak a műveken, én pedig beretusáltam ezekbe a festményekbe a fejünket úgy, hogy az ecsetvonásokat is visszaültettem rájuk. Az összes képet kinyomtattuk eredeti méretben vászonra, és az egész esküvő ceremóniát egy kiállításmegnyitó előzte meg. Ajándékként pedig egy katalógust kaptak a meghívottak, amibe a kedvenc helyeinket gyűjtöttük össze a botanikus kertektől a pubokig. Ennyire szerves része a művészet az életünknek.

Borítókép forrása: Kiss Miklós
/szelavi/interju/interju-kiss-miklossal/