Bármilyen szakmát is választ valaki, két szempontot tartson szem előtt: lelje örömét abban, amit csinál, és valamennyire használjon a munkájával a világnak – mondja Győrfi Pál, akivel a közelgő iskolakezdés apropóján beszélgettünk. Az Országos Mentőszolgálat szóvivőjét arról is faggattuk, hogy ő milyen volt iskolásként.
Coloré: Hogyan készül az iskolakezdésre a Győrfi család?
Győrfi Pál: A Győrfi család legfiatalabb tagja, Lilla, most a harmadik osztályt kezdi, Alíz ötödikes, Ádám pedig hetedikes lesz. A negyedik gyermekem, Dani 25 éves felnőtt, ő már nem releváns a téma szempontjából. A készülődés most kezdődik, próbálunk visszarázódni a hétköznapokba egy görögországi nyaralás után, ahol sikerült teljesen kikapcsolódnunk. Ma már beszéltünk arról, hogy bizony itt az ideje a tanszerek beszerzésének, a lelki és egészségügyi rákészülésnek is, mert ugyan még tombol a nyár, de nyakunkon az iskolakezdés. Ez egyrészt sajnálatos dolog, mert a nyarat, a szabadságot nagyon szeretjük, másrészt pedig hála istennek, mert azért az iskolakezdés is nagyon sok élményt tartogat.
Ezek szerint a gyerekek szeretik az iskolát, és várják a kezdést?
Fölkelni nem nagyon szeretnek reggelente, de az iskolát mindhárman szeretik. Ezt látni – szülőként – nagyon jó érzés.
Mi alapján választottak iskolát a gyerekeknek?
Annak idején sok szempontot figyelembe vettünk, és láttuk azt is, hogy a szülők mennyire sokféleképpen állnak ehhez a kérdéshez. Vannak például olyanok, akik már egészen kiskorában valami egészen speciális irányba szeretnék elindítani a gyereket – ez lehet nyelvtanulás, zene vagy valami olyan aspektus, ami már az általános iskolában meghatározhatja a gyerek jövőbeli pályaválasztását.
Nálunk nem így volt: mi egy teljesen átlagos kerületi általános iskolába írattuk be a gyerekeinket, viszonylag közel a lakásunkhoz. Ez logisztikailag nagy dolog, mert három gyerek mindennapi életének menedzselése komoly szervezési feladat. Ez volt tehát az elsődleges szempont az iskolaválasztáskor. A pályaválasztási kérdéseket későbbre hagytuk, mert a mai világban nem biztos, hogy ennyire korán kell ilyen jellegű döntéseket hozni. Vannak persze ritka kivételek, például én, aki már három-négyéves koromban tudtam, hogy mentős akarok lenni, de ez inkább extrém kivétel. A gyerekeknek – az általános iskola első felében legalábbis – általában fogalmuk sincs, hogy felnőtt korukban mik akarnak lenni. Régen nem változott ennyire gyorsan a világ, akkor még jobban előre lehetett tekinteni és tervezni, illetve a gyerekek sokszor folytatták a családi hagyományt, és maguk is azt a foglalkozást választották, amit a szülő, nagyszülő. Ezek a generációs minták ma már nem nagyon öröklődnek,
a világ folyamatosan változik, az én kisgyerekeim lehet, hogy olyan foglalkozásokat fognak majd választani, amik ma még nem is léteznek.
Már nem annyira picik, kezd körvonalazódni, mik szeretnének lenni, ha felnőnek?
Abszolút nem. A kislányok a legkülönbözőbb dolgokért szoktak lelkesedni, a fodrásztól az orvosig minden szakma felmerül lehetőségként, de ezek az ötletek általában csak egy-egy filmélmény vagy játék hatására fogalmazódnak meg. Ádámnál sem valamelyik tudományterület vált ki lelkesedést, hanem a sakk. Azt mondják róla, hogy tehetséges, és egészen jó eredményeket ér el, mi pedig ebben támogatjuk: sakk-szakkörbe és versenyekre jár, és ami a legfontosabb, hogy élvezi. Szoktuk mondani, hogy ne kütyüzzön a gyerek, mert az rongálja a szellemi és testi egészséget, de be kell látnunk, hogy vannak előnyei is. Ádám sakkfejlődése például jórészt annak köszönhető, hogy mobiltelefonon állandóan sakkozik: annyi partit játszik le, hogy azt fizikai partnerekkel képtelenség lenne. Egyszer, miután megnyert egy kimerítő, egésznapos sakkversenyt, hazafelé a villamoson megnyert még egy online sakkversenyt is. Ez örömöt okoz neki, s ez a legfontosabb: ha valaki olyasmivel tud foglalkozni, amit szeret. Néha előadok pályaválasztási órákon, ahol a mentőket szoktam ajánlani, de mindig hozzáteszem, hogy
bármit is választ valaki, két szempontot tartson szem előtt: lelje örömét abban, amit csinál, és valamennyire használjon a világnak, tegye jobbá a környezetét a munkájával. Aztán, hogy ezt cipészként vagy űrkutatóként fogja tenni, az teljesen mindegy.
