Egy kapcsolat lezárása sosem könnyű, hát még a továbblépés…még akkor sem, ha az érintett minden tőle telhetőt megtesz ezért. Legtöbben ugyanis tudat alatt ellehetetlenítik múltuk lezárását. Cikkünkből kiderül, hogyan.
Sajnálatos módon nem létezik tökéletes recept vagy formula, amivel megjósolható, hogy meddig tart a továbblépés folyamata egy kapcsolat lezárását követően. (Ez nem csupán a romantikus viszonyokra igaz.) Ettől függetlenül a kutatók többször is kísérletet tettek ennek megbecsülésére az elmúlt évek során: egy 2015-ös, a The Journal of Positive Psychology szaklapban megjelent kutatás szerint a legtöbb embernek 11 hét (azaz három hónap) szükséges a továbblépéshez. Míg egy valamivel frissebb, 2017-es tanulmány 18 hónapra becsülte ezt az időtartamot. Nos, mindez nagyon érdekes, ám sokkal valószínűbb, hogy egyénenként változó az, hogy ki mennyi idő alatt tud lezárni egy kapcsolatot. Valakinek elég három hónap, másoknak évek kellenek. Illetve, hogy mikor sikerül továbblépni, az többnyire teljesen független a kapcsolat hosszától.
5 mód, ami ellehetetleníti a továbblépést
Az alábbiakban a Psychology Today cikke nyomán bemutatunk öt viselkedésmódot, ami szabotálhatja a továbblépést, illetve azt is, hogy mit tehetünk ezek helyett.
Katasztrófaelméleteket gyártunk
Ahogy az elnevezés is sugallja, a katasztrófaelméletek gyártása annyit tesz, hogy a lehető legrosszabb forgatókönyvet vázoljuk fel magunknak a fejünkben, ami aztán súlyosbítja a fájdalmat és az érzelmi szorongást. A katasztrófaelméletek gyártását többnyire a dolgokon való rágódás, a tehetetlenség és a pesszimizmus kíséri, és gyakran azoknál jelentkezik, akik krónikus fájdalomtól szenvednek. Az eddigi tanulmányok azt mutatják, hogy azok a betegek, akik ilyen viselkedést mutatnak, általában több fájdalomról és depresszióról számolnak be, és kevésbé valószínű, hogy pozitívan reagálnak a kezelésre. Egy szakítási spirál során azonban könnyen eltúlozhatjuk a helyzetet. Például meggyőzhetjük magunkat arról, hogy soha nem fogunk túllépni a fájdalmon, vagy hogy számunkra volt párunk „az egyetlen” – vagyis megfosztjuk magunkat attól a képességünktől, hogy hamarabb meggyógyuljunk, és helyette szerencsétlenebbé tesszük magunkat.
A megoldás: ne csupán a lehető legrosszabb végkimenetelt képzeljük el, mérlegeljük a reális lehetőségeket is.
Rágódunk
A rágódás csapdájába nagyon könnyen beleeshetünk, különösen ha gyakran támadnak önhibáztató gondolataink, mint például „ha másképp csináltam volna, vagy ezt mondtam volna helyette”. A szakadatlan rágódás eredménye – magyarázza Robin H-C viselkedéskutató – azonban az, hogy ezzel egy idő után hamis valóságot teremtünk magunknak, ami ráadásul az identitásunk részévé válik, és képtelenek leszünk reálisan látni, hogy mi is történt valójában. A szakértő szerint ha állandóan a szakításra gondolunk hipotetikusan, vagy megszállottan rágódva azon, hogy minek kellett volna történnie ahelyett, ami ténylegesen történt, soha nem tanulunk ebből a kapcsolatból, és nem tudunk továbbfejlődni.
A megoldás: használjuk ritkábban a „ha csak” szót a szakítással kapcsolatban.
Nem fogadjuk el, hogy vége
Ahhoz, hogy valóban továbbléphessünk, akarnunk is kell az elengedést, mondja Kevin Darné kapcsolati tanácsadó. A valóság azonban az, hogy sokan kibékülést remélnek. „A szerelmes regények és a hollywoodi filmek arra programoztak bennünket, hogy a szakításokat ugródeszkának tekintsük a boldog örökkévalóság felé” – mondja Darné. Hozzáteszi: a legtöbben szeretik az olyan történeteket, amelyek végén a pár újra összejön, miután fájdalmas érzelmi zűrzavaron ment keresztül. De amíg arra számítunk, hogy mi is újra összejövünk az exünkkel, addig továbbra is csak kínozzuk magunkat, és elzárkózunk az új élmények elől.
A megoldás: távolítsuk el teljesen az exünket életünkből – ez azt jelenti, hogy teljesen el kell szakadnunk a közösségi médiától és a kommunikáció egyéb formáitól.
Elveszítjük önérzetünket
Teljesen érthető, hogy a párok, különösen azok, akiknek élete elválaszthatatlanul összefonódott közösen töltött éveik alatt, komoly identitásválságba kerülnek szakítás után. A többség ilyenkor folyamatosan azt kérdezi magától, hogy ki is ő „a másik fele” nélkül. Ez a gondolkodási folyamat azzal magyarázható, hogy az ember én-koncepciója a kapcsolat kezdetén kitágul, a végén pedig csökken. Gary Lewandowski pszichológiaprofesszor és kapcsolatkutató szerint szakítás után az emberek többsége nehezen tud válaszolni a „Ki vagyok én?” kérdésre, és általában bizonytalanabbak abban, hogy önálló személyként kik is ők valójában.
A megoldás: keressünk olyan tevékenységeket – például sportot -, amelyek helyreállíthatják önérzetünket.
Csak azt halljuk meg, amit hallani akarunk
A barátokra támaszkodás fontos része lehet a gyógyulási folyamatnak egy fájdalmas szakítás után, hiszen ők azok, akik türelmesen meghallgatnak, és hagyják, hogy kisírjuk magunkat a vállunkon – különösen a kezdeti időszakban. Előbb-utóbb azonban előfordulhat, hogy olyan dolgokat is hallunk tőlük, amelyeket nem akarunk, például felhívják figyelmünket a saját hibáinkra, vagy esetleg megkérdőjelezik a gondolkodásmódunkat. Nyilvánvalóan senki sem élvezi, ha azt mondják neki, hogy téved, ám ha nem tudunk őszinte visszajelzést fogadni, az hosszú távon többet árt, mint használ. Sara Stanizai házasság- és családterapeuta szerint ha homokba dugjuk a fejünket, akkor nem csupán meghosszabbíthatjuk a szakítással járó fájdalmat, de nagyobb valószínűséggel követjük el ugyanazokat a párkapcsolati hibákat a jövőben is.
A megoldás: legyünk nyitottak a visszajelzésre, akkor is, ha ez első nehéz. Ismerjük fel, hogy barátaink csak jót akarnak nekünk.
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
