Sokaknak megbotránkoztató lehet látni azokat az embereket, akik például az ajkai vörösiszap-katasztrófa helyszínére látogatnak el egy kis borzongásért. A katasztrófaturizmus nem új keletű dolog – de vajon miért érdeklik az embert ennyire a tragédiák?
Turisták tízezrei özönlik el minden évben Pripjaty és Csernobil szellemvárosait (az HBO-sorozatának köszönhetően meg aztán még többen), hogy testközelből szemlélhessék meg a harmincöt évvel ezelőtti atombaleset helyszínét. Az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor emlékhelye, ahol a második világháború alatt legalább egymillió embert végeztek ki, ugyanilyen népszerűségnek örvend. Magyarul katasztrófaturizmusnak nevezzük azokat az utazásokat, melyek célja, hogy olyan helyszíneket keressen fel, ahol valamilyen tragédia, baleset, természeti csapás történt. Az angol nyelvben megkülönböztetik azonban a „disaster tourism”-ot a „dark tourism”-tól, utóbbit sötét turizmusnak fordíthatjuk. Ide inkább a tömegmészárlások, kínzások helyei tartoznak – a koncentrációs táborok, börtönök, rabszolgatáborok – de a két fogalom gyakran összemosódik.
Ha azt gondoljuk, hogy ez új keletű dolog és a modern kor emberének hóbortja, akkor tévedünk – hiszen ott vannak a nyilvános kivégzések, amelyekre a középkorban minden alkalommal összegyűlt az adott település apraja-nagyja. Az akkor csupán 17 éves Christopher Lee naplójából tudhatjuk, hogy mekkora tömeg volt kíváncsi Franciaország utolsó nyilvános, guillotine-általi kivégzésére is 1939-ben.
Miért lesz valakiből katasztrófaturista?
Május végén lesz két éve, hogy a Hableány nevű, aznap éppen dél-koreai turistákat szállító rendezvényhajó összeütközött a Viking Sigyn szállodahajóval, felborult és elmerült a Dunában. A tragédia utáni napokban az áldozatok rokonain kívül emberek tucatjai jelentek meg a Duna-parton, jobb esetben azért, hogy leróják kegyeletüket, sokan viszont bámészkodni mentek. Miért érezték szükségét? Több oka is lehet annak, ha valaki egy nemrég katasztrófa sújtotta területre látogat el:
- személyes érintettség, ha például volt a családtagjai vagy barátai között olyan, aki az adott helyen vesztette életét – mondjuk a leghírhedtebb magyar munkatáborban, Recsken
- Történelmi, kulturális érdeklődés – ilyen lehet például Pompeii romvárosának felkeresése, melynek teljes lakosságát a Vezúv 79-es kitörése pusztította el; vagy az Alcatraz börtön meglátogatása San Franciscóban, ahol olyan hírhedt gengszterek raboskodtak, mint Al Capone
- vagy csak a puszta kíváncsiság
- az embereket vonzza a tragédia, a botrány, kicsit hasonló mechanizmus ez, mint amikor valaki egy figyelemfelkeltő címre kattint…
- … hiszen szeretnek első kézből értesülni a történtekről
- illetve az is benne lehet, hogy valahol mélyen hálásak, hogy nem velük esett meg.
„De hiszen ott emberek haltak meg nemrég!” – háborodhatnánk fel jogosan, azonban hozzá kell tenni azt is, hogy a filmeknek és a hírműsoroknak köszönhetően a társadalom sajnos egyre érzéketlenebbé válik a vérengzéssel és tragédiákkal szemben.
Mi a baj vele?
Amikor 2005-ben New Orleansben óriási pusztítást végzett a Katrina hurrikán, ott is megjelentek a katasztrófaturisták, akik a romok között dolgozó önkéntesek, tűzoltók és más segítő szervezetek munkáját nagyban akadályozták. Hiszen legtöbbjük nem segíteni ment oda, hanem testközelből megnézni, amit a tévében láttak, fotózkodni és szörnyülködni. Ez nemcsak tiszteletlen volt, hanem kegyeletsértő is, hiszen rengeteg lakos a családtagjait kereste az összedőlt épületek alatt.
Ha már a turizmus ezen „ágát” megszüntetni nem lehet, létrejöttek olyan, direkt erre szakosodott ügynökségek is, amelyek adományért vagy másfajta segítségért cserébe viszik el az egyes helyszínekre az embereket – például a Habitat for Humanity munkájának keretein belül házakat építenek újjá.