Imádja Budapestet, a magyar zenét és az Erős Pistát, ami kedvenc töltött káposztája mellől se hiányozhat. Omkar Sivakumar indiai logisztikai szakember közel kilenc éve él a magyar fővárosban, és eddig eszébe se jutott elköltözni, mert szerinte ez egy klassz hely, ahol nem lehet unatkozni.
Mióta élsz Magyarországon, és miért éppen itt?
Májusban lesz kilenc éve, hogy a munka miatt a magyar fővárosba költöztem. Otthon, az egyetemen már voltak magyar barátaim és kollégáim, úgyhogy hallásból már jól ismertem Budapestet. Jóformán nem is kellett volna rákeresnem a neten, mégis megtettem újra és újra, annyira lenyűgöztek a képeslapszerű fotók a városról.
Kilenc év sok idő, nem jutott még eszedbe elköltözni?
Most, a kérdés hallatán gondolkodom el ezen először… Budapest annyira klassz hely, olyan, mint egy rocksláger. Ha valaki ebben a városban unatkozik, az teljes mértékben a saját hibája. Reggeltől estig és estétől reggelig lehet itt válogatni a különböző programok közül, csak rajtunk múlik, hogy Sziget-kör vagy Gozsdu-kör, hogy jóga vagy vodka. Na, jó, ezt csak a rím kedvéért mondtam, amúgy természetesen pálinka! (Nevet.)
Nem beszélsz (még) meg magyarul, hogy boldogulsz nyelvtudás nélkül?
Szeretnék megtanulni magyarul, de egyelőre megrekedtem az alapszókincsnél. Már rögtön a számokkal bajban vagyok, mert tökéletesen ki tudom ejteni például azt, hogy “tizenkettő”, de a “négy” már sehogy sem megy. Ráadásul a hatot és hetet rendszeresen összetévesztem. A zöldségek, gyümölcsök, húsok neveit felismerem, ha leírva látom, de az élő beszédben már nem feltétlenül. A nyelvtudáshiány legnagyobb hátrányát egyébként koncerteken szoktam érezni, amikor nem tudom megtanulni a magyar dalszövegeket, pedig szívesen énekelném a tömeggel együtt a Tankcsapda vagy a Bagossy Brothers Company számait. Még ha meg is tanulom ezeket – hallás után, mint a kisgyerekek –, teljesen másképp hangzik a számból, mint kellene, miután nem létező szavakat ejtek ki. (Nevet.)
Nem lehet egyszerű, főleg, hogy mi, magyarok sem beszélünk túl jól angolul…
Dehogynem! Budapesten sokan beszélik, igyekeznek. És nagyon türelmesek velem akkor is, amikor magyarul próbálkozom.
Emlékszel még, hogy mi volt az első magyar dolog, ami igazán meglepett? Kiváltotta valami a “hűha” faktort?
Hát persze! Az Erős Pista! (Nevet.) A fűszerek földjéről jövök, az indiai Keralából. Chilin és fűszereken nőttem fel, és itt ne azokra a csípős ételekre gondolj, amit az itteni indiai éttermekben kapsz… Amikor egy barátom „bemutatta” nekem az Erős Pistát, madarat lehetett volna velem fogatni. Na, az egy hűha-élmény volt!
És milyennek találtad az embereket?
Nekem az a tapasztalatom, hogy a magyarok elfogadóak a más kultúrákkal szemben, legyen szó zenei stílusról vagy éppen gasztronómiáról, mi több, értékelik azokat. A magyarok bulizósak – nem a szó szoros értelmében, hanem az életszemléletüket tekintve. Ugyanazt a bulizós feelinget, hangulatot hozzák futás közben a Normafán, mint nyáron a Balatonon. Ha próbálok kommunikálni, mindig értékelik.
Budapestben mi fogott meg?
Az építészet, elsősorban a vár látványa, különösen este, amikor fényárban úszik. Egyszerre romantikus és fenséges látvány, csakúgy, mint a magyar lányok abban a környezetben. Lehet, hogy ez így furcsán hangzik, de tényleg ezt gondolom. Alig várom, hogy újra megnyissák a gyönyörű Lánchidat, hogy azon átsétálva újra gyalog mehessek fel a várba. De ugyanígy megfogott a felismerés, hogy a magyar nyelv néha rövidebb és frappánsabb, mint az angol. Gondoljunk csak erre a szóra: “kérlek”. Angolul egy kérést néha annyira túl tudunk bonyolítani! Amikor ezt a szót megtanultam, hirtelen arra gondoltam, mégsem olyan nehéz a magyar nyelv, mint mondják. (Nevet.) És tetszik, hogy időről időre meg tudom lepni az embereket: a 72 éves szomszédomnak például a múltkor elmondtam a töltött káposzta receptjét, amit egy felejthetetlen karácsonyi ebéden kértem el egy barátom anyukájától. Az arcára kiülő mosoly örök emlék marad.
Mit tanultál és mivel foglalkozol most?
Keralában szereztem közgazdász diplomát, majd beszerzési menedzsmentből mesteriztem. Logisztikával kapcsolatos munkát végzek egy nemzetközi szervezetnél.
Tudom, hogy sok külföldi kollégád van, de mégiscsak Budapesten dolgozol. Milyen egy magyar irodába bejárni?
Szeretem a munkámat. Ez életem első munkahelye, ezért is nagyon kedves nekem. Kedvelem a magyar kollégákat, egy hullámhosszon vagyunk, munka után ki is szoktunk menni néha együtt. Az érveiket és a humorukat egyaránt csípem.
Indián és Magyarországon kívül éltél másutt is? Melyek a kedvenc helyeid a világban?
A mesteri program keretében egy ideig Olaszországban, majd Spanyolországban tanultam. Szeretek Európában utazni, szívesen strandolok az Adriai-tenger partján Horvátországban, Montenegróban, vagy túrázom az osztrák, német hegyekben. Olaszország nagy kedvencem, különösen a Cinque Terre környéke és Szardínia. Ha pedig városokat kellene említenem, akkor Barcelona és München.
Mi hiányzik legjobban otthonról?
Ahogy említettem, az indiai Keralából, pontosabban a Kocsín nevű városból származom, amelyet az “Arab-tenger királynőjé”-nek is szokták nevezni – nem véletlenül. Kocsín nem is annyira város, inkább egy életérzés, és az érzések soha nem múlnak el, úgyhogy ez mindig itt van bennem. Az otthonom a tenger és a hegyek közt van félúton, nem messze a Munnar nevű üdülőhelytől; elmesélni nem lehet ennek a szépségét és sajnos a Google-fotók sem adják vissza az igazi hangulatát. Néhány itteni barátomat elvittem haza, és nem hittek a szemüknek.
Hiányoznak az indiai fesztiválok, az ünnepek, és az, ahogy az emberek ott ünnepelni tudnak: kint az utcán, együtt, azokban a színekben és fényekben. És persze hiányzik az otthoni koszt. Mifelénk nagyon jól főznek. Kedvencem a marhahúsos porotta, a puttu kadala és a choru curry… Sorolhatnám még, de nem szeretném, ha az interjú írása helyett receptek olvasásával foglalkoznál. (Nevet.) Egyszóval, be kell vallanom: hiányzik az otthonom.
És hogy állsz a magyar konyhával?
Imádom a töltött káposztát! Erős Pistával eszem, vagy valami csípős szósszal. Bocsánat, de fantasztikus így! Az ízlelőbimbóim oda vannak érte. És persze a kürtőskalács…
Úgy tudom, az Indiában fennálló kasztrendszer miatt még mindig a szülők választják a gyermekeiknek az életük párját. Neked mi a véleményed erről a gyakorlatról?
A nagyvárosokban már nem így működik. Ott a fiatalok maguk választják ki a partnerüket, összeköltöznek és így tovább. Persze, egy tradícióról beszélünk, tehát továbbra is van, ahol a társkeresést magukra vállalják a szülők; ilyen esetekben meg kell(ene) kérdezniük a gyermeküket, hogy boldog lenne-e a kiválasztottal. De ha már a véleményem kérdezed: én személy szerint ezt a szokást idejét múltnak tartom, egyáltalán nem értek vele egyet. A nyugati társadalmakkal ellentétben, egyes indiai családok nagyon szigorúak a gyermekeikkel szemben. Másutt megengedőbbek, liberálisabbak, szerencsére vannak olyan szülők is, akiknek fontosak a gyermekeik érzései, érzelmei és boldogsága. Az én esetem eléggé speciális: az anyukám elvált, amikor terhes volt velem. A 90-es évek Indiájában ez szappanoperába illő történet volt. Ezért ő például nagyon fontosnak tartja, hogy a párok jól megismerjék egymást házasság előtt, hogy aztán ne a terheket és problémákat cipeljék életük során, hanem egy kellemes “utazásban” legyen részük együtt.
Mit csinálsz a szabadidődben?
Nagyon nehéz kérdés, mert rengeteg dolog érdekel. Szeretek focizni, kosarazni, táncolni, koncertekre járni, újabb és újabb magyar együtteseket felfedezni, akár egy kis kávézóban, akár egy jól ismert szórakozóhelyeken vagy egy nagy stadionban. Budapesten van egy kedvenc séta/futó útvonalam: három hídon keresztül vezet, mégpedig úgy, hogy ezeken áthaladva, illetve köztük kanyarogva a 8-as számot írom le. Már említettem, hogy mennyire szeretek a Lánchídon átkelni és felgyalogolni a várig vagy a Halászbástyáig. Ja, és persze a Sziget! Szeretek kiállításokra járni, vagy különféle cukrászdákat kipróbálni, van egy nagyszerű hely az 51-es villamos vonalán. Nem olyan nagy név, mint a Gerbeaud, de a süteményeik fantasztikusak! Imádom felfedezni Budapest környékét, a környező városokat, falvakat, de a favoritom azt hiszem, mindig Szentendre marad. Amióta itt élek, gyűjtöm az aprópénzt, több befőttes üvegnyit összegyűjtök a készpénzes vásárlások során, és húsvétkor, karácsonykor szétosztom a szomszédságomban élő hajléktalanok közt.
Hol látod magad 5-10 év múlva?
Szeretnék maradni és megélni ezt a várost úgy, ahogy az elmúlt években tettem. Viszont sosem lehet tudni, mit hoz az élet. Az életfilozófiám az, hogy bárhova elmegyek, ahova az utam visz. De én azt szeretem igazán, amikor az út a Deák Ferenc téri lakásomba visz…
