Bár a társadalom ezt próbálja elhitetni, valójában nem a mellek mérete vagy formája miatt számít valaki igazi nőnek. Ezt persze leírni könnyebb, mint tudatosítani, így nem csoda, hogy sokaknál szinte az egész élet egy torz szépségideálnak való megfelelési kényszerről szól. De vajon mi történik azokkal, akiknél mellrákot diagnosztizálnak? Nos, nekik mindenekelőtt újra kell gondolniuk a kapcsolatukat testük talán leginkább tárgyiasított részével.
Doktor Jennifer Lincoln szerint, mivel a társadalom számtalanszor tárgyiasítja a nőket életük során, és egyebek mellett a mellméretük és formájuk alapján ítéli meg, mennyit érnek – így azok, akiknek eltávolították vagy az egyik vagy mindkét mellét, esetleg mellbimbóját, stigmatizálva érezhetik magukat. Szégyenérzetük (rosszabb esetben önutálatuk) nem is annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy a médiában kizárólag tökéletes méretű és formájú mellekkel találkozhatunk. Pedig egy tanulmány szerint a korai stádiumban lévő, mellrákkal diagnosztizált nők mintegy háromnegyede egyértelműen a mellamputációt választja, és akkor még nem említettük azokat, akiknél szóba sem jöhet más, mivel a mellek levétele az egyetlen esélyük az életben maradásra.
Így viszonyulnak a nők a mellükhöz a mellrák diagnosztizálása után
A melleltávolításon átesett nők azonban gyakran visszataszítónak és magányosnak érzik magukat, még egy (többé-kevésbé) támogatónak mondható közegben is. Mindez teljesen érthető, hiszen nagyon nehéz ignorálni azt az üzentet, miszerint a mellek egyet jelentenek a nőiességgel. Hogy megpróbálja enyhíteni a nőkre nehezedő nyomást, Jessica Zucker, Los Angeles-i pszichológus az Allure magazinnak írt vendégcikkében négy nővel beszélgetett arról, milyen érzéseik voltak a melleltávolítás után, és mi segített nekik elfogadni, sőt megszeretni megváltozott testüket.
April Stearns, 44 éves, a Wildfire magazin szerzője (ami valójában egy mellrákkal diagnosztizált nőknek alapított írói közösség)
April egy este csomót talált a mellében, miközben kislányát szoptatta. Fura módon a szoptatás megkezdése óta érezte végre azt, hogy teste értelmet nyert. Elmondása szerint az átlagosnál nagyobb mellei ugyanis kamaszkorától kezdve problémát jelentettek neki: a középiskolai osztálytársai féltékenyek voltak rá, de ezen kívül is rengeteg nem kívánt figyelmet kapott. Az édesanyjával való kapcsolata szintén feszült volt, ami csak rosszabb lett miután a teste fejlődésnek indult. Mindez végigkísérte April húszas-harmincas éveit, és csak a terhességét követően, illetve a szoptatás alatt érezte úgy, hogy mellei végre nem keserítik tovább az életét. Aztán jött a mellrák, majd ismét elöntötte a szégyen.
Egyoldalú masztektómiára jelentkezett, hogy egyrészt minimalizálja a kórházban töltött időt, és mihamarabb visszatérhessen kislányához, másrészt szerette volna természetes úton táplálni a már a pocakjában lévő második gyermekét is. A műtét után öt évig műmellet viselt, négy éve azonban felhagyott a használatával. Azóta pedig minden megváltozott nála, a szó legjobb értelmében: „soha nem éreztem még magam annyira jól a bőrömben, annyira magabiztosnak és szexinek, mint amióta egy mellel élek. Büszke vagyok a testemre, amiért mindenen átsegített, és persze végre megtanultam, hogy nem a mellei miatt számít valaki értékesnek.”
