Lehet-e fenntartható egy ekkora világverseny, vagy törvényszerű, hogy üresen álló épületek kövessenek egy olimpiát?
Az olimpiát mindig nagy érdeklődés övezi, szeretünk szurkolni a sajátjainknak, szorítani az érmekért és gyönyörködni a látványos nyitó- és záróeseményeken, na meg a monumentális épületeken. Sokszor viszont elfelejtjük, hogy az ötkarikás játékok a világ legdrágább eseményei közé sorolhatóak, és a szervezésre fordított összegeket a belépők ára aligha fedezi – pláne Japánban, ahol a vírus miatt nem voltak nézők a versenyeken, így ez a pénzforrás teljesen ki is esett. A költségek fedezése mellett sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy az újonnan felhúzott stadionokat, pályákat és más infrastrukturális létesítményeket ki tudja-e majd használni a rendező ország a játékok végeztével. Pont a beruházások komolysága miatt gondolja meg sok náció, hogy szeretne-e olimpiát rendezni, és ha igen, mit kezd majd az üresen álló olimpiai faluval, uszodákkal és társaival.
Pozitív példák
Japánban az olimpia szervezése során példaértékűen igyekeztek a fenntarthatóságot is szem előtt tartani, és így elkerülni a fenti példákat és nem terhelni a környezetet sem olyan építkezéssel és nyersanyag-felhasználással, ami másként is megoldható. A negyvenhárom helyszínből mindössze nyolcat építettek újonnan, a fennmaradóak közül pedig számos épületet az 1964-es olimpia idején emeltek, majd modernizálták a minimális energiafogyasztás jegyében. Tíz helyszín pedig csak ideiglenesen jött létre, melyet el lehet majd bontani a játékok végeztével. Az érmekhez szükséges fémforrást a japán nép szolgáltatta, mégpedig úgy, hogy gyűjtőpontokon leadták feleslegessé vált mobiltelefonjaikat, maga az olimpiai láng pedig a 2011-es földrengés után emelt mobilházak alumíniummaradékból készült. Szinte teljesen karbonsemlegessé tették az olimpiájukat, mert a főbb energiaforrásuk a napelem és a biomassza volt, a sportolók szállásai is újrahasznosított és később ismét felhasználható anyagokból készültek.
A 2012-es házigazda London ugyan nem ér Japán nyomába újrahasznosítás szempontjából, az épületeket azért igyekezett városlakói életébe. Az Erzsébet Királynő Olimpiai Park, ahol vadrezervátumot is találunk és a Zaha Hadid által tervezett uszoda például elérhető a nagyközönség számára is, a Velodrome-ban pedig biciklis világbajnokságokat tartanak azóta, illetve a BMX-esek és hegyikerékpárosok is előszeretettel használják.
Negatív példák
Lepusztuló, elhagyatott olimpiai helyszínekből egyre több van a világon, egyes olimpiai falvak kvázi szellemvárosokként merednek az ég felé, más stadionok és pályák pedig üresen, fűvel benőve, rozsdásan konganak.
Az ókori olimpiák bölcsője Görögország volt, az első újkori játékokat is Athénban rendezték meg, az újabb eseményre azonban több, mint száz évet várt az ország. 2004-ben került ismét hozzájuk az olimpiai láng, azonban a várakozásokkal ellentétben turizmust nem dobta meg eléggé a rendezés, és nem segített az éppen mélyrepülésben lévő görög gazdaságon sem a több, mint tízmilliárd dollárba kerülő esemény. A kiadásokon túl a legtöbb épület néhány éven belül lepusztult a kihasználatlanság miatt, így például a softball stadion, vagy az az uszoda is, ahol Michael Phelps nyolc érmet, köztük hat aranyat nyert.
1996-ban, az újkori játékok századik évfordulóját Atlantában rendezték meg. Ez volt akkor a negyedik, melynek az USA volt a házigazdája, és egyben azóta az utolsó is, hiszen legközelebb 2028-ban, Los Angelesben térnek majd oda vissza a versenyszámok. Bár a felépített szállásokat azóta kiadták a városlakóknak ingatlanokként, és a fő stadiont is felújították az idők során, számos épület szomorú látványt nyújt ma is. Így például a gyeplabda-csarnok is üresen áll ma a városban.
A téli olimpiákat árnyalatnyival kevesebb érdeklődés szokta övezni, mint a nyári játékokat, pedig már közel száz éve rendezték meg belőlük az elsőt. Ezeknél, a sportokból adódóan inkább a kültéri pályák a jellemzőek, amiket aztán sorra magukra is hagytak az évek során. Így volt például a szarajevói bob- és sípályákkal, vagy a torinói olimpiai faluval.
