Ha a buszon odaordítom egy idegennek, hogy szerintem pocsék a haja és ki se menjen így az utcára, jobb esetben “csak” felháborodott mondatokat kapok válaszul, rosszabb esetben felképelnek, én pedig nem védekezhetek azzal, hogy csak elmondtam amit gondolok, ugye? Az interneten közben ez meg valahogy rendben van. Véleménycikk.
Valaki biztos beletaposott az érzékeny lelkembe, azért írok ilyesmiket, gondolhatjátok a cím után. Igen, félig igazatok is van, ám nemcsak a saját tapasztalataim miatt fogalmazódott meg bennem ez a gondolat a kommenteléssel kapcsolatban, immár jó néhány éve. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal, hogy észrevettem: borzasztóan mérgező környezet uralkodik a közösségi oldalak kommentszekciójában, ami évről évre rosszabb lesz, és most a világjárvány okozta mentális nehézségek is rátettek egy lapáttal a helyzetre. Ismeretlen emberek szólnak be másoknak nyomdafestéket nem tűrő módon, és legtöbb esetben az sem zavarja őket, hogy saját névvel kommentelnek. Aztán ha az érintettek jelzik feléjük, hogy urambocsá’ fejezzék be ezt a viselkedést, jön a “jogom van a véleményemhez, szólásszabadság van!” szöveg. Miért van ez így? Ha pedig már ez van, akkor ezt kell szeretni, ha nem tetszik, el lehet menni?
Még itt az elején szögezném le, hogy a probléma a másikat indokolatlanul bántó, a megalázását, önbecsülésének sárba tiprását célzó, személyeskedő, pofátlan kommentekkel van, amikre néha ráhúzzák az “én csak segíteni akartam” – álcát, de sokszor már ezzel sem foglalkoznak. Azokkal a hozzászólásokkal, amelyeknél tízből kilenc és felet biztos, hogy nem mernének a másik szemébe mondani, ha összefutnának az utcán.
Nem ma kezdtem/kezdtük
Amikor tizenévesen regisztráltam a myVIP-re, emlékszem, fogalmam sem volt a közösségi oldalak koncepciójáról. Hogy kerülnek oda “fel” az emberek, mi az, hogy “bejelölni” valakit? De csakhamar rákaptam az ízére, szerkesztgettem a profilomat, feltöltöttem néha egy-egy képet, mígnem egy nap a PC-klubban (merthogy akkor még nem volt otthon internetünk – mai fejjel tényleg elképzelhetetlen, hogy “éltem túl”, de hát látjuk, működött) leültem az egyik gép elé, és látom, hogy egy általános iskolai osztálytársam egy angol káromkodást hagyott az egyik fotóm alatt. A mai napig fel tudom idézni az értetlenséget, hiszen a való életben soha nem voltunk rosszban. Hétköznap lévén, kábé három órával azelőtt még láttuk egymást a padsorok között, a fényképemen semmilyen kirívó, bántó, bosszantó nem volt, semmi olyan, ami arra ösztönözhetne bárkit, hogy odaírja Samuel L. Jackson kedvenc szavát. Mégis megtörtént, és ugyan egy poénos sztorivá vált, amit szívesen mesélek másoknak azóta is, de ez volt a legelső eset, amikor az indokolatlanul bántó kommentelés jelenségével találkoztam. Az azóta eltelt majdnem húsz évben persze bőven akadt példa a jelenségre, főként olyan, ami nem felém irányult, csak beleakadtam a neten, de természetesen azok maradtak meg leginkább, amiket nekem címeztek.
Mint például az, amikor egy magyar szinkronnal foglalkozó blogra írtam évfordulós összeállításokat régebbi, főként kilencvenes években megjelent filmekről – ami sokak szerint a magyar szinkron hőskorának vége volt -, és az olvasótáborunk többsége mindig nosztalgiával fogadta az írásokat. Örömmel olvastam az emlékeiket, hogy ki, mikor, kivel látta először a szóban forgó mozit, és hogy mennyire szerette a magyar szinkronos változatot. Ám korai volt az öröm, mert szinte mindig megjelent egy felhasználó, aki fáradhatatlanul, majdnem az összes cikkünk alá odaírta hol így, hol úgy megfogalmazva, hogy “A magyar szinkron borzalmas”. Oké, nem a borzalmas szót használta, hanem válogatott szidalmakkal illette a szinkron szakma épp szóban forgó alkotásait, és az egész műfajt en bloc. Hogy neki ez okozta-e a napi endorfinadagot, azt nem tudom, de olyan érzésem volt, mintha én a csekélyke konyhai tudásommal folyton gasztroblogok bejegyzései alá írnám oda, hogy “Rendelni sokkal jobb” vagy “Járjatok étterembe!”. Nem volt releváns infó, nem a cikk tartalmával kapcsolatban fejezte ki a véleményét, de jött, látott és pocskondiázott. Amikor pedig a főszerkesztőm vagy más hozzászólók felhívták a figyelmét arra, hogy semmi értelme, hogy ezt mindig elismétli, még dühösebb lett.
