Járai Máté 2019-ben kénytelen volt megküzdeni a saját démonjaival. Ez a fajta küzdelem sosem könnyű, amikor az embernek önmagával kell csatába szállnia. Ma már büszkén mesél róla, hogy sikerült győzedelmeskednie és tudja, az önszeretet egy életen át tartó munka.
Mikor érezted először a pánikroham tüneteit?
Voltak előjelei már korábban is, például szédülés, hirtelen jövő rosszullétek, de 2019 volt, amikor ez kulminálódott. Volt egy gyászeset a családban, nagyon sokat dolgoztam, fizikálisan kizsigereltem magamat és azt mondta a szervezetem, hogy ezt most állítsuk meg.
Melyik volt az a pont, amikor szakmai segítségért kiáltottál?
Ez hasonló, mint a fizikai betegség, amikor már tünetek vannak, akkor az ember rohan az orvoshoz. De egészen addig, ameddig nem fáj annyira, úgy vagyunk vele, hogy csak itt szúr, ott szúr, nem kell vele foglalkozni. Ugyanez igaz a lelki problémákra. Ha már itt szúr, ott szúr, érdemes elmenni orvoshoz. Miután minden vizsgálaton túl estem, de a rosszullétek száma és ereje csak nőtt, felkerestem egy pszichológushoz. Sokszor az emberek csak legyintenek arra, ha azt hallják, hogy valaki pánikbeteg. Azt mondják, csak adni kell neki két pofont, aztán jobban lesz. Valójában pedig a mentális betegség néha rosszabb, ugyanis hasonlóan fizikai betegségeket is tud produkálni, például infarktus, légszomj, szédülés, hányinger.
Járai Máté tudja, mi okozta a súlyos állapotot
Ma már tudod, hogy mi váltotta ki nálad a pánikrohamokat?
Az önkorholás, önostorozás, öngyűlölet. Mindig mindent a saját hibámnak tudtam be és úgy éreztem, nem élek jól. Úgy véltem, ha az életre sínpályaként tekintünk, akkor én mindig az ellentétes oldalon haladok… Rossz helyen és rossz irányba. Hajnali 4 órától forgattam délután 4-ig, majd beültem az autóba, leértem Győrbe és játszottam este 10-ig. Mindezt hónapokig. Olyan csúcsra járattam az önkizsigerelést, miközben folyamatosan szólt bennem egy hang, hogy még többet kéne tennem, ez így még kevés.
Hogyan lehet nem jól élni az életet?
Teljesen irreális elvárásaim lettek magammal szemben, aminek a hátterében egy otthonról hozott szeretethiány állhat. A szüleimtől nem azt láttam, hogy karriert építettek volna, hanem külső szemmel egy nagyon elfecsérelt életnek láttam az övéket. Valamit, aminek nem volt eleje, közepe és vége. Én ezt kompenzálva, azt sulykoltam magamban, hogy már pedig én értelmes életet fogok élni. Azt látja majd mindenki, hogy én mindenhol ott vagyok, mindent megtudok csinálni. Majd hátba tudom magamat veregetni, hogy mindent milyen jól csinálok. Ehhez nem kell színésznek lenni, ezt bárki képes magával megcsinálni, függetlenül a foglalkozásától. Az csak pluszban hozzátett, hogy azt éreztem, csak akkor vagyok a helyemen, ha a nézőktől is azt kapom vissza, hogy nagyon szeretve vagyok. Akkor vagyok értékes, ha engem mindenki szeret, persze ez szintén egy irreális elvárás, hiszen olyan soha nincs, hogy valakit mindenki szeret. A terápiáim során rájöttem, senki, aki önmagát szereti, nem kerül ilyen helyzetbe.
De ilyen világban élünk, ahol a külső visszacsatolás a legfontosabb, nem?
Igen. Tökéletes példa erre a social média, ahol soha nem elég a lájkokból. Ha van egy millió lájk, de a másiknak egy millió egy, akkor az ember máris elégedetlen. Erről szól, hogy jutalmazzuk magunkat lájkokkal és ezért tudunk ennyire rákapni, mert a való élettől is ezt várjuk. Ez egy végtelen kör. Fel tettem magamban a kérdést: színészként nagyon sokan szeretnek, de mégis, mi lenne az a szám, amivel elégedett lennék és elhinném, hogy valóban szeretnek? Azokkal, akikkel találkoztam és hasonló helyzetben voltak, ugyanezeket produkálták. Mindent, ami az önszeretettel ellentétes. Pedig ez a legfontosabb minden áron. Akkor is, ha nem tudsz minden munkát elvállalni, ha nem tudsz mindenhol ott lenni és nem fogsz annyi pénzt keresni. Megtanultam értékelni azt, aki vagyok, akár ennek a betegségnek a révén is, mert tudtam, több leszek után.
Van egy általános vélemény a pszichológusok és a szükségességük kapcsán. Te mit tapasztalsz?
