Stewardessként kezdte, majd bebizonyította, hogy egy nőből is válhat éppen olyan profi pilóta, mint egy férfiból. Ma Falcont vezet, államelnököket és sztárokat szállít, a félelmet pedig nem ismeri. Kázmér Ágit, a JetSelect Aviation Washington mellett élő pilótáját többek közt arról faggattuk, hogy miért varázsolta el őt annyira a repülés világa, miért nem rettentette el a férfi dominancia és a diszkrimináció, de mesélt a legveszélyesebb útjáról vagy arról is, hogy milyen érzés számára utasként felszállni egy gépre.
Honnan ered a repülés iránti rajongásod?
Kiskoromtól kezdve rengeteget repültem, általában hosszú távokat; Indonéziában születtem és Ausztráliában nőttem fel, miközben mindvégig megvolt a kapcsolatunk Magyarországgal, ahova aztán 16 éves koromban (vissza) költöztünk. Akkoriban még sokkal másabb, színvonalasabb volt a repülés, s nem mellékes az sem, hogy a pilótafülke ajtaja nyitva állt, a gyerekek bármikor bemehettek. Órákat töltöttem a pilótákkal, és már akkor mondogattam, hogy egy nap én repülni fogok. Mindenki nézett rám és bólogatott, biztosan gondolták „persze, lány, és még pilóta akar lenni…”
Otthon hogy vetted az akadályokat?
Mindig angolul tanultam, és a magyart ugyan jól beszélem, de írni-olvasni már nehezebb. Amikor hazaköltöztünk, nem volt egyszerű. Emlékszem, ültem az iskolapadban, és csak néztem ki az ablakon, amikor az egyik tanárnőm mérgesen rám szólt: „Semmi nem lesz belőled! Azért senki nem fog neked fizetni, hogy csak bámulsz ki az ablakon!” Ezen azóta is jól szórakozom, mert mást se csinálok, csak nézek ki az ablakon, és jó fizetést kapok érte. (Nevet.)
Milyen volt a legelső repülésed pilótaként?
Egy Cessna 172-essel szálltunk fel az oktatóval, én New York területén vettem át tőle a gépet és vezettem életemben először egyedül. Évekkel később pedig, amikor megkaptam az első állásomat, mint pilóta, akkor egy Falcon 10-essel repültem, amit a repülőgépek Maseratijaként szoktak emlegetni. Akkor szintén New Yorkból repültünk, Kaliforniába. Mindkettő hihetetlen érzés volt, szavakkal nem tudom elmondani.
Most is Falconnal repülsz, megmaradt a szerelem?
Dolgoztam légitársaságoknál is, de az teljesen más világ. A karrierem nagy részében valóban Falconokkal repültem, a privát szektorban ez az egyik legklasszikusabb, legszínvonalasabb gép.
Ez egy jellegzetesen férfi szakma. Ugyanolyan eséllyel indul egy állásinterjún egy női pilóta, mint egy férfi?
E tekintetben nagy változások voltak az évek során. Akkoriban azért kezdtek felvenni lányokat, mert kijött egy rendelet, amely szabályozta a nemek arányát. De még így is nagyon kevés női pilóta volt, és nagyon keményen meg kellet küzdeni ahhoz, hogy alkalmazzanak. Az interjúkon sokkal magasabb elvárásokat támasztottak velünk szemben, többet követeltek a nőktől, nekünk mindig sokkal okosabbnak, felkészültebbnek kellett lennünk.
A férfi kollégák hogy viszonyulnak hozzád?
A pályám kezdetén lenéztek, sokszor előfordult, hogy beszóltak, hogy a konyhában a helyem. Kemény küzdelem volt, de a fiatalabb generáció ezt már nem érzi annyira.
Hogy mertél egyáltalán nekivágni? Nem rettentett el a férfi dominancia és a diszkrimináció?
Nem rettentett el, mert két dolgot belénk neveltek a szüleink. Egyrészt, ha valaki azt mondja nekem, hogy „nem tudod megcsinálni”, akkor megmutatom neki, hogy igenis, meg tudom csinálni. Másrészt nekem mindig az volt a filozófiám, hogy a nők nem kevesebbek a férfiaknál. Ha bízol magadban, akkor minden álmod teljesülhet, semmi nem tud megállítani.
Szoktál kolléganőkkel is repülni?
