„A Mindszenty-filmje életreszóló élmény volt, és örök emlék, nagyon köszönöm!” – idézi fel az emléket Lux Ádám színművész, amikor a balatoni lángososnál egy sorbanálló méltatta a munkásságát. A legnagyobb örömöt az jelenti számára, amikor egy színházi vagy filmes alakítása kapcsán állítják meg az utcán, gyerekei baráti köre azonban mégiscsak azért néz fel rá leginkább, mert ő a Mentalista magyar hangja. Az Oscar-díjas Szabó István tanítványa elárulta azt is, kivel játszana együtt szívesen.
Mikor dőlt el, hogy színész lesz?
Klasszikusnak mondható utat jártam be, első perctől kezdve volt bennem egyfajta gyerekes exhibicionizmus. Az első közönség előtti megnyilvánulásom az volt, amikor hároméves koromban vendégek jöttek hozzánk, én pedig fejen álltam egy sámlin. Általános iskolában aztán jöttek a szavaló- és prózamondó versenyek, ahol nagy sikereket értem el, hiszen nagyszájú, ügyes gyerek voltam. Az igazán nagy lökést aztán több dolog adta. Az első a Műszaki Egyetem Szkéné nevű amatőr színpada volt, ahová tizennégy és tizennyolc éves korom között lelkesen jártam, a második inspiráció a színházba járás volt, odavoltam érte, sokszor egyedül is mentem, ha épp a családból nem ért rá senki. Ezen kívül a Toldy Ferenc Gimnázium Teátrumának tagjaként sokféle klasszikus és 20. századi darabot is előadtunk. Ezek a pozitív hatások mind összeadódtak, úgyhogy mire tizennyolc lettem, már nem is akartam máshová beadni jelentkezésemet, csak a főiskolára. Elsőre fel is vettek.
Milyenek voltak a színművészetis évek?
Nagyon jók, nagy szerencsém volt, mert fantasztikus tanáraim voltak. A két osztályvezetőnk Horvai István és Kapás Dezső, a Vígszínház akkori igazgatója és rendezője voltak. Pista bácsi a Sztanyiszlavszkij-módszer alapján tanított, és az a fajta kérlelhetetlen belső igényesség, amit ő velünk, és az anyaggal szemben is támasztott, a mai napig megvan bennem. A beszédtanárunk a csodálatos Montágh Imre volt, valamint az Oscar-díjas Szabó István filmrendező, Iglódi István, és Bálint András is tanított minket. Heten végeztünk akkor, öt fiú és két lány, ily módon kicsit be voltak határolva a lehetőségeink a vizsgaelőadásokat illetően – például a Koldusopera egy keresztmetszetében, az egyik vizsgán én Peacocknét kellett, hogy alakítsam, mert nem volt elég lányunk.
Tévéképernyőn, filmen, és színpadon is játszott, és sokat szinkronizál. Melyik áll a legközelebb a szívéhez?
Nem tudok ebben rangsorolni, hiszen egészen mások ezek a műfajok, de ami a kettő legjobb kombinációja, az a stúdiószínpadi előadás. Ez egyesíti a film és a színház előnyeit – élő, mint a színház, viszont olyan mikrorealizmusra jellemző színészi játékkal lehet élni, mint a filmen. Nagyon kedvelem ezt a műfajt, rengetegszer játszottam, és jelenleg is játszom ilyen előadásokban. Úgyhogy nem tudok különbséget tenni, hiszen mindegyiknek megvan a maga szépsége. Hál’Istennek bőven volt szerencsém sokféle stílusban, műfajban megmutatni magam.
Melyik az a szerep, amelyre a legbüszkébb, vagy a karakter, amelyikkel a legjobban tudott azonosulni?
Azonosulni, valamilyen mértékben minden szereppel kell. Szerintem nem lehet úgy megfogalmazni egy figurát, hogy valamennyire ne azonosuljak vele. A legnegatívabb karakterrel is kell találni közös pontot. Sok évvel ezelőtt játszottam a náciból kommunistává váló Noszter elvtársat, Moldova György: Malom a pokolban című előadásában, no ez az ő esetében kissé nehéz volt, de azért megoldottam.
Nemrég gondoltam végig, hogy hányféle egyházi személyt, uralkodót, katonát játszottam az elmúlt évek során, és mind nagy örömet szerzett. Kiemelni olyan figurát tudnék, akit hosszú ideig alakítottam – például Mindszenty bíborost a Szeretlek, Faustban – akit tíz éven át játszottam, és még filmet is forgattunk a színdarabból. Nagyon közel állt hozzám az utóbbi évek egyik nagy filmsikere is, a Megszállottak című alkotás, amelyben Loyolai Szent Ignác bőrébe bújhattam. Színházban nagy kedvencem volt a Feljegyzések az egérlyukból, a Gólyakalifa, a zenés szerepek között pedig ott volt tizennégy évig a Vígszínház Padlásának Hercege. Mostanában a Tesla musical a zenés kedvenc, amiben a címszereplő ellenlábasát, Thomas Edisont alakítom.
Melyik színésszel játszana/játszott volna együtt szívesen, de még nem került rá sor?