Mit gondol, miben kell leginkább támogatnunk az iskoláskorú gyermekeinket?
Szerintem két fontos képességet kell támogatni őket otthon és az iskolában is: az egyik, hogy a gyerekek tudjanak valamennyire alkalmazkodni a változásokhoz, és ne okozzon gondot nekik, ha valamilyen újdonság történik az életükben; a másik pedig az érzelmi stabilitás, hogy meg tudják őrizni a lelki egyensúlyukat. Ez persze nem azt jelenti, hogy sose történjen semmi rossz az életben, mert sajnos ez lehetetlen, hanem azt, hogy föl tudjanak állni a padlóról adott helyzetben. Ehhez pedig az kell, hogy sok szeretetet kapjanak. Ezt a mi gyerekeink otthon abszolút megkapják, néha úgy érzem, „túl is szeretjük őket” a feleségemmel, és sok szeretetet kapnak az iskolában is. Egyáltalán nem bánom, hogy olyan iskolát választottunk, ahol az angol nyelvtanuláson kívül nincs különleges specializáció, nekem fontosabb az, hogy jó szívvel menjenek be reggelente. Itt jó közösségben vannak, szeretik a tanáraikat, biztonságban érzik magukat. Egészen jól tanulnak, de nem is ez a legfontosabb, mert láttunk már zseniket, akik rossz jegyeket kaptak az iskolában, később mégis nagyban befolyásolni tudták a világ sorsát.
A fiuk esetében nem gondolkodtak el azon, hogy hatosztályos gimnáziumba írassák?
Ádám hetedikes lesz, így felmerült a váltás lehetősége, de mivel ebben az életszakaszban a stabilitás fontosabb, mint bármi más, úgy döntöttük, hogy maradjon a mostani közegében. Nem volt éles döntési helyzet, mert itt jól érzi magát, ráérünk még a jövőn gondolkodni.
A gyerekek várják már a tanévkezdés előtti nagy bevásárlást?
Tavaly ezt egy nagy bevásárlóközpontban oldottuk meg: fogtuk a hosszú tanszerlistákat és egy bevásárlókocsival elindultunk a sorok között. Ilyenkor igyekszünk minhárom gyerekeknek összeszedni a szükséges tanszereket, és figyelnünk kell, mert ha valamelyikből van 100 és 800 forintos is, ők jó érzékkel utóbbit fogják berakni a kosárba, mert az szebb vagy csillogóbb. Azt próbáljuk elérni, hogy ne a lehető legdrágább változatokat vásároljuk meg, de így is horror a végösszeg. A gyerekek szempontjából az izgalom az, hogy ezek a meccsek hogyan dőlnek el. Mert mindegyik tanszer egy meccs – így megy a küzdelem tanszertől tanszerig.
Ön szeretett-e iskolába járni, jó tanuló volt-e?
Nem szerettem iskolába járni, de jó tanuló voltam. Ez az általános iskolára igaz: ott nem voltam menő, inkább egy félénk, gátlásos, vézna, elkényeztetett gyerek voltam, és az ilyeneknek nem sok babér terem egy közösségben. Sokszor voltam „kicsit beteg”, hogy otthon tudjak maradni. Később, a gimnáziumban fordult a kocka, mert alapítottunk egy zenekart, és ezzel hirtelen átkerültem a menő oldalra. A zenével együtt megjelent az életemben a csajozás, a tanulás pedig egy kicsit háttérbe szorult. Akkor már sokkal jobban szerettem iskolába járni, viszont ott már jöttek a négyesek és egyre romlott a tanulmányi eredményem. Mire leérettségiztem, már messze nem voltam kitűnő tanuló, mint az általánosban.
Volt olyan tanára, akinek utólag megköszönne valamit?
Sok tanáromra néztem fel és emlékszem ma is jó szívvel, de olyan nagy tanárpéldaképem, aki esetleg befolyásolta volna az életem későbbi alakulását, igazából nem volt. Talán azért sem, mert én már nagyon korán tudtam, mit akarok csinálni. Maximum azt köszönhetem meg nekik, hogy nem akadályoztak meg a céljaim elérésben.