A két pilóta kollégám közül, akikkel ezt a magángépet vezetjük, az egyik nő. Rotációban dolgozunk, így viszonylag sokat repülünk együtt a kolléganőmmel. Ilyenkor be is szoktak nézni az utasok a pilótafülkébe – legalább kétszer –, hogy jól látták-e, hogy valóban két csaj vezeti a repülőt.
Városi legenda, hogy a pilótáknak annyira tökéletesnek kell lenniük, hogy még tömött foguk sem lehet?
Félévente van orvosi vizsgálat, ahol az orvos megbizonyosodik afelől, hogy a pilóta fizikailag, mentálisan és minden szempontból nem csak egyszerűen alkalmas a repülésre, hanem majdhogynem tökéletes kondícióban van. A látás, hallás, a fogak épsége nagyon lényeges. Eleinte az volt a tervem, hogy beállok a hadseregbe, mert akkor ők fizették volna a képzésemet. De végül azért nem vett fel az Air Force, mert nem voltak tökéletesek a fogaim: enyhén keresztbe haraptam, a hadseregben pedig olyan sebességekkel és G-kkel repülnek a gépek, hogy elharaphattam volna a nyelvem. A légitársaságoknál viszont nincsenek ilyen manőverek, ezért ezen a területen a fogazatom nem jelentett problémát, még a három tömött fogam sem. (Nevet.)
Milyen érzés, hogy a Te kezedben van az összes ember sorsa egy repülőn?
Mint pilóta, én soha nem gondoltam erre így. Teljesen mindegy, hogy hány ember ül mögötted, 2 vagy 180, mindenkit épségben le akarsz tenni. És az sem mellékes, hogy te is ott vagy a gépen, és te is haza akarsz érni.
Egy-egy légikatasztrófa után nem szoktál meginogni? Nem jut eszedbe olyankor, hogy „velem is megtörténhet”?
Veszítettem el barátaimat légikatasztrófában, és borzalmas érzés. Soha nem fogod megtudni, hogy mi történt valójában. Elolvasod a jelentéseket, de nem voltál ott, nem tudhatod, hogy reagáltál volna hasonló helyzetben. A kiképzés az egy dolog, mindenre van forgatókönyv, de a valóságban úgysem úgy fog történni, ahogy le van írva. Bármi történik, a pilóta a legvégsőkig küzd, nem fogja feladni a harcot.
…szerencsére nagyon ritkán, de sajnos vannak kivételek. Például néhány éve, amikor a Germanwings pilótája nekiirányította a gépet az Alpoknak, 150 emberrel a fedélzeten….
Ez borzasztó, és ennek biztosan voltak előjelei. Ha valaki nincs jól, ha otthon nincs rendben valami, azt egyetlen pilótának sem szabad magával vinnie a gépre. Amikor repülni megyek, csak egyetlen dologgal törődöm: a repüléssel. Semmi más nem számíthat.
Mi a legnagyobb félelmed?
Ha félnék, nem tudnék repülni. Azt persze nem mondom, hogy nem ijedtem már meg. Egy alkalommal például nagyon nagy viharban repültünk Florida felé, dobált a szél, nem tudtunk leszállni, ráadásul belénk csapott a villám is. Abban a pillanatban elment az egész elektronika, és a jobb szárnyon keletkezett egy lyuk – ezt mindaddig nem tudtuk, amíg nem landoltunk. Ez idő alatt két szót nem szóltunk egymáshoz, s amikor leszálltunk és megláttuk, mi történt, akkor úgy 10 percig csak néztük egymást és remegtünk. De a lényeg az volt, hogy letettük a gépet rendben. Mindig átgondoljuk, hogy ha történik valamit, mit fogunk csinálni, ezt meg is beszéljük a kollégával, vészforgatókönyvet készítünk, de félni nem félünk.
Melyik volt a legemlékezetesebb repülésed?
Minden út teljesen más. De ha egyet kell kiemelnem, akkor talán azt említeném, amikor egy afrikai ország elnökét kellett teljesen váratlanul hazavinnünk, miután a Biden elnökkel való tárgyalását követően kiderült, hogy elromlott a gépe. Reggel 11-kor hívtak, hogy mi szállítjuk, néhány óra múlva pedig már repültünk. Olyan volt, mint egy filmben: a CIA, az FBI, a titkosszolgálat, a rendőrség a kutyákkal, mindenki figyelme a mi gépünkre irányult. Amikor megérkeztünk, és szállt ki az elnök a repülőből, akkor megköszönte, hogy „nagyon jó út volt Ági!”. Fantasztikus élmény volt, ez pilóta körökben sem mindennapos, azt hiszem.
