Első nagyjátékfilmje, A legjobb dolgokon bőgni kell után merőben más műfajjal örvendezteti meg a nézőket Grosan Cristina, aki új alkotása, a Hétköznapi kudarcok miatt megkapta a legjobb 40 év alatti rendező díját a Velencei Filmfesztiválon. Cristinával az alkotás magyar debütálása előtt két nappal beszélgettünk, többek között arról, hogyan élte meg a fesztivál hangulatát, s hogy mi volt a célja a három különböző korú nő sorsdrámáinak megmutatásával.
Coloré: Ugyan különleges a neved, mégis, csak az interjúra készülve fedeztem fel, hogy Romániában születtél. Édesapád román, édesanyád erdélyi magyar, elmondásod szerint magad sem érted, hogy lyukadtál ki a rendezésnél, mivel nincs művészlélek a felmenőid között. Mégis, honnan ered a rendezői vénád?
Grosan Cristina: Szerintem ez inkább egy látásmód, amivel születik az ember, s ha elég bátor, akkor idővel hangot is ad neki, elkezd létrehozni dolgokat. Gyermekkoromban kezdtem vizualitással foglalkozni, de a szüleim sokáig várták, hogy kinőjem ezt, mivel ők reál beállítottságúak. Számukra a rajzolás mindig „csak” egy hobbi volt. Ugyanakkor nem szeretném azt sugallani, hogy ne jönne össze a dolog, ha valakinek például egyetemen vagy azután jön meg az ihlet, s átmegy informatikáról például rendezői szakra, mert szerintem sosem késő elkezdeni.
Akkor tehát rajzoltál gyermekként?
Mint minden gyerek, persze, rajzoltam, emellett festettem is, később fotóztam, aztán pedig színházi írással foglalkoztam és szerepeltem is. Aradon akkoriban vagy bulizott az ember vagy színházba járt. Az utóbbit választottam, mert nagyon élveztem, mennyi mindent tud adni a színház, s mennyi mindent tanulok közben magamról.
Ez aztán később is megmaradt, hiszen az egyetemi tanulmányaidat a Babes-Bolyai Tudományegyetemen végezted, ahol televíziózással, filmezéssel és forgatókönyvírással foglalkoztál…
Igen, az egyetemet már specifikusan ebben az irányban végeztem, csak akkor még nem neveztem ezt filmrendezésnek. Szimplán csináltam.
A Hétköznapi kudarcok kapcsán veled készült interjúban olvastam, hogy igyekszel távol tartani magad a kritikáktól, legyen az akár pozitív, akár negatív. Miért alakult ez így?
Az én munkám egy bemutató után véget ér: öt évig foglalkoztam a projekttel, megkaptam a lehetőséget, hogy átgondoljam, megfogalmazzam és számtalanszor átírjam a szöveget, majd képre tegyem. Ha valaki ír egy véleményt a filmről, az egy egyirányú kommunikáció: nem vonatkozik rám, számára mit jelentett mindaz, amit látott.
Másfelől persze érdekel, hogyan látják mások a filmem, és leginkább a mozinéző hangját keresem ekkor. Ez hiányzott például az első alkotásomnál (A legjobb dolgokon bőgni kell – a szerk.): amikor beütött a pandémia, nem tudtuk, hogy mi lesz, sokáig dobozban tartottuk, majd végtelenül hiányoltuk a visszacsatolást vele kapcsolatban. Aztán szerencsére útjára tudtuk engedni nemzetközi fesztiválokon és a magyar mozikban is.
Adódik a kérdés: ha nem a kritikákból, akkor honnan tudod, mit gondolnak a nézők a filmedről?
Nagyon örülök a közönségtalálkozóknak, ahol közvetlenül tudunk beszélgetni, mi, alkotók és a nézők. Rájöttem, hogy valójában ez ad vissza a legtöbbet. Ezekben a beszélgetésekben nem dicséretet keresek: az érdekel, hogy valaki másképp értett-e valamit, hozzátesz-e olyasmit, amire korábban nem is gondoltunk. Ilyenkor a film már önálló életet él és ezt olyan jó nézni.
Mikor tudtad meg, hogy kiszemelték a filmet a Velencei Filmfesztiválra?
Minden film esetében más és más a kiválasztás és értesítés folyamata. Nekünk június elején írták először, hogy megnézték a filmet (még bőven munkafázisban), esetleg be tudjuk-e fejezni nyár végéig? Mi pedig azt válaszoltuk, hogy még dolgozunk rajta, de miért is kérdezitek? (Nevet.) Július elején aztán újra üzentek, hogy döntöttek, és nagyon szeretnék a Velencei Filmfesztiválon bemutatni, a Giornate degli Autori szekcióban.
