A polgári szertartást és a templomi esküvőt egy eseménynek számolva a szerelmespár házasságkötése életük egyik legboldogabb napja. Ebből kiindulva, szerintem igencsak megkopik a fénye a nagy napnak, ha öt, tíz vagy több évvel később újra és újra megrendezik – márpedig ez a szokás manapság a sztárvilágban. Véleménycikk.
A kislányok nagy része úgy nő fel – magamból kiindulva –, hogy már egész korán elképzeli az esküvője napját, a szép fehér ruhát, a násznépet, a dekorációt, a varázslatos hangulatot, ja, meg persze a vőlegényt. Az a kép él a fejünkben, hogy a házasságkötés egyszeri és megismételhetetlen esemény egy ember életében, így minden energiánkat abba fektetjük majd, hogy az Az Egyetlen Nap tökéletes legyen. (Persze, az élet nem Disney-mese, sokszor van, hogy mégsem működik a kapcsolat és csak a második, harmadik házasságban találja meg az ember önmagát és azt, amit-akit keresett az életben, de most nem erről szeretnék írni.)
Szóval, ha mázlisták vagyunk, találunk valaki olyat, aki – nevezhetjük nagy Ő-nek vagy az Igazinak, vagy semmi ilyen klisének, szóval aki – kiegészít, támogat, megbecsül és szeret minket, és persze mi is így viseltetünk iránta. Ahogy érik a kapcsolatunk, és mindketten hasonlóan vélekedünk a házasság intézményéről, nagy eséllyel nekünk szegezik majd a kérdést: „Hozzám jössz feleségül?”. Ezt követi az elrebegett vagy kiabálva kimondott „igen!”, összeborulás, fotó a gyűrűről a rokonoknak és a közösségi médiának, majd amikor már felocsúdtunk az izgalmakból, jöhet az esküvő szervezése.
Ha minden jól megy, ez lesz életünk egyik legboldogabb napja, legalábbis a filmek ezt állítják, de még a sok stressz és készülődés mellett is tuti, hogy emlékezetes lesz. A család, a barátok és ismerősök előtt fogadjuk meg, hogy mindig hűségesek leszünk egymáshoz, kitartunk a másik mellett, satöbbi, satöbbi, aztán jöhet a vacsora és a buli (sokat elmond rólam, hogy én utóbbi kettőt várom a legjobban az egyelőre még kilátásban sem lévő ceremóniából, mert azt, hogy a barátom mellett szeretnék megöregedni, eskü nélkül is tudom).
Évek múltán aztán nosztalgiával nézegetjük majd az aznap készült fotókat és videókat, „Emlékszel, hogy berúgott Pisti bácsi?”, „Szerintem a te nagybátyád vállalhatatlanabb volt, de mindegy, ezen nem veszünk össze”, „Mondjuk a tortából alig evett valaki, de legalább több maradt nekünk”.
De a lényeg, hogy azért különleges az esküvőnk napja, mert egy van belőle. Kivéve, ha sztárok vagyunk.
Ugyanis a tengerentúlon és hazánkban is divat lett a celebek körében, hogy egynél többször menjenek hozzá a párjukhoz. Én meg nem értem, miért? Az esküvő számomra olyan, mintha a párkapcsolatból közösen lépnénk feljebb a következő lépcsőfokra, vagy akár képzelhetjük ezt a lépcső tetejének is, ami a házasság intézménye. Hivatalos formában ennél jobban összekötni az életünket nem lehet, így a megismételt esküvőnek egyszerűen nem sok értelmét látom, hiszen a lépcső tetejéről hová mennék tovább?
Szerintem minél több esküvője van valakinek (ugyanazzal az emberrel persze), az eredeti fénye annál jobban kezd megkopni. Seal és Heidi Klum 2005-ben kötötték össze az életüket és évente megújították fogadalmukat – összesen nyolcszor, egészen 2012-es szétválásukig (így aztán tényleg sok értelme volt a sok újraesküvésnek…). Jenny McCarthy és Donnie Walhberg házasságkötésük óta idén már hetedszerre fogadtak egymásnak örök hűséget, és hasonló példákat találunk a hazai sztárvilágban is. Rubint Réka és Schobert Norbi ötévente újítja meg fogadalmát, épp a napokban történt a negyedik ilyen ünnepség, de Gáspár Győzőnél és Beánál is szokás megismételni a frigyet.
Ha a bulizás a cél, akkor partit simán lehet szervezni úgy is, hogy nem hívjuk esküvőnek, hanem összecsődítjük a rokonságot és a barátokat, mondván, érezzük jól magunkat közösen egy nagy banzájon megint, mint annak idején.
Ha az a célja, hogy kinyilatkoztassuk a média számára, mennyire szeretjük a másikat még mindig, öt-tíz-húsz-harminc év, öt-tíz-húsz-harminc kilónyi súlyfelesleg és több gyerek után is, akkor meg igazán szomorú és felesleges az egész.
Az ismerősi, baráti és rokoni köreimben még soha egy olyan alkalomról sem hallottam, amikor valaki ismét összeházasodott volna a már amúgy is meglévő házastársával, és ez így is van rendjén.
Egy ötvenedik házassági évforduló alkalmából levezényelt fogadalommegújítás vagy egy szűk körben, az azóta világra jött gyerek miatt újra megtartott esemény nagyon aranyos gesztus lehet, de a cikk apropóját adó eseteket nem lehet összehasonlítani az utóbbival. Miért van szükség öt évvel a menyegző után egy újabb nagyszabású lagzira, csak hogy beszéljenek róluk a lapok? Miért van az, hogy a civil társadalomban aligha hallunk olyat, hogy a tizedik házassági évfordulót egy esküvő 2.0-val ünnepelték meg, míg a hírességek körében ez igencsak divatos? Nem igazán tudom tanulsággal lezárni ezt a cikket, mert tényleg csak kérdéseim vannak, írjátok meg kérlek, szerintetek ez miért lett trend, illetve azt is, hogy mit gondoltok róla!