Sokan rosszallóan tekintenek a terápiára, pedig oda nem azért kell járni, hogy majd a pszichológus jól megmondja a tutit, hanem olyan kérdéseket tesz fel, amiknek a válaszai még saját magunkat is képesek megdöbbenteni. Vannak olyan dobozok az emberben, amiket fájó kinyitni, de elengedhetetlen. Ha rendet akarsz rakni a szekrényedben, akkor sem teheted meg, hogy bizonyos ingeket nem veszel ki belőle. Akkoriban az egyik pszichológus hozott egy nagyon jó példát: Felnyitottuk, kitettük a műtőasztalra a belső szerveit, de magának kell visszaraknia a megfelelő helyre.
Ez egy iszonyatos út, ráadásul az embernek reggeltől estig magával kell foglalkoznia. Nem ám a jó részével, hanem a fájdalmas, nehezen megélt, eltusolt problémákkal. Elképesztően fárasztóak tudnak ezek lenni, én szerencsére már ott tartok – rengeteg terápia után -, hogy ismerem és kellőképpen feltérképeztem magam. A lelked ellenben nem minden esetben érzi ugyanezt. Hiába lehet, hogy ésszel már tudod a problémát és esetleg megbocsájtottál magadnak, másoknak, de a lelked az külön munka. Az a jó, ha mind a kettőt harmóniába tudod hozni.
Mit szólt a környezeted, amikor megtörtént a nagy összeroppanás?
Korábban egy kedves barátnőm átesett ugyanezen. Nagyon súlyos pánikrohamai voltak, generalizált szorongása lett, amikor a pánikrohamtól való félelemtől is szorongsz. Emlékszem, akkor nagyon igazságtalanul beszéltem vele, hogy szedje össze magát, ha rosszul van, ne jöjjön be előadásra, inkább maradjon otthon. Ő pedig hiába mondta, hogy ez nem ilyen és nem tudja nekem elmagyarázni. Hát, miután átestem ezen, nagyon elnézést kértem tőle.
Rólam nagyon sokan nem tudták, csak azután, amikor a médiában beszéltem róla. Nem azért nem beszéltem erről sokaknak, mert szégyelltem volna, hanem azt éreztem, minél több embert avatok be, annál inkább legalizálom, hogy velem ez van. Viszont, amikor kórházba kerültem, kénytelen voltam több mindenkit beavatni. A barátaim többsége átesett hasonlón és megértette. Azonban sok mindenkit kerültem abba az időszakba arra hivatkozva, hogy fáradt, elfoglalt vagyok. Nyolc nagyon nehéz hónap volt, de se előtte, se utána ez nem látszott rajtam. Nem engedtem, hogy látszódjon. Ha valaki mégis látta, hogy valami nem okés, elintéztem annyival, hogy csak fáradt vagyok. Az én dolgom az, hogy másoknak mosolyt csaljak az arcukra, ezért a nézők nem láthatják, hogy belül nincs minden rendben. Szerencsére nem is látták. Feszített belülről a két ellentétes pólus: míg másokat szórakoztattam a színpadon, addig belülről gyötrött a lelki fájdalom.
Sikerült 8 hónapon át elrejtened a szenvedést?
Sajnos nem teljesen, ugyanis éppen abban a helyzetben tört rám az egyik roham, amiben a legjobban kizsigereltem magam: a színpadon. Előadás közben estem össze a színfalak mögött. A kollégáimnak azt mondtam, leesett a cukrom, kértem csokoládét majd megittam fél liter kólát és visszamentem játszani. Egy ideig nyugtatókkal tartom egyben magam, amikre sajnos nagyon rákaptam. Emellett mivel nem tudtam aludni, szedtem az altatókat. Éjt nappalá téve kapkodtam a bogyókat, míg nem volt értelme, mert már rengeteget kellett volna bevenni ahhoz, hogy annak a hatását érezzem.
Hogyan viselte mindezt a feleséged?
Eleinte nem értette mi van, csak azt hajtogatta, hogy pihenjek. Majd hétről hétre látta, hogy egy menthetetlen spirálban kezdek egyre mélyebbre kerülni. Ő volt az, aki a leginkább megsínylette a dolgot. Sajnos, magammal rántottam a mélybe és hasonló tüneteket produkált. Nem meglepő, hiszen több mint 20 év után nagyon erős szimbiózisban élünk egymással. A feleségem jóval azután lett jobban, mint én. Attól, hogy úgy érezte, nem tud nekem segíteni, összeomlott. Végül rajta az segített, hogy jól lettem és értem már nem kellett aggódnia. Idővel ez billentette helyre őt is.
Voltak önsértési gondolataid?
Voltak. Nem szimplán azt mondtam, hogy be akarom magamat gyógyszerezni, hanem azt, hogy a balatoni viaduktra kiállok és onnan fogom magamat a mélybe vetni. Azt éreztem, nem bírok ki még egy napot ebben a fájdalomban. Úgy szoktam ezt szemléltetni, mikor érzi az ember, hogy influenzás lesz és előző este fáj mindene. Fáj a hajad, az ízületeid, minden mozdulatod, a szőr a karodon… Én így voltam nyolc hónapig és a végén már csak azt akartam, álljon meg a fájdalom, mindegy hogyan, csak maradjon abba.
