Az a lány, aki egykor a barátnőivel íratott magának felmentést, hogy ellóghassa a tesiórákat, és aki 30 éves korára súrolta a 100 kilogrammot, ma ultramaratoni távokat fut. A szó átvitt és valós értelmében is hosszú, fárasztó út áll Zahorcz Betti mögött, aki az élő példája annak, hogy türelemmel, akaraterővel és kitartással – na meg egy futócipővel – bármeddig eljuthat az ember.
Hogy emlékszel vissza a futás előtti időkre? Milyennek látod az akkori énedet?
Igazából már gyerekkorom óta éreztem, hogy vannak súlyproblémáim. Az általános iskolától kezdve mindig voltak időszakok, amikor elkezdtem diétázni és valamit mozogni, aztán abbahagytam, majd újrakezdtem, és ez végigkísérte az életemet egészen 30 éves koromig. Persze engem fiatal lányként nagyon zavart, hogy nem tudtam csinos ruhákat venni magamnak, vagy hogy szuszogva mentem fel a lépcsőn. De a legjobban a jojó effektus viselt meg, amikor a nehezen leküzdött kilók villámgyorsan visszajöttek – méghozzá duplán. Ez így ment egészen 2015-ig, amikor a rám rakódott plusz 40 kilogramm felesleggel a súlyom átlépte a 100 kilót.
Volt olyan konkrét pillanat, ami megkongatta benned a vészharangot, hogy „változtass!”?
Azt tudni kell, hogy apukám részéről az egész család nagyon komoly cukorbetegséggel küzd. Ennek mindig tudatában voltam és a családom is számtalanszor felhívta rá a figyelmem, de sokáig mégis elhessegettem magamtól ezt a tényt, mert könnyebb volt homokba dugni a fejem. Viszont miután apukámnál visszafordíthatatlanul súlyos következményeket okozott a cukorbetegség, rádöbbentem, hogy rám is ez várhat, ha nem változtatok.
Miért éppen a futástól vártad ezt a változást és hogy vágtál bele?
Egész egyszerűen azért, mert ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Láttam hozzám hasonló testalkatú lányokat futni, és olyat is, akinek sikerült ennek segítségével lefogyni. Ez motivált engem és arra gondoltam, hogy ha ők meg tudják csinálni, ők képesek futni, akkor én is. Persze nagyon nehéz volt elindulni 40 kiló plusszal, de próbáltam figyelni a testem jelzéseire és mindig csak annyit mentem, amennyit bírtam. Nem tűztem ki lehetetlen, elérhetetlen célokat magam elé. Ettől függetlenül amikor 2015 októberében először mentem el futni, én magam sem hittem, hogy ez tartós lesz. Csak belekezdtem valamibe, éppen ugyanúgy, ahogy előtte mindig – viszont ez most sikerült.
Szerinted ez minek köszönhető? Miben volt más, mint az addigi próbálkozások?
Az addigi próbálkozásaimtól, a „csodaszerektől és csodadiétáktól” mindig valami varázslatos változást reméltem. Nagyon sok butaságot elkövettem, amiket nem lett volna szabad: a hashajtó teáktól kezdve, a tíznapos- és tojás diétán át mindent kipróbáltam, de ezeket senki sem tudja tartósan beépíteni az életébe. Most viszont egészen máshonnan közelítettem meg, és alapjaiban reformáltam meg az életmódomat. Elkezdtem táplálékként tekinteni az élelemre, nem pedig élvezeti forrásként. És ez a futással együtt olyan látványos átalakulást indított el, ami megadta a kellő kitartást és türelmet ahhoz, hogy tovább csináljam.
Mégsem lesz mindenkiből ultramaratonista, aki – hozzád hasonlóan – sikeres életmódváltáson megy keresztül. De te az lettél…
Igen. Persze ez nem volt tudatos döntés, nem úgy ébredtem fel egy reggel, hogy ultramaratonista akarok lenni – az apró célok juttattak el idáig. Hogy először a kitűzött 5 kilométeres távot sikerült teljesítenem, utána 10 kilométert, engem pedig motivált és boldogsággal töltött el az újabb és újabb célok elérése.
Azt hiszem mondhatjuk, hogy ezek a céljaid idén augusztusban a Korinthosz Ultratávú Futóversenyen megtett 160 kilométeres távjában csúcsosodtak ki. Hogy élted meg a versenyt?
Mindenki, aki ezen a versenyen elindult, a lelke egy darabját egész biztosan ott hagyta Szekszárd és Baja között. Mert iszonyú fárasztó volt, de egyben hatalmas élmény, tele mélységekkel és magasságokkal. Nagyon családias közegben zajlott a verseny, ahol a futótársakkal egymást segítettük át a mélypontokon egy-egy jó szóval, biztatással, hiszen a cél közös volt. Nálam éjszaka, körülbelül 110 kilométernél jött el ez a pont, ahol egyszerűen elfogytam. Nem fizikailag fáradtam el, sokkal inkább fejben engedtem el a dolgot, és ezért a kitűzött idő helyett végül 22 óra alatt teljesítettem a távot. Viszont megcsináltam, és csak ez a fontos!
Miben változtatta meg a futás az életedet?
Mindenben. Egyértelműen céltudatosabb és kitartóbb lettem általa. Ezenkívül nagyon sokat formált a szemléletemen. Például elkezdtem szemetet szedni, egyszerűen azért, mert a futásaim alatt feltűnt az út szélén hemzsegő eldobott palack, és én nem akartam ilyen környezetben élni. Mára pedig hagyománnyá vált, hogy a munkatársaimmal minden év tavaszán megtisztítjuk a környezetünket. Amióta futok sokkal inkább kinyílt számomra a világ, a versenyek miatt sok helyen megfordulok és mindig rácsodálkozok azokra a gyönyörű tájakra, ahova talán a futás nélkül soha nem jutottam volna el.
Mit üzennél azoknak, akik az első lépés megtétele előtt állnak?
Hogy legyenek önmagukkal szemben türelmesek. A gyökeres életmódváltás lassú folyamat, melyhez sok kitartás kell, viszont hosszútávon nagyon megtérül a befektetett energia. De leginkább azt, hogy ha nekem sikerült, akkor bárkinek sikerülhet…