Ugyanakkor nem kell minden filmnek egy nemzetközi filmfesztiválon bemutatkozni, bizonyos filmnek más tesz jót az elindulásnak, és végső soron, az a legfontosabb, hogy találja meg valamilyen módon a közönségét. Nekünk azért volt jó ilyen helyeken debütálni, mert nagy és vegyes közönség előtt tud bemutatkozni az alkotás, akik aztán viszik tovább a hírét.
Hogy élted meg a Velencei Filmfesztivál forgatagát? Ha jól tudom, egy vetítésen elaludtál…
Borzasztó fáradt voltam, így a Hétköznapi kudarcok bemutatója után csak két filmet sikerült megnézem a felhozatalból, abból az egyik a Blonde (Szöszi) volt, ami nekem nagyon tetszett (egyúttal nagyon viccesnek tartom, hogy nemcsak a magyar, hanem szinte az összes sajtóorgánum mennyire lehúzta ezt a filmet és mennyire félreértik), a másik pedig, amire beültem, egy amerikai dokumentumfilm volt, de azt valóban végigaludtam: akkor értem el a kapacitásaim végét.
Miért cseh az alkotás nyelve? Hogy élted meg, hogy nem magyarul forgattatok?
Ugyan három évig együtt írtuk ezt a történetet, így maximálisan sajátnak érzem, de úgy véltem, tartozom annyival Klárá Vlasákovának, a cseh forgatókönyvírónak, hogy a saját anyanyelvén lássa vissza, amit elképzelt eredetlileg. (Ezzel a tervvel végzett az ottani filmes egyetemen, a FAMU-n.) Emellett érdekes kihívás volt számomra más nyelven forgatni, ugyanakkor – mivel filmnyelvről beszélünk – valahol lényegtelen, hogy az milyen nyelven készül.
Erre mondjuk rácáfol az, hogy a forgatás megkezdése előtt másfél évig tanultam csehül, szerettem volna tudni, mit beszélnek a háttérben, és mit mondanak, ha éppen improvizálunk. A cseh nem hasonlít semmilyen más nyelvhez, amin beszélek, tehát nem mondom, hogy könnyű volt, de megtaláltam benne a kihívást. Az első nagyjátékfilmemből sikerült tovább dolgozni Stalter Judit producerrel, Meller Anna vágóval és Győri Márk operatőrrel, az ismert közeg miatt pedig biztonságban éreztem magam.
Azt olvastam, hogy fontosnak tartod, hogy itthon is te engedd majd útjára a filmet. Miért prioritás ez számodra?
Nem bírnám ki, ha nem lennék itt az első vetítésen és nem tudnék beszélgetni a hazaiakkal: olyan, mintha a gyermekemet engedném útjára! Az is bennem van, hogy A legjobb dolgokon bőgni kell után (ami egy vicces, ironikus, önironikus film volt) meglepő műfajváltás lesz a Hétköznapi kudarcok: kíváncsi vagyok, mennyire engedik el a magyar nézők az elvárásokat, vagy mindig a vígjáték-kamaradrámát fogják várni tőlem.
Szerintem nagyon más ez a film ahhoz képest, mint amihez a hazaiak hozzá vannak szokva: ez egy meditatív, egzisztencialista, picit disztópikus alkotás, ami teljesen új eszközöket kívánt. Öröm volt ilyesmivel kísérletezni.
Mit gondolsz, hogyan instruálsz rendezőként?
Erről a színészeimet kellene megkérdezni! (Nevet.) Inkább elmondom, szerintem melyik volt az egyik legrosszabb instrukcióm, amit anno Rainer-Micsinyei Nórának (A legjobb dolgokon bőgni kell főszereplője – a szerk.) mondtam: „Nóra, próbálj meg úgy jelen lenni, mintha nagyon fájna a fejed.” Ezen persze elnevettük magunkat, mert teljesen értelmetlen, de szerencsére Nóra ezt is megugrotta.
Nagyon próbálom távol tartani magam a „legyen több, legyen kevesebb” utasítástól, mert ez annyira absztrakt, hogy bármit jelenthet a másiknak. A próbák folyamán végig azon voltam, hogy a színészekkel egy olyan világot építsünk fel,ahol ismerjük a karakterek múltját, és esetleges jövőjét. Egyúttal ismerjük (meg) egymást annyira, hogy ha létrejön menet közben egy improvizáció, akkor legyen elég információ kéznél, és nagyobb eséllyel az releváns is lesz a történeten belül.
Mi vagy inkább mik voltak a fő inspirációid a forgatás alatt?