Ekkor küldtek kórházba?
Egyik terapeutától mentem a másikig, majd, amikor még mindig nem éreztem magamat jobban, elmentem a sokadikhoz, addigra nagyon rossz állapotba kerültem. Ő mondta, hogy szükségem van orvosi segítségre is, nem csak terápiára. Egy hetet voltam a pszichiátrián, hogy beállítsák nekem a megfelelő gyógyszereket. A kórház olaj volt a tűzre, mert a betegség tudattomat csak mélyítette. Azonban minden szalmaszálba kapaszkodtam. Úgy voltam vele, ha azt mondják, hogy menjek kórházba, kórházba megyek. Ha azt mondják, igyak ólmot, akkor azt ittam volna. Bármire képes lettem volna, amiről azt gondoltam, hogy segítség. Végül egy olyan pszichiáter állított fel a földről, aki már több kollégámat is végig kísérté ezen az úton. Közben pedig iszonyatosan hálás voltam azért, hogy nem csak a barátaimat, de távoli kollégáimat is beleértve, nem volt olyan, akit ne hívhattam volna fel akár éjjel kettőkor is, hogy segítsen nekem.
A megfelelő pszichiáteren kívül mi állított talpra?
Nekem végül a gyógyszer segített, amit két év után fokozatosan elhagytam. Aki ezeket a szorongásokat átélte, szerintem nem gyógyultnak lesz nyilvánítva, hanem megtanul együtt élni bizonyos érzésekkel, amiktől nem esik már annyira kétségbe. Vannak napok, amik könnyebbek, vannak, amik nehezebbek. Viszont már tudod, hogyan segíts magadon a sötétebb órákban. Ekkor már van, amihez lehet nyúlni.
Mikor érezted azt, hogy tényleg jobban vagy?
Egyik napról a másikra történt. Konkrétan egy nap úgy ébredtem, hogy már semmi bajom. Nem tudom azóta sem, hogy a gyógyszer érte el a hatását, vagy az, hogy lezárult egy munkafolyamat és tudtam, hogy két hónap pihenőm van. Azt tudom, hogy azóta minden pillanatát értékelem annak, amikor jól vagyok. Ezt követően januárban indult volna meg ismét a színház és a munka, de akkor jött a koronavírus. A pandémia szörnyű volt világ szinten, de nekem maga volt a gyógyszer. Ebben az időszakban tudtam végre kipihenni magam és regenerálódni.
Mi változtatott azon, hogy sokáig nem akartál róla beszélni, most pedig olyan őszintén mesélsz róla, mintha csak a téli divattrendről értekeznénk?
Számomra azért fontos erről beszélni, mert ez nem szennyes kiteregetés, hanem egy olyan kinyilvánítás, ami talán segíthet azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Látniuk kell, nincsenek ezzel egyedül és sokan átélnek ilyet. Ez az érzékeny emberek betegsége. Érzékenynek lenni nem gyengeség, hanem azt jelenti, hogy magas érzelmi intelligenciád van. Ennél csak egy rosszabb van, amikor valaki egy lelki pokróc és semmi nem tudja kilendíteni se jobb, se rosszabb irányba.
Végül elfogadtam, hogy olyan vagyok, aki hajlamos mélyre zuhanni és már odafigyelek mindenre. Amint érzem, hogy kezdem ismét kizsigerelni magam és jönnek a jelek, akkor visszaveszek. A mentális egészségem fontosabb minden munkánál és az önszeretet iszonyatosan gyógyító tud lenni.
Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonló harcot vívnak?
Amikor igazán mélyen voltam, nem hittem benne, hogy ennek valaha is vége lesz. Minden terapeutámtól és orvosomtól azt kérdeztem, ugye ennek vége lesz egyszer? Az a rossz és a jó hír is egyben: a kulcs a te kezedben van. Rossz, mert egyszerűbb mástól várni a segítséget, hogy majd kinyitják nekem az ajtót, bemegyek, ott a gyógyszer, beszedem, és minden jó lesz. Nem, ez nem így van. Neked kell végig járni ezt az utat, ami teljesen egyéni. A jó, hogy ki lehet belőle jönni! Nem vagy egyedül! Soha nem szégyen segítséget kérni, nem szégyen elmenni terapeutához, elolvasni róla egy könyvet, szólni egy barátnak. Ha nincs a környezetedben senki, rengeteg karitatív hely van, ahova el lehet menni, akik akár ingyen is vállalnak egy segítő beszélgetést. Van, hogy egy kérdés is segíthet, hogy jól legyél. Úgy, ahogy nekem, hogy egyik napról a másikra lettem jól, másnak is meg van az esélye arra, hogy holnap úgy ébredjen, „már jól vagyok”.