Hasonló élmény volt, amikor egy politikai paródiavideó miatt gyűlölködő hozzászólások öntötték el 2021 elején egy magyar színész Facebook-oldalát, és én is megkaptam a magamét, amikor tetszésemet fejeztem ki a videó tartalmával kapcsolatban. Mert tényleg frappáns volt, vicces, nem sértő (nekem, pedig én néha sportot űzök a megsértődésből), és annyit írtam, hogy “nagyon jók vagytok mindketten!”. Erre megtalált egy hölgy, hogy szégyelljem magamat, és biztos nem anya szült engem sem, amiért ilyet (milyet?) merek írni. Mérhetetlenül rosszul esett – ez mondjuk az én saram, mert még mindig a lelkemre veszem az idegen hülyéket -, és elgondolkoztam, hogy ha engem így megvisel egy idegen véleménye, milyen rossz lehet azoknak, akik naponta találkoznak hasonló áradattal a személyes oldalukon. “Ő vállalta, viselje el” – mondanák erre sokan, én viszont nem gondolom úgy, hogy aki közszemlére teszi az életét, annak hagynia kell, hogy a sárba tiporják.
Ha van rajta sapka, akkor azért…
Színészek, énekesek, modellek, műsorvezetők, táncosok, sztárséfek, divattervezők, írók, influenszerek és megannyi más foglalkozást űzők – a közösségi média elterjedése óta nagyon sokuknak van saját fiókja, amit többnyire maguk kezelnek, ahová személyes jellegű tartalmakat töltenek fel, ki többet, ki kevesebbet oszt meg az életéről a követőivel. Emiatt a bensőségesnek látszó viszony miatt sokan felhatalmazva érzik magukat, hogy kevésbé kulturált módon nyilvánítsanak véleményt a fotók alatt. Szidják az illető gyereknevelési szokásait, ruhaválasztását, hajszínét, megszólják, ha kiderült, hogy válik a férjétől, vagy ha újraházasodik, ha nem mutatja meg a gyereke arcát az Instagramon, de akkor is, ha megmutatja a gyereke arcát az Instagramon. Beszólnak neki, amint kiderül, hogy beoltatja magát, akkor pláne, ha nem oltatkozik, dühösek lesznek, ha állást foglal a politikában, gyávának bélyegzik, ha távol marad a közügyektől – mindegy. Úgyis mindig lesz, aki megjelenik és odaírja, hogy amit a másik csinál, az teljességgel rossz, szégyellhetné magát.
De attól, hogy ez ennyire gyakori, még egyáltalán nem oké.
Borzasztóan képmutató és gyáva dolognak tartom az ál- vagy épp saját profil mögül való kommenthuszárkodást, amit nyilvánvalóan a gyűlölet, rosszindulat vezérel, hiszen az egyik sztárséfnek nem csupa jó szándékból, az apasága iránti aggodalomból írta oda egy Insta-követője, hogy “Miért te most hol vagy ha nem otthon? Én a gyerekeim születése után kaptam 5-5 nap apa szabadságot… Te aki a magad ura vagy meg nem vagy otthon?…. Menjél már haza ember…!”
Az, hogy elmondhatod a véleményed, nem azt jelenti, hogy el is kell, és hogy ezt bárhol, bármilyen formában, bárkinek megteheted.
Nincs rendben a segíteni akarás álcájába csomagolt kéretlen véleménynyilvánítás, ha azzal megbántunk másokat. Nem ment fel senkit a következmények alól a “csak elmondtam, amit gondolok” – félmondat, és akár ismert, akár civil emberről van szó, senkinek nem kell eltűrnie, hogy mások fenyegessék, jogtalanul kritizálják és az életében turkáljanak. Nem gyávaság, ha valaki letiltja a hozzászólás lehetőségét a fotói alatt, vagy kitörli azokat a kommenteket, amelyek ok nélkül pocskondiáznak. Miért kellene végigolvasni ezeket? Ha az első soraimban említett példát vesszük, ha a buszon nekünk támad valaki, nem fogunk csendben állni, és megvárni, míg az a sárga földig lehord minket mindennek, hanem visszavágunk vagy otthagyjuk, kizárjuk őt az életünkből. De az interneten, ahogy megtapasztalhattuk, minden szabadabb, másabb, “elfogadhatóbb” és mindenki az igazi személyiségétől eltérően viselkedik.
Miért vagyunk mások online?