Amikor először olvastam a történet rövid leírását, azonnal megszületett a fejemben az ötlet, hogyan is lehetne azt kivitelezni, s ezt igyekeztem aztán fejben tartani a teljes procedúra alatt: vissza-visszatértem hozzá.
A Hétköznapi kudarcok esetében egy furcsa, meteorológiai esemény az, amely kockáról kockára egyre jobban kibontakozik és rányomja a bélyegét a három történetre. Ez volt az írás és a forgatás során is a kiindulási alap, s egyre-másra csippentettem fel bizonyos dolgokat, amelyek segítettek ezt kommunikálni. Azon a nyáron például nagyon furcsa felhők és tornádók is voltak Csehországban, sőt, előfordult, hogy egy vihar kiszakította a forgatási helyszín mellett a fát helyéről, de az is megtörtént, hogy tűz ütött ki mellettünk, és ott állt az utcában tíz tűzoltó autó. Ilyenkor odamentünk a stábbal és felvettünk egy-egy jelenetet.
A film három, rendkívül különböző élethelyzetben lévő nő hétköznapi kudarcait veszi górcső alá (Hana, a nyugdíj előtt álló nő épp elveszíti a férjét és kirúgják szeretett állásából, Tereza szexuális identitását keresgélő tinédzser, Silvie pedig egy leszbikus kapcsolatban élő nő, aki nem teljesedett ki az anyaságban): mi a közös Hana, Tereza és Silvie sorsában?
A belső küzdelem és a magány, leginkább. Az, hogy nincs egy külső mumus, aki ellenáll, hanem mindenki saját magával viaskodik még akkor is, ha másképp tesszük azt. Hozzá kell tennem, hogy nagyon kezdeti fázisban találkoztam az eredeti három szereplővel, nem volt ennyire karcosan meghatározva, hogy ki kicsoda: ezt együtt dolgoztuk ki a forgatókönyvíróval. Ugyanakkor fontos volt számomra, hogy legyen több korú, nem ugyanolyan családban létező karakterünk: úgy vélem, fontos megmutatni, hogy nem mindenki egy férfi-nő-gyermek mozaikban él, hiszen léteznek más szcenáriók is.
Fiktív szereplőkről van szó, vagy a való élet inspirálta a karaktereket?
Mindegyik szereplő a saját és mások életéből származik: ez a rizikója annak, ha az ember olyanokkal barátkozik, akik nyitott szemmel és füllel járnak, mert az alkotás során a való életből „lopnak”. (Nevet.)
A tinédzser lány és küzdelmei mindannyiunk számára ismerősek lehetnek, vagy azért, mert mi magunk is lázadtunk, vagy épp azért, mert elszalasztottuk ezt a lehetőséget. A fiatal anya karaktere mindkettőnket érdekelt Klárával (a film forgatókönyvírója – a szerk.), leginkább arra voltunk kíváncsiak, mitől jó anya valaki.
Hana karakterét pedig sajnos – biztosan nem véletlenül kérdezed – az élet inspirálta: A legjobb dolgokon bőgni kell forgatása után elhunyt az édesanyám, és megtapasztaltam, milyen bonyolult és hosszú folyamat a gyász. Úgy éreztem, nagyon keveset beszélünk róla, és hogy gyakran zavarba is hozza az embereket a téma. Ez persze vissza is hat a gyászolóra, mivel nem akar másokat furcsa helyzetbe hozni.
Szerinted miről szól a Hétköznapi kudarcok?
Testközelből követünk három olyan embert, akik nagyon sajátos és nagyon intim küzdelemben vannak saját magukkal, de közben történik valami „nagyobb” a háttérben, amellyel nem foglalkoznak, egészen addig, amíg ez nincs konkrét hatással az életükre. Ezen a ponton erős az áthallás a film és a való világ eseményei között, gondoljunk csak a pandémiára, a klímaválságra vagy akár az orosz-ukrán háborúra. Számomra fontos a társadalmi összefogás, hiszek abban, hogyha jobban figyelünk egymásra, van esélyünk túlélni sok mindent.
Tehát a társadalmi összefogás lenne a film fő mondanivalója?
Igen és az, hogy magunkban picik és végtelenül magányosak vagyunk, mindaddig, amíg ki nem nyújtjuk a karunkat a másik felé.
Mik a további terveid, céljaid?
Szeretnék itthon is forgatni ugyanezzel a csapattal, emellett dolgozom egy cseh projekten is, de olyan sok idő, mire eljut egy ötlet és terv odáig, hogy két nappal legyek a bemutató előtt, hogy nem érdemes róluk olyan sokat beszélni, hisz rengeteget változik még a végeredményig. Továbbra is érdekelnek a „pici” sztorik, de a technológia hatása a különböző társadalmi rétegekre téma is borzasztóan izgat.