Rajta kívül még milyen politikusokat, sztárokat szállítottál?
A privát szektorban dolgozom, ahol az eső számú szabály az, hogy nem beszélünk arról, hogy kiket szállítunk. Aláírtunk egy titoktartási szerződést, amelynek része, hogy neveket soha nem mondunk, mert a hírességek, befolyásos emberek nagyon védik a magánéletüket.
Mit szeretsz legjobban a munkádban?
Szakadhat az eső vagy a hó, lehet bármilyen rossz idő van, de ha felszállok, öt perc múlva süt a nap. Az egész kedvem, hangulatom megváltozik, körülnézek és azt mondom: „Ez az életem! Milyen szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek!” Nekem ez nem munka, sokkal inkább egy hobbi. A privát szektorban még hab a tortán, hogy fantasztikus helyekre repülünk. Legutóbb például a Bahamákon voltunk.
Melyik a kedvenc városod?
Nagyon sok helyen jártam a világon, de az örök kedvenc Budapest. Fantasztikus érzés itt leszállni, aki ott él, az ezt nem is értheti. Én 28 éve jöttem el, de visszamenni mindig hatalmas élmény.
Már Pesten is repültél, valamilyen formában?
Annak idején a Malévnél kezdtem stewardessként, majd repültem kicsit a Pan Americannel, illetve a Delta Airrel. Sokat jártam Amerikába, és közben azon dolgoztam, hogy beiratkozhassak egy kinti iskolába. Kiköltöztem, éjjel-nappal tanultam, dolgoztam és repültem felváltva, két évig ebből állt az életem. Végül 28-29 éves koromban kaptam meg az összes engedélyemet.
Átlagosan mennyi idő felkészülni egy útra?
Két órával indulás előtt megyünk ki a reptérre, de addigra már otthon felkészültünk: elterveztük és bejelentettük az útvonalat, jeleztük, hogy mennyi üzemanyagot fogunk használni, addigra már túl vagyunk a súlyszámításon, megnéztük az időjárást, és már minden ott van a kezünkben, kinyomtatva. Persze, nagyon rugalmasnak kell lennünk, mert ha valami változás van – és mindig van, mert a tulaj néha meggondolja magát, hogy még hívna öt barátot, vagy éppen kitalálja, hogy mégis más desztinációra repüljünk –, akkor rögtön kell tudni reagálni.
Ez nem egy nyolcórás munkaidő, hogy kell elképzelni az időbeosztásodat?
Húsz napot repülünk egyhuzamban és tíz napunk szabad. Vagy a repülőgép tulajdonosát szállítjuk, aki egy fiatal üzletember, vagy bérbeadják a gépet. Előfordulhat, hogy ebben a 20 napban minden nap repülünk (lehet, hogy minden nap más-más városba megyünk), de van olyan is, hogy elrepülünk egy desztinációra és maradunk napokig, megvárjuk, hogy az ügyfél elintézze, amit kell. Teljesen változó.
Családdal hogyan egyeztethető össze ez az életstílus?
Nehéz, de megoldható, ha olyasvalakivel él az ember, akinek megvan a saját élete, aki önálló, és aki szükség esetén tud vigyázni a gyerekekre, állatokra. Most egyszerű, mert van mobiltelefon és FaceTime, de 30 évvel ezelőtt teljesen más volt, nehéz volt tartani a kapcsolatot az otthoniakkal.
Milyen érzés utasként felszállni egy repülőre?
Valószínűleg én vagyok a legrosszabb utas az egész gépen, mert pontosan tudom, hogy mi történik elől, és mindig bele szeretnék szólni. (Nevet.) Ott a radar a telefonomon, mindent látok, és legszívesebben beülnék a pilótafülkébe, mert az megnyugtatna. De arra mindenképpen jó, hogy ilyenkor érzékelem, hogy ha én valamit csinálok elől, például ha veszek egy kanyart, azt hogy érzékelik az utasok hátul. Kicsit olyan, mint egy szembesítés.
Ha nem repülnél, mivel foglalkoznál?
Vennék egy nagy farmot, és minden olyan állatot befogadnék, amelyet elhagytak, kitettek vagy nem szeretnek. Biztos tönkremennék, mert minden jószágot bevennék: macskákat, kutyákat, lovakat… Jelenleg három kutyám és egy macskám van, mindegyik mentett állat. Sokat dolgozom a menhelyekért, segítek nekik, támogatom őket.
