„Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek” – idézi nekem Heltai Jenőt pajkos mosollyal az arcán Csatai Gergő. Ebből kiindulva a Guinness Rekorder előadóművész igencsak előkelő helyet foglal el az istenek szívében, hiszen lufihajtogatóként számára a munka egyenlő a felhőtlen játékkal – miközben minket is magával ragad.
Mások befutott jogászként, ügyvédként vagy közgazdászként látnák szívesen a gyereküket – gondolom, a te szüleid sem voltak ezzel másképp. Ehhez képest te lufihajtogatásból építettél karriert magadnak…
Nem jársz messze az igazságtól, ugyanis az én szüleim is közgazdász pályát képzeltek el nekem. El is kezdtem az egyetemet Szegeden, viszont mellette egy rendezvényszervező cégnél dolgoztam, mint zsonglőr és supervisor. A lufihajtogatással egy szerencsés véletlennek köszönhetően ismerkedtem meg: 2010-ben az úszó-Európa-bajnokságra készítettünk egy gyereksarkot, ahova nem találtunk lufist. Így gyorsan megtanultam pár alapfogást, és én ugrottam be lufit hajtogatni – innen pedig már nem volt megállás. Megízleltem, hogy milyen a saját tehetségemmel érvényesülni, ami annyira csábító volt, hogy szüleim nagy bánatára otthagytam az egyetemet és előadóművész lettem.
Számomra te vagy az élő bizonyíték rá, hogy bármiből lehet karriert csinálni. Mi segített abban, hogy ki merj lépni a „normákból”, és nem törődve az esetleges elvárásokkal elindulj az önmegvalósítás útján?
Nagyon nehéz volt kiállni a szüleimmel szemben, akik számára az egyetemi végzettség egy jobb élet reményét jelentette. Ők még abban a világban nőttek fel, amikor a napi nyolc órás munkaviszony volt a biztos, így nehezen tudták elképzelni, hogy én vállalkozóként mit csinálok, amikor dolgozok. Emiatt sok konfliktus volt közöttünk – de én végig hittem magamban, mert tudtam, hogy jó vagyok abban, amit csinálok.
És az élet végül visszaigazolt, hiszen ebből élsz, mi több: a világ számos helyén megfordultál, díjakat zsebeltél be, és meg sem álltál a Guinness Rekordig. Milyen út vezetett idáig?
Az egész azzal kezdődött, hogy amikor 11 évvel ezelőtt belevágtam a lufihajtogatásba én kikötöttem magamnak, hogy nem leszek bohóc! Voltam párszor beöltözve a legelején, de nagyon degradálónak éreztem és rengeteg negatív tapasztatlatot szereztem ez idő alatt. Szerettem volna ezen felülemelkedni, és egy magasabb színvonalon művelni ezt a tevékenységet. Úgy éreztem, ahhoz, hogy komolyan vegyenek, kellene valamilyen szakmai elismerés, amire felkapják az emberek a fejüket – ekkor jött a Guinness Rekord ötlete. Így 2019-ben 44,2 másodperc alatt csukott szemmel meghajtogattam öt darab figurát, és ezzel hivatalosan Guinness Rekorder lettem.
Azt mondod, nem szerettél volna bohóc lenni, mégis többször megfordultál a Szegedi Gyermekklinikán bohócdoktorként. Miért tettél ezzel kivételt?
Teljesen más szerepe van a bohócnak egy tömegrendezvényen, ahol csak az elesettet látják, akibe bele lehet rúgni, meg lehet alázni és ezen még nevetnek is. Ezzel szemben a klinikán belül egy nagyon fontos dramaturgiai szerepet tölt be a bohóc, akivel a szerencsétlenségében együtt érez a néző – ez esetben a klinika kis betegei. A gyerekek azt látják, hogy a bohóc ugyanolyan kiszolgáltatott, mint ők, és azáltal, hogy a bohóc felülemelkedik a saját problémáin, a gyerekeket is erre sarkallja. Ez pedig képes beindítani bizonyos öngyógyító lelki folyamatokat. Emlékszem egy daganattal küzdő ötéves kislányra, aki a kezeléséből adódó lelki megrázkódtatás miatt senkivel nem volt hajlandó beszélni az anyukáján kívül, és vele is csak szavakban kommunikált. De az előadásom közben nekem megszólalt… Kérte, hogy hajtogassak neki egy rózsaszín cicát, és hogy szemeket is rajzoljak rá – akkor átszakadt benne egy gát és egész egyszerűen elkezdett beszélni.
Az emberek mindig a dolgok értelmét keresik, amit talán a lufihajtogatásban nehezebb elsőre meglátni. És habár az előző történettel nekem félig-meddig választ adtál erre a kérdésre, de kíváncsi vagyok, hogy te miben látod a lufihajtogatás értelmét?
Erről egy londoni utazásom jut eszembe. Ott a Temze partján van egy olyan rész, ami tele van a világ legjobb utcai előadóművészeivel. Én pedig gondoltam egy merészet, és beálltam közéjük lufit hajtogatni – zárójelben jegyzem meg, hogy fél nap után elzavartak a közterület felügyelők, mert kiderült, hogy csak nagyon komoly engedélyekkel lehet ott tevékenykedni. (Nevet.) Az előadásom után a padon ülve szóba elegyedtem egy bácsival, aki szintén megkérdőjelezte a lufihajtogatás értelmét. Én akkor azt mondtam neki, hogyha ezzel néhány másodpercre mosolyt tudok csalni az emberek arcára, és elő tudom húzni belőlük a gyermeket, nekem már megérte.
Miért tartod fontosnak ébren tartani a bennünk élő gyermeket, és hogy éred ezt el a lufikkal?
A hétköznapokban mindenki éli a komoly felnőtt életet – de a lelkünk mélyén mindannyian gyerekek vagyunk, csak megtanultunk nyilvános helyeken viselkedni. (Nevet.) De amikor meghajtogatom valakinek a kedvenc gyerekkori mesehősét, az képes azonnal visszarántani őt az időben, és máris izgatottan szalad megnézni egy részt a SpongyaBobból vagy benyomja a Toy Storyt. A lufik által – legalább egy kis időre – újra gondtalan gyerekekké válhatunk.