Marissa Thomas, 41 éves, a „For the Breast of US” (egy online közösség a mellrákkal diagnosztizált nők számára) társalapítója
A mellrák kialakulása előtt Marissa imádta a melleit, számára tökéletes voltak. Csakhogy a dolgok azóta megváltoztak, nyoma veszett az egykor magabiztos fiatal nőnek. „Elbizonytalanított, hogy az emberek szeme azonnal a melleim helyére szegeződik. A műtét után nem gondoltam volna, hogy ezek után valaha bárki is nőként tekint majd rám. Ám most már tudom, hogy több vagyok a melleimnél” – meséli Marissa. Szerinte az emberek egész egyszerűen nem akarnak tudomást venni arról, mi mindenen kell keresztülmennie egy nőnek a mellrák miatt. Inkább elfordítják a fejüket, ne is lássák a hegeket, a sebhelyeket, és valamiféle álomvilágba ringatják magukat. Ez az egyik oka, amiért a szervezete 2021-ben elindította a „Vegyél észre minket” kampányt, hogy megmutassák a világnak, teljesen oké, ha igenis meglátják a melleltávolításon átesett nők új, természetes valóját. Hiszen ők is csak olyanok, mint bárki más: anyák és lányok, vékonyak vagy teltebbek, és így tovább. Lehet őket szeretni vagy utálni, de ettől még itt vannak. A kampány elindításának másik oka pedig, hogy bebizonyítsák és arra bátorítsák a nőket, hogy nincs miért bocsánatot kérniük vagy szégyenkezniük.
„Büszke vagyok a mellemre és a testemre. Segítettek túlélni, amikor nem hittem, hogy ez lehetséges, és ezért hálás vagyok. Eleinte azt mondogattam nekik: nem hiszem el, hogy így elárultatok, pedig olyan jó voltam hozzátok.” De most a fájdalmamat végre tettekbe fordítom.” Marissa azt szeretné, hogy az emberek felismerjék, hogy a mellrák miatt megváltozott test elfogadása egy teljesen hétköznapi dolog. Egyes napok könnyebbek, mint mások, ami ugyancsak helyénvaló, hiszen olyan lapokat osztott neki az élet, amire egyáltalán nem állt készen.
Maegan Molnar, 31 éves, klinikai terapeuta
Maegan csak az amputáció után eszmélt rá, milyen meghatározó kapcsolata volt a melleivel. Családjának nőtagjait egytől egyig hatalmas keblekkel áldotta meg az élet, így részben emiatt, részben pedig a közösségi médiából áradó üzenetek miatt a nagy mellek számára egyet jelentettek a nőiességgel és a nőiséggel. „Imádtam a melleimet. Éreztem, hogy hatalmuk van, és az identitásom fontos részét képezik.” Közvetlenül az esküvője előtt diagnosztizáltak nála mellrákot, az esküvői ruhája azonban mélyen dekoltált volt. „Emlékszem, azon töprengtem, vajon tudok-e valaha újra ugyanúgy nézni majd magamra egy kivágott ruhában. A kétoldali melleltávolítás óta viszont nagyon közömbös vagyok a melleimet illetően. Zsibbadtak, és bár természetesnek tűnnek, még sincs olyan érzésem, mintha a sajátjaim lennének.”
Miközben arra számított, hogy meg kell szoknia az új testét, meglepte, hogy mennyire szüksége volt arra is, hogy megfejtse az egykori melleivel, szexualitásával, önbecsülésével és női mivoltával való kapcsolatát. Ahogy fogalmaz, a nőket fiatal koruktól kezdve szexualizálják, a melleik pedig ennek az egyenletnek a fő részét képezik. Ahelyett, hogy gyönyörű testrészekként kezelnék, gyakran kizárólag a vonzerő mérőszámának tekintik melleiket. Amiért Meagan igazán „nőietlennek” érezte magát, az a szoptatás és a nőiség összekapcsolódása. „Nekem (még) nincs gyerekem, és tudtam, hogy a melleim elvesztésével a szoptatási képességem is eltűnik. Ezt nehéz volt elválasztani a nőiességemtől és a társadalmi nyomástól. Lerombolni mindazt, amit eddig nőiesnek, szexinek, anyainak gondoltam – ez volt a legnehezebb.”
Az internet pedig csak tovább növelte Maegan kételyeit: valahányszor olyan kommenteket olvasott, hogy az anyatejes táplálás a legjobb, megkérdőjelezte saját alkalmasságát az anyaságra. „Újdonsült kismamaként az összeg hirdetés, könyv és weboldal erőteljesen az anyatejjel való táplálást hirdeti. Egy rákos betegségből felgyógyult anyukáknak szóló Facebook csoportban mindenféle horrorsztorit olvastam arról, hogyan alázták meg a nőket a kórházban, amiért nem tudták anyatejjel szoptatni a babájukat, míg el nem mondták az ápolóknak, hogy mindez a mellrák miatt alakult így.” Hozzáteszi: ha erre gondolunk, a poszttraumás stressz és a terhességtől való félelem egy teljesen új szintre lép. A szoptatás és az új mellei közötti gondolatai és asszociációi lebontása jobban befolyásolta Meagan önérzetét, mint bármi, a szexualitással kapcsolatos dolgot.