John Suler pszichológus már 2004-ben leírta “The Online Disinhibition Effect” című tanulmányában, hogy mik azok az okok, ami miatt az emberek az interneten az igazi személyiségüktől eltérő módon viselkednek. Az effektus lényege, hogy hogy az interneten való jelenlét jelentősen csökkenti gátlásainkat, ebből fakadóan valamelyest megváltozik az, ahogy az online térben kommunikálunk. Az anonimitás miatt kevésbé vagyunk felelősségre vonhatóak és kevésbé érezzük magunkat sebezhetőnek, ha személyesebb jellegű dolgokról van szó. Ez egyik oldalról azt eredményezi, hogy könnyebben nyílunk meg és beszélünk érzékenyebb, nehezebb témákról az online térben, gondoljunk csak az anonim fórumokra, vagy arra, hogy van, amikor Messenger-üzenetben könnyebb leírni a gondjainkat, mintha élő szóban a másik szemébe nézve kellene konfrontálódni.
Másrészt viszont a gátlásoktól való megszabadulás hatására kíméletlenebbek is leszünk egymással, és olyan módon fogalmazunk, ahogy a való életben nem tennénk, ez pedig mérgező környezetet teremt.
Nem jelenthetjük ki tehát, hogy az online tér minden esetben a rosszat hozza ki belőlünk, de tény, hogy utóbbi sokkal feltűnőbb jelenség. A “láthatatlanság” azt is magával hozza, hogy nem kell aggódnunk a hangsúly, a testbeszéd miatt (ami aztán rengeteg félreértést okoz), a válaszok közt eltelt idő pedig sokkal nagyobb, mintha élőben beszélgetnénk valakivel, ezért jellemzően kevesebb jelentőséget tulajdonítunk a hozzászólásaink lehetséges következményeinek. Az emberek hajlamosak az internetet egyfajta játékként, játszótérként kezelni, amelyre a való élet szabályai nem vonatkoznak, és Suler szerint az is fontos, hogy az itt megjelenő autoritás sokkal kisebb súllyal rendelkezik, mint a valóságban, a neten mindenki egyenlő és így is viselkedik.
Következmények nélkül – vagy mégsem?
Ahogy Suler rámutatott, nem érzékeljük szavaink súlyát a neten, ez pedig számtalan veszélyt rejt magában, és nem arra gondolok, hogy valakinek rossz napot okozunk. A cyberbullying vagyis internetes zaklatás évtizedes probléma, nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok körében is. Kutatások bizonyítják, hogy akiknek ilyet kellett átélniük, fokozottabban ki vannak téve a depresszióra, önbántalmazásra, öngyilkosságra való hajlamnak. 2008-ról 2018-ra majdnem megduplázódott azok száma, akik önként akartak véget vetni az életüknek az online átélt bántalmazás hatására, és sajnos minden évben érkeznek hírek arról, hogy egy diák ténylegesen öngyilkos lett azért, mert az iskolatársai az interneten piszkálták. Ugyan az internetes viselkedés és véleménynyilvánítást még mindig elég nehéz jogi szabályok közé szorítani, vannak törekvések ezeket illetően. Külföldön egyre több olyan törvény születik, melyeknek köszönhetően egy illető büntetőjogi felelősségre vonható fenyegető, zaklató kommentjei, levelei által. Itthon ugyan még gyerekcipőben jár ez a dolog, de vannak esetek, amikor egy online hozzászólásnak meg lett a következménye a valóságban is. Túlzásnak éreztem ugyan, amikor egy magyar énekesnő kirúgatott valakit a munkahelyéről egy komment miatt (elvileg ő ezt nem kérte, de ez lett az eredmény), azonban a hozzászólás tartalma miatt biztos, hogy jogosnak gondolta megkeresni az illető feletteseit. Még várandós volt a kislányával, amikor érkezett egy hozzászólás, hogy bárcsak halva születne a gyerek, ő pedig utánajárt, hol dolgozik az illető. A férfi felettesei aztán megváltak tőle, a netezők között pedig megoszlottak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy az énekesnő és a főnökök helyesen, arányosan cselekedtek-e vagy sem. Nekem meg az ugrott be, hogy erről itt “legalább” kézzelfoghatóvá vált, mennyire visszaüthet egy internetes komment.
Van egy naiv álomkép a fejemben: ahelyett, hogy büntetésekkel, szankciókkal tartanánk kordában a gyűlölethullámot,
mi lenne, ha minden bunkó komment gazdája a hozzászólás bepötyögése előtt elképzelné, hogy ugyanazt a szöveget elmondja szemtől szemben a másiknak? Ha így is megállja a helyét, mehet, ha nem, érdemes újrafogalmazni.
Tisztában vagyok vele, mennyire gyermeki hozzáállás ez, már-már butaság és utópia, mert nem változtathatok meg senkit – de talán a következő generációban van remény? Mindenesetre vagy ez marad nekem, vagy a teljes elkeseredés.