Sokan vannak, akik sajnos már nem élnek és én boldogan játszottam volna velük. Törőcsik Mari színészetét például nagyon szerettem, Páger Antalért rajongtam, vagy például ott van Dajka Margit vagy Kállai Ferenc. Utóbbit volt szerencsém ismerni civil életemből, mert a Lukács uszodában sokszor együtt úsztunk. Magyartanár és iskolaigazgató édesanyám, Lux Alfrédné nagyon szenvedélyes úszó volt, ő szoktatott rá erre a sportra. Őmiatta lettem a víz és a Balaton szerelmese.
A szinkron hogyan jött a képbe?
A főiskolán kezdődött, amikor még volt külön szinkronoktatás, Vass János tanár úr jóvoltából. Azt tartom, hogy a színész holtáig tanul, és ha kitűnő külföldi kollégákkal „kerül egy filmbe” a hangja által, akkor nagyon érdemes figyelni. Számomra a szinkron leginkább egy „gyorsreagálású hadtestre” hasonlít, hiszen nagyon hamar kell szélsőséges érzelmeket, indulatokat megmutatni, akár reggel nyolckor, „éhgyomorra”. Velem történt, hogy az adott filmben, amit épp szinkronizáltam, a nyomozónak megölték a családját. Ez a tekercs a legelső volt aznap, és persze nem volt könnyű ekkora érzelmeket hirtelen, korán reggel megmutatni. A szinkron továbbá színésztechnikai kérdésekben is segít, hiszen egy Vígszínházat ugyanúgy be kell tudnunk zengeni, mint egy stúdiószínpadot. Fontos tehát, hogy az ember mikor hogyan szólal meg, így a szinkron olyan, mint egy atlétánál a futás – egyfajta alapozás, kiegészítő sport.
Fel szokták ismerni az utcán? Van erről valamilyen vicces történet?
Igen, amíg ment a Kisváros, akkoriban egyértelműen Zolnay főhadnagyot látták meg bennem az utcán. A szinkron miatt is sokszor kapták fel a fejüket az emberek, hogy „Hopp, én ezt a hangot ismerem, de honnan?”, de a legnagyobb öröm számomra mindig az, ha egy színházi vagy filmes alakítás kapcsán állítanak meg az utcán, szerencsére ez is sokszor előfordul. Egy-két évvel ezelőtt nyáron, a Balatonon fürdőnadrágban álltunk sorban lángosért, amikor egy bácsi odafordult hozzám, és fürdőgatyában azt mondta: „Művész úr, a Mindszenty-filmje nekem életre szóló élmény volt, és örök emlék, nagyon köszönöm!”. Megható és egyben vicces volt abban a közegben.
A családja hogy éli meg az ilyen eseteket? Hozzászoktak már ahhoz, hogy ismert ember a családfő?
Hozzászoktak persze, ők ilyenkor csak mosolyognak. Hanna lányom és Beni fiam már egyetemisták, és tőlük is kérdezték már a szaktársaik, hogy „Ú, a te papád a Mentalista magyar hangja?”. Az anyukájuk, a feleségem Pócsik Ildikó pedig foglalkozásszerűen űzi a szinkron mesterséget, hiszen szinkronrendező.
A munka mellett mi az, ami teljesen ki tudja kapcsolni?
Egyrészt szenvedélyesen nézem a jó filmeket, én „ember filmeknek” hívom ezeket. A színész óhatatlanul elraktározza ilyenkor az emlékezetébe, a hátsó agyba, hogy egy-egy kollégája miként alakít egy összetettebb figurát. A másik hobbim az olvasás, hiszen muszáj feltöltenünk magunkat érzelmileg, a Covid alatt ez a kényszerszünet erre „remek” lehetőséget adott. Emellett nagy komolyzene-rajongó vagyok, illetve a sport, az úszás is ki tud kapcsolni. Nagyon fontos a családdal való együttlét, a közös kirándulások és séták is segítenek abban, hogy az ember minél jobb lelki és fizikai állapotban legyen nap mint nap.
Mit tanácsol annak, aki a színészi pályát választja?
Én a komplex oktatásban hiszek, hogy aki erre a pályára vágyik, széleskörű elméleti és gyakorlati tudást szerezhessen. Azoknak, akik ezt komolyan gondolják, mindenképp a felsőoktatást ajánlom, ma már nem csak egy ilyen főiskola van Magyarországon. Az is igaz persze, hogy a legmisztikusabb része a színészi létünknek eleve elrendelt, másképp fogalmazva adott, és ez: a tehetség. Fejleszteni lehet, megtanulni nem, de nagyon fontos, hogy ezt a tehetséget a megfelelő helyen és módon fejlesszék, és aztán kamatoztassák.
És ha Ön nem színész lett volna, akkor milyen pályát képzelne el magának?
Mindenféleképpen valahol a pszichológia környékét választottam volna, hiszen a színészetben a figuraalkotásnál is nagyon fontos a lélektan, az empátia. A lelket kutatni életünk végéig – ez az egyik legszebb a hivatásunkban, és ez a pszichológusi kíváncsisággal nagyon összecseng.
