Jessica Alba addig nem megy aludni, amíg be nem zárja az összes ajtót. David Beckham átrendezi a szállodai szobát, mielőtt nyugovóra tér. Leonardo DiCaprio gyermekkorában csak bizonyos járólapokra lépett rá iskolába menet: ha elrontotta, újrakezdte. Nem, ez nem egy új valóságshow leirata, hanem az OCD, magyarul kényszerbetegség néhány ékes példája, amellyel – a jelek szerint – nemcsak a hétköznapi emberek, hanem a sztárok is szenvednek.
„Lekapcsoltam a villanyt? – Jobb lesz, ha ellenőrzöm.” „Megmosom a kezem. Ma hányadszorra is?” „Vajon kikapcsoltam a gázt? Sosem lehet tudni…” Ugyan a felsoroltak gyakran megfordulnak mindannyiunk agyában, más kérdés, ha valakinek megrögzötté válik, mondhatni „beakad” egy-egy gondolat, amelyet vég nélküli cselekvés követ.
Tömören így foglalható össze a nagyjából 200 millió embert érintő kényszerbetegség, ismertebb nevén az OCD (a mozaikszó a betegség angol nevéből származik, magyarul obszesszív-kompulzív zavarként fordítjuk – a szerk.) metodikája. De mi is ez a probléma, amely olyan kaliberű sztárokat is érint, mint például David Beckham vagy Jessica Alba, s hogyan kezelik a gyakorlatban?
Kényszerbetegség gyorstalpaló
Mint minden probléma, úgy az OCD kapcsán is érdemes visszatérni a gyökerekhez, azaz megvizsgálni az elnevezés hátterét, hiszen ez adja a legalapvetőbb információkat a betegségről. A probléma magját az úgynevezett obszessziók, vagy kényszergondolatok adják, amelyek kompulziókkal, vagyis kényszercselekvésekkel társulnak. Ezek a gondolatok (mint például „felgyullad a lakás, ha nem ellenőrzöm százszor, hogy kikapcsoltam-e a gázt”) erőteljes szorongást okoznak az emberben, s természetesen rányomják a bélyeget az egyének mindennapjára. (Gondoljunk csak bele, hogy a példában említett személynek mennyi időbe telik elhagyni az otthonát reggelente.)
Gyermekkorunktól kezdve megtanuljuk, hogy a félelmetes, esetenként szégyenteljes gondolatokat cselekvéssel űzhetjük el leggyorsabban: ha tartok a baktériumoktól, igyekszem minél többször kezet mosni. Igen ám, ugyanakkor nemcsak a gondolatok képesek megmérgezni a mindennapjainkat, mivel az OCD-s betegek cselekvései is kényszeressé válnak. Gyakori, hogy a kényszerbetegek afféle rituálékat körítenek egy-egy mozdulat, például kézmosás, mosakodás, ellenőrzés köré, így például a már többször emlegetett kézmosást adott ideig és módon végzik, a mozdulatok pontosan betartott sorrendjében. Ha a folyamat valami miatt véletlenül megszakad, újrakezdik, méghozzá a félbehagyás esélye nélkül: agyuk ugyanis „nem engedi”, hogy elhagyják a mosdót, amíg parányi esély is van a bakteriális fertőzésre.
Mondhatnánk, hogy az OCD mára népbetegséggé vált, ám a hátterét tekintve ez nem feltétlenül lenne igaz: legfőképp genetikai tényezőknek „köszönhető” a felbukkanása, ugyanakkor a pszichoszociális feltételek is közrejátszanak a kialakulásában. A Mitchigani Egyetem 2018-as kutatása szerint viszont inkább az agyban keresendő a probléma: a kényszerbetegek agya túl sok hibára reagál, ám keveset tesz azért, hogy blokkolja azokat. A kutatók szerint az OCD-sek egy olyan ördögi körbe ragadnak bele, amelynek során akkor sem tudják abbahagyni a cselekvést, ha tudják, hogy az értelmetlen, ne adj’ Isten káros.
Tudom, hogy kényszerbeteg vagyok. Hogyan tovább?
Ugyan hajlamosak vagyunk OCD-sként definiálni magunkat a legkisebb „beakadások” kapcsán is, fontos kitétel, hogy csak az tekinthető kényszerbetegnek, akinek legalább napi egy órát elvesz az életéből a kompulzív viselkedés. (Hogy a kézmosás példájánál maradjunk: összeadva legalább egy órát görnyedünk a mosdótál felett, hogy megtisztítsuk kezeinket a kórokozóktól.)
Egy bizonyos: tegyük össze a kezünket és mormoljunk el egy imát, hogy nem a középkorban élünk, akkoriban ugyanis az ördög művének tekintették az OCD-t és különböző hatékonyságú tevékenységekkel (értsd: ördögűzés) „kezelték” azt. Nem volt sokkal fejlettebb az orvostudomány a 19. században sem: Sigmund Freud – ahogy nagyjából minden problémát –, úgy az OCD-t is az elnyomott szexuális vágyaknak, s az azok iránt érzett bűntudatnak tulajdonította.
Mára szerencsére túl vagyunk ezeken a „megoldásokon”, s azt is tudjuk, hogy a probléma nemcsak papokkal kezelhető: kiváló eredmények érhetők el a kognitív viselkedésterápia által is. (A kognitív viselkedésterápiát manapság kombinált formában, a beteg tüneteire szabva végzik a szakemberek.)
A már említett Mitchigani Egyetem kutatása azonban újabb terápiás lehetőséggel szolgált a kényszerbetegek számára: a szakértők szerint az rTMS, azaz a repetitív transzkraniális mágneses stimuláció is jó hatásfokkal rendelkezik, már ami a kényszeres viselkedés kordában tartását és a szorongás csökkentését jelenti. Az rTMS során „elektromágneses indukcióval sorozatingerlés történik a koponyán keresztül” – írja Xantus Rita a témában írt szakdolgozatában. Tény azonban, hogy ez a kezelés még gyerekcipőben jár idehaza: ilyesfajta beavatkozás csak klinikai körülmények között, pszichiáter által végezve lehetséges.
Ugyan a kényszerbetegséggel élők általában tisztában vannak azzal, hogy irreális a viselkedésük, mégis, sokszor évekbe telik, mire orvoshoz fordulnak a problémával. Az orvos márpedig nem ördögűző: segítségével képesek lehetünk szinten tartani a kényszercselekvéseket, ezzel boldogabb, kiegyensúlyozottabb életminőséget kialakítva magunknak.
Borítókép forrása: Shutterstock/PuzzlePix
Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT