Deák Kristóf nevét szinte egyszerre ismerte meg az ország és a nagyvilág, amikor 2017-ben Mindenki című kisfilmje elnyerte a kategória legjobbjának járó Oscar-díjat. Ő azóta sem pihen, január hatodikán érkezik a mozikba első nagyjátékfilmje, Az unoka. Az unokázós csalásokból és az idősek társadalmi megítéléséből merítő produkcióról, a forgatókönyv ötletéről és az Oscar-nyomásról is kérdeztük interjúnkban őt és feleségét, Nina Kovot, aki egyben a film társírója is.
Hogy jött a forgatókönyv ötlete, van valamilyen személyes érintettségetek az unokázós csalások kapcsán?
Deák Kristóf: Mint eddig minden filmnél, most is egy valós dologból indultunk ki: hasonló eset a családunkban is történt, de a forgatókönyvet végül más irányba vittük el. Az unokázós csalásokban rengeteg minden benne van – például ahogy az idős generációkhoz viszonyulunk és a szakadék a korosztályok között. Emellett benne volt a témában egy krimi lehetősége is, tetszett az ötlet, hogy nyomoz egy srác, akinek fogalma sincs, hogyan kell nyomozni.
Nina Kov: Érdekes elgondolkozni azon, hogy mit mond el a társadalomról, hogy egyáltalán létezik egy ilyen csalás. Fontos megvizsgálni egy kicsit a kapcsolatainkat, az unokázós csalásról pedig azt gondolom, hogy univerzális téma. A filmet így széles közönségnek szánjuk, reméljük, hogy beszélgetéseket indít majd el minden korosztályban.
DK: Igen, jó lenne, ha mindenki fogná a nagymamája, nagypapája kezét – persze ha már a járvány alábbhagyott és mindenki be van oltva – és beszélgetne vele. Az idősek nemcsak bölcsek, hanem óriási érzelmek, erő és tettvágy is van bennük.
Ketten írtátok a forgatókönyvet, és az életben is egy párt alkottok. Milyen együtt dolgozni?
NK: Nehéz (nevetnek). Azt szoktam mondani, hogy egymás legnagyobb rajongói és kritikusai is vagyunk.
DK: Így van, nem vagyunk nagyon engedékenyek egymással, de jól működik a dolog, inspirálja egymást a két teljesen különböző nézőpont. Megfogadtam, hogy soha semmit nem fogok egyedül írni ezután sem, hanem mindig társíróval vagy írócsapattal dolgozom. Azzal, hogy most itt volt mellettem Nina és csapatként dolgoztunk, megmentette az életemet.
Az Unoka több műfaj elegye, megjelenik benne a nyomozós krimi mellett a fekete komédia is. Hogy fér meg egymás mellett a kettő?
NK: Kristóf filmjeiben mindig vegyülnek a különböző zsánerek, így fejezi ki a mondanivalóját a saját nyelvén. Ennél sokkal fontosabbak maguk a témák, közös a filmjeiben a harc az igazságtalanság ellen. Az elegyre visszatérve, ha kívülről nézem, nekem leginkább a koreai filmek jutnak eszembe róla.
DK: Például az Élősködők, vagy a mostanában nagy port kavart Squid Game esetében is igaz, hogy a koreai mozik képesek sok regisztert egyszerre megszólaltatni – iszonyatos nagy érzelmeket, drámát, de közben krimit, thrillert, szatírát és akár fekete humort is. Ez pedig szerintem nagyon jól tud működni magyar nyelven is, ez volt a rögeszmém, amivel próbáltam Az unokát is gazdagítani és egyensúlyban tartani.
Ha már szóba jött az igazságtalanság témája: 2017-ben a rövidfilmed, a Mindenki Oscar-díjat nyert. Mennyire kötelez téged ez a díj? Van még feljebb?
DK: Az „csak” egy kisjátékfilm, így hátra volt az igazi tűzkeresztség, hogy egy nagyjátékfilmet is rendezzek. Általában a fejembe fészkeli magát egy erősebb érzelem, gondolat, amiből filmet szeretnék csinálni, és aztán két-három évvel később derül csak ki, hogy ez másoknak is átjön-e a vásznon – számomra ez a legfontosabb. Így maga az Oscar-díj nem is okozott akkora elégtételt, mint a tény, hogy miatta milyen sokan látták a Mindenkit. Egyébként ilyenkor le is kerül az emberről a nyomás, hiszen elnyertünk egy díjat, amire rengetegen vágynak – mostantól lehet más dolgokkal foglalkozni.
Melyik az a film, amiről eszedbe jutott, hogy bárcsak te rendezted volna?
DK: Rengeteg van, ha már szóba jöttek a koreai filmek, akkor az Élősködők abszolút ilyen, nagyon sokszor megnéztük.
NK: Az HBO-n megy a Succession (Utódlás), az valami olyan tömör zsenialitás, én ezt választanám.
Ha a főszereplő Rudi helyében lennél, te is hozzá hasonlóan cselekedtél volna?
DK: Mivel a való életben nem pontosan így esett meg velünk a dolog, mint a filmben, az egyik motiváció a forgatás során az volt, hogy kifejezzem, ha lett volna bennem elég bátorság, tettvágy, akkor mit tettem volna. Elég szelíd ember hírében állok, nem feltétlenül tudok a legjobb mondattal visszavágni egy vita során se, de szerintem az átlagember is ilyen. Viszont ha bántják, akiket szeretsz, akkor bekattanhat valami ősi ösztön.
Miért pont az óra lett a film egyik központi szimbóluma, melyikőtök ötlete volt, hogy erre húzzátok fel a történetet?
DK: Nem Nina vagy az én ötletem volt, a dramaturgunk, Jakab Juli hozta az alapját. Elmesélt egy igaz történetet valakiről, akinek a nagymamája ugyanilyen csalás áldozatává vált, megnézte a biztonsági kamerafelvételeket, és ott látta, hogy a mamája az utolsó pillanatban még a nyakláncát is odaadta a csalónak. Nem is a pénz a legfontosabb ilyenkor, hanem amit a tárgy jelképez, mintha a bizalmát, a méltóságát vennék el az embernek. Azzal persze tisztában voltunk, hogy maga az óra a Ponyvaregényből is ismert, erős szimbólum – de aztán a történet végére erről is (mint sok mindenről) kiderül, hogy nem az, aminek hittük.
