A gyászfolyamatok közül az egyik legnehezebb a gyermek elvesztésének feldolgozása. Ha a szülők nem tudják megfelelően feldolgozni a traumát, előfordulhat, hogy akaratlanul komoly lelki terheket rónak az újabb jövevényre.
Képzeljük el, hogy mindössze néhány évesen a szüleink kivisznek minket a temetőbe egy sírhoz, amelyen a saját nevünk áll, majd közlik velünk, hogy valójában e személy reinkarnációja vagyunk. A felvázolt életkép nem egy szürreális horrorfilm kezdete, hanem Salvador Dalí életének egyik fontos momentuma. Dalí, akárcsak Vincent van Gogh, vagy Katharine Hepburn ugyanis helyettesítő gyermekként élték le az életüket.
Ki is az a helyettesítő gyermek?
A szakirodalom szerint helyettesítő gyermek az, aki egy családban egy testvér, vagy más rokon elvesztését követően a hiányzó űrt betöltő szerepbe kerül. Jellemző, hogy amennyiben a csecsemő egy idősebb testvér halála után születik, ugyanazt a nevet kapja, mint elhunyt rokona.
A helyettesítő gyermek jelensége a második világháború éveiben volt a legmeghatározóbb, ám az erről szóló első tanulmány csak 1964-ben jelent meg Albert és Barbara Cain tollából.
A két tudós hat olyan embert vizsgált meg, akik testvérük halála után születtek, és az elhunyt nővér vagy báty nevét kapták. A vizsgálatban részt vevő alanyok egyébként mind olyan pszichiátriai problémákkal küszködtek, mint a szorongás, depresszió, vagy alacsony önértékelés, ami a kutatás szerint arra vezethető vissza, hogy a szülők az el nem gyászolt gyermekkel szembeni elvárásaikat a következő gyermekre helyezték.
Vincent van Gogh alakja az egyik legfurcsább festőművészként vonult be a történelembe, hiszen, ha mást nem is, annyit biztosan mindenki tud róla, hogy ő az „a fickó, aki levágta a fülét”. Az ominózus eset mellett azonban van Gogh gyermekkora is rejteget érdekes mozzanatokat.
A festő 1852. március 30-án született, pontosan egy évvel bátyja halála után, akit (láss csodát) szintén Vincentnek hívtak. Bátyja létezése, és annak halála sokáig tabu téma volt a családban, van Gogh viszont egész életében úgy érezte, valaki más életét éli. Levelezéseiben többször fogalmazott úgy, mintha „megtiltották volna számára a létezést”. Vincent van Gogh számára nem volt opció, hogy elhunyt bátyjáról beszéljen, ezért úgy élte le életét, mint a személy, aki elbitorolta halott bátyja nevét és helyét a családban.
A halott testvér árnyéka
A helyettesítő gyermekek gyakran találkoznak elutasítással szeretet helyett, mivel az elhunyt, (túl)idealizált testvér szelleme áthatja a család működését, mindennapjait. Gyermekkori csintalanságok elkövetésekor gyakran futnak bele abba a mondatba: „Miért nem vagy olyan, mint a drága bátyád volt?” Az állandó hasonlítgatás, a halott gyermek „szentté avatása” elindíthatja a gyermekben a gondolatsort: vajon miért ő, és nem nővére, vagy bátyja maradt életben?
Az idealizálással szemben a másik, gyakran előforduló probléma, ha a szülő nem tudja elengedni halott gyermekét, önmagában a gyászt. Dalí édesanyja például halála napjáig heti két alkalommal látogatta első gyermeke sírját. A festő a fájdalmas könnyeket látva elhatározta, ő maga inkább bohóc lesz, hogy megnevettesse édesanyját. A groteszk humort, illetve a szürrealizmust hívta segítségül, így különböztetve meg magát, és világban elfoglalt helyét halott bátyjától.
Ebben a specifikus, tragikus helyzetben nem csoda, ha a gyermekük elvesztését átélt szülőpár túlfélti, túlóvja a születendő csemetét. Itt viszont előállhat az a furcsa helyzet, hogy elfelejtik felmérni a gyermek valódi igényeit, és túlzott mértékben belefolynak annak mindennapi életébe, legapróbb döntéseibe. A gyermeket ebben az esetben olyan szilárd buborékban nevelik, hogy végül ennek hatására kevésbé lesz ellenálló az őt ért külső hatásokkal szemben. Egy másik forgatókönyv lehet, hogy a csemete úgy érzi, szülei megfojtják ragaszkodásukkal, mindent kontrollálni akaró hozzáállásukkal. A szülő-gyermek viszony ebben az esetben a végletekig el tud mérgesedni.
A szakirodalom szerint minél fiatalabb korban válik valaki helyettesítő gyermekké, annál inkább hajlamos lesz arra, hogy kitöltsön valamiféle láthatatlan, ám mégis létező családi űrt. Így volt ez Katharine Hepburn esetében is. A négyszeres Oscar-díjas színésznő mindössze 13 éves volt, amikor bátyját felakasztva találta meg annak szobájában. A leírások szerint Tom véletlenül lett öngyilkos, amikor apjától tanult csomózási technikákkal kísérletezett. A színésznőt rendkívül megrázta testévre halála, sokáig az ő születésnapját, – november 8-át – ünnepelte sajátjaként. A leírások szerint az addig extrovertált lány teljesen magába fordult, egészen addig, amíg a középiskolában elkezdett színdarabokban játszani, és rájött, hogy más szerepek „felpróbálásával” könnyedén elrejtheti saját fiús személyiségét, sebezhetőségét.
Hogyan lehet kiszabadulni a helyettesítő gyermek skatulyából?
Őseink lelki örökségének tisztázása nem egyszerű folyamat. Manapság rengeteg könyv foglalkozik a transzgenerációs hatások kérdésével, Magyarországon Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve boncolgatja a nem mindennapi témát. A pszichológus könyvében kiemeli az őszinte kommunikáció fontosságát annak érdekében, hogy egyáltalán megismerjük őseink sorsát, majd le tudjuk tenni az ezzel járó, gyakran fájdalmas felismeréseket.
Érdemes továbbá átgondolnunk, milyen üzenetet közvetítettek felénk szüleink, amikor kisgyermekek voltunk. Készítsünk leírást arról, vajon milyen életet éltek, szüleink, nagyszüleink! Családfánk ábrázolása szintén fontos momentum lehet az örökölt terhek lerakása során.
Ahogy mindig, persze ebben az esetben is érdemes szakember – pszichológus, pszichiáter – segítségét kérni, ha úgy érezzük, egyedül nem boldogulunk.
A családi szálak feldolgozásával véget vethetünk az ördögi körként ismétlődő történeteknek, ezáltal kezünkbe vehetjük sorsunkat.
Borítókép forrása: Shutterstock/PuzzlePix
