A szaloncukrot bár mindenki ismeri, évente csupán egyszer kerül elő: karácsonykor. Honnan ez a csokoládés finomság, és miért ilyen népszerű nálunk?
Mindenkinek megvannak az első emlékei a szaloncukorról. Nekem, aki a kilencvenes években kezdte el felfogni a világot, az aranyszínű alufóliás verzió az első emlékem, rajta kis fenyőágas díszítéssel. A szaloncukor jelentette a karácsony kezdetét. Addig nem is nyúltunk a dobozhoz sem, míg 24-én a fadíszítés után neki nem álltunk kampózni a cukrokat. Hálátlan feladat: az embernek belesajdul az ujja és helyenként meg is szúrja magát. Mindennek ellenére az egyik legszebb része az ünnepnek, amikor együtt leül a család, és kampózik.
Nálunk mindig zselés szaloncukor lógott a fán, és így volt ez a nagyszüleimnél is – legalábbis az egyiknél, mert a másiknál könnyen bele lehetett futni rossz élményekbe ezen a téren. A pesti mamáék ugyanis az újrahasznosítás hívei voltak, ami nemcsak a kampó újbóli felhasználásában mutatkozott meg, hanem a szaloncukrokéban is. A gyermekkor talán egyik legmeghatározóbb emléke, amikor az ember rájárna az ünnepi díszbe öltöztetett szaloncukrokra, és egy betonkemény őskövületre harap rá.
Ideális esetben azonban a szaloncukor nem ilyen, hanem finom, puha és ízletes. Régebben leginkább a zselés szaloncukor volt a divat, és talán csak általános iskola felső osztályában derült ki számomra, hogy van kókuszos és gesztenyés is. Ma már számos íz közül választhatunk, ám a kivitelezés, az igényes csomagolás nem változott, s a mai napig díszítik a fákat ezek a különböző színekben tetszelgő cukorkák.
A szaloncukor története
Egy, a szaloncukorhoz hasonlatos finomságot a 14. században készítettek először, mégpedig a franciák, s tőlük lassanként Németországba került. Itt több cukrász is megismerkedett vele, majd tökéletesítette, és az 1800-as évek elején Magyarország is megismerte a csinos papírba csomagolt édességet. Eredetileg a cukorka folyadékkal volt töltve, ám ez idővel módosult, és különböző főzetek, krémek kerültek bele. Magyarországon sokáig kézzel készült, de az 1800-as évek végére már géppel csinálták. Az első magyar szaloncukorgyáros Stühmer Frigyes volt, aki a Gerbeaud cukrászda számára készítette eladásra a szaloncukrokat.
Még maga Jókai Mór is szívesen fogyasztotta ezt az édességet. Olyannyira így volt ez, hogy szalonczukkedlinek hívta, utalva a német, salonzuckerl szóra. Egy 1891-ben megjelent szakácskönyvben már tizenhétféle szaloncukorról számol be a szerző, Hegyesi József, melyek között van ananászos és pisztáciás cukorka is.
Ekkor még csupán a cukrászdában lehetett kapni ezt a különlegességet, és a megrendelők dönthették el, hogy milyen ízű szaloncukrot szeretnének, és milyen papírba legyen csomagolva. Maga az édesség már jórészt géppel készült, ám a papírt sokáig kézzel kellett csinálni, különösen a rojtozását!
Idővel az úgynevezett ricselő gép volt a készítők segítségére, de ma már ezt is modern gépek végzik, és szinte nincs íz, amiben ne juthatnánk hozzá ehhez a karácsonyi különlegességhez.
Nyitókép forrása: Karsa Tímea