„Valahányszor az esküvői fotóimat nézem, szinte csalónak érzem magam, mert bizonyos részeim már nincsenek velem, amik akkor még megvoltak. A masztektómia előtt rengeteg házibulit tartottam, és a létező legmélyebben kivágott ruhákba öltöztem. Emlékezni szerettem volna a 27 éves melleimre, és szerettem volna megünnepelni, hogy soha többé nem viselhetek majd hasonló ruhakölteményt hegek nélkül.” Önérzete azonban a diagnózis felállítása óta nem csupán helyreállt, de ki is teljesedett, noha egy ponton hihetetlenül elveszettnek érezte magát, szégyellte a testét. Azáltal, hogy feldolgozta veszteségeit, lebontotta a nőiességről alkotott előítéleteit, és újra felfedezte saját szexualitását, jobban érzi magát a bőrében, mint valaha. „Magabiztosabb,szexibb és erősebb vagyok, mint voltam. Már nem a külsőmhöz kötöm az értékeimet, a nőiességemet és szexualitásomat. Hiszen rájöttem, hogy a legszexisebb és legjobb részem láthatatlan.”
Tara Elmore, 42 éves, a „Complex Creatures”, 2022 januárjában debütáló mellápoló termékcsalád társalapítója
Tara most már hálás a melleiért, főleg, és különösen miután három gyermeket táplálhatott velük – egyiküket ráadásul a mellrák után. „Korábban mindig gyűlöltem a melleimet. A méretüket, a formájukat; egyszerűen mindig kevésnek éreztem magam miattuk. Miután mellrákot diagnosztizáltak nálam, sokan bizonyára úgy lettek volna, hogy csak szabaduljanak már meg a melleiktől. Nekem lumpectómiám volt (csak a tumor és annak közvetlen környezetét távolították el), így megkönnyebbültem, hogy megtarthattam őket. Az egész olyan volt akár egy új esély arra, hogy ezúttal szeressem, értékeljem, sőt élvezzem őket – hogy más szemmel nézhessek rájuk. Most már szabadnak érzem magam a testemben.”
Tara rájött, hogy a rák előtti testképének több köze van az önértékeléshez, mint a testének tényleges méretéhez, alakjához vagy a képességeihez. Valami megváltozott számára a kezelés alatt, így a testképe immáron az erőről, az egészségről és az igazságról szól. A kezelés óta pedig szexisebbnek és vonzóbbnak érzi magát, és senkivel sem cserélne életet. Elképesztőnek tartja, hogy bár a műtét négy és fél éve volt, még mindig szinte újraéli azt a napot, valahányszor megérinti a beavatkozáson és kemoterápián átesett melleit. „A testünk elraktározza a bennünket ért összes energiát, emléket és traumát. Állandó, és néha nehéz feladat együtt élni ezekkel az érzésekkel, megosztani őket a férjemmel, és hol egyedül, hol közösen újra és újra megtalálni a kivezető utat. Ugyanakkor gyönyörű emlékeztető lehet mindarra, amin keresztülmentem, mindarra, amin keresztülmentünk, és hogy a melleim továbbra is megvannak. Persze időnként elönt a gyász, leginkább a fiatalkori énem iránt, aki sok mindenből kimaradt.”
A nő felidézte, milyen érzés volt a beavatkozás után visszamenni dolgozni: „hirtelen hideg lett, a mellbimbóim pedig megkeménykedtek. A régi énem gondolkodás nélkül begombolta volna a kardigánját, vagy magára kapott volna még egy réteg ruhát. Az új Tara azonban rendkívül hálás és büszke volt amiatt, hogy még mindig vannak mellei és mellbimbói. Akkor és ott rájöttem, hogy egész életemben rejtőzködtem, szégyellem ezt a testrészt és alapvető funkcióját, mert a mellbimbók annyira szexualizáltak a kultúránkban, hogy szégyelljük a létezésüket. De kérdem én, mégis mi a frász ez?! Tara most sokkal otthonosabban érzi magát a testében. „Amikor az élet megállásra, lassításra kényszerített, el kellett engednem mindazt, amiről azt hittem, meghatároz, de ennek ellenére az emberek még mindig szerettek, keresték a társaságomat és velem akartak lenni, rájöttem, hogy nem kell másmilyennek lennem. Elég vagyok.”
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix (A cikkben szereplő fotók illusztrációk, a szereplők fotói megtekinthetőek az eredeti cikkben, erre a linkre kattintva.)
