3 gyakorlat a „megfigyelő éned” bevetésére a rezilienciádért

Amikor átéljük az élményeinket, hasznos, ha a megfigyelő énünket is be tudjuk vetni: segít megőrizni a stabilitást és hamarabb feldolgozni a nehéz élményeket, miközben színesíti a perspektívánkat. Kalandra fel!

Talán mindannyian kerültünk már abba a helyzetbe, hogy amikor egy szerettünkkel, barátunkkal, ismerősünkkel történt valami, ami a másikat megviselte, feldühítette, csak néztünk, és nem értettük, valójában mi a gond. A mi megélésünk szerint semmi különös nem történt, legalábbis nem olyan, ami a másik érzelmeinek, reakcióinak intenzitását indokolta volna. Persze más dolgát könnyű objektíven látni és nem bevonódni – szoktuk is mondani, hiszen az események nem velünk történnek, nem a mi érzelmeinkre és életünkre hatnak, súlyuk nem a mi mindennapjainkra nehezedik.

A jó hír az, hogy mindezt a „józanabb”, reálisabb nézőpontot a saját élményeinkkel kapcsolatban is kialakíthatjuk egy kis gyakorlás által. Az élményt, történést átélő – esetleg azoktól szenvedő – énünk mellett (ki)fejleszthetjük a megfigyelő énünket, “aki” semleges szemlélőként tud tekinteni ezekre az eseményekre, és így tud segíteni minket a feldolgozásban, vagy abban, hogy ne ragadjunk bele egy nehéz élménybe. Ezáltal természetesen nem válunk többszörös személyiséggé, mindkét énrész az egészséges személyiségünk része, inkább olyan, mintha könnyedén perspektívát váltanánk, más-más szemüvegbe néznénk bele.

Hogyan működik a megfigyelő én?

Megfigyelő énünk az "Olüposz tetejéről" egész másként láthatja a történéseket
Megfigyelő énünk az “Olümposz tetejéről” egész másként láthatja a történéseket (forrás: pixabay)

Feldmár András Kanadában élő magyar származású pszichoterapeuta így szemléltette, hogy hogyan is működik ez a megfigyelő én:

„Amikor benne vagyok az élményemben, tehát most itt vagyok, a tudatom, a figyelmem teljesen benne van abban, amit most beszélek, és egy vagyok magammal, más nincs. Azon gondolkodom, mit kell mondanom, és csinálom, folytatom és beszélek. A tudatom ugyanakkor felmászik az Olümposz hegy tetejére, és onnan néz engem, anélkül, hogy megzavarna a beszédben, vagy hogy beszélne és valamit meg akar magyarázni. Itt a jelen pillanatbeli élményben lehet, hogy ideges vagy izgatott vagyok, de a tudatom a hegy tetején ül, ő nincs benne a nehézségben, az élményben, hanem csak azt mondja: ez van. Ott a nyugalom van, itt az élményben azonban nincs benne a nyugalom. (…)

Meg tudom tehát tanulni, hogy bármi is történik – akár zokoghatok, ki lehetek borulva – anélkül, hogy megállítanám, felmegyek az Olümposz tetejére, és látom, hogy most ez van, most sírás van, bánat van, és mégis az van bennem, hogy most minden rendben van. Itt most zokogok, és könnyek folynak le az arcomon, de ott fent az van, hogy látom, hogy most sírás van, de abban benne van az is, hogy ez ez el fog múlni. Ez szükséges a rezilienciához, mert minél többet tudok fent lenni a hegy tetején, annál kevésbé vesz igénybe az életnek a fájdalma, a nehézsége, a stressz.

A megfigyelő énünk tulajdonképpen nem más, mint az önreflexiónk képessége, amellyel rá tudunk nézni egy helyzetre, állapotra, s ahelyett, hogy azt akár helytelenül vagy tévesen címkéznénk, fel tudjuk ismerni működésünket, automatikus reakcióinkat, meg tudjuk különböztetni a valóság objektív elemeit a saját szubjektív kivetítéseinktől.

Dr. Szondy Máté és Dr. Szabó Bartha Anett Démonaink című, rendkívül gyakorlatias könyvében (Kulcslyuk Kiadó, 2016.) több olyan formáját találhatjuk a megfigyelő én „bevetésének”, amelyek sokat segíthetnek nekünk a nehéz élmények, szituációk könnyedebb megélésében és a rugalmasabb feldolgozásban.

1.) Megfigyelő énünk: a kíváncsi tudós

Valamennyien fel tudunk idézni olyan esetet, amikor valami nagyon felkeltette az érdeklődésünket, és a külvilágról teljesen megfeledkezve belemerültünk az élménybe. Rácsodálkozhattunk arra, hogy egy vízesés hogyan zúdul a patakba, a macskánk hogyan játszik a szőnyeg rojtjaival, hogyan vitatkozik két idegen az utcán. Ilyenkor nem avatkoztunk közbe, nem tettünk semmit, csak teljes érdeklődésünkkel, akár egy kíváncsi tudós az izgalmas élmény felé fordultunk, hogy minél több részletét magunkba tudjuk fogadni.

A megfigyelő énünk egy semleges, kíváncsi tudós
A megfigyelő énünk egy semleges, kíváncsi tudós (forrás: pixabay)

Elképzelhetjük azt, hogy a bennünk lakozó tudós nem valami küldő dolgot kezd el tanulmányozni, hanem a saját belső élményeinkre kíváncsi, és a saját elménket tekinti egy izgalmas, felfedezésre váró témának.

Nyitottan, kíváncsian, előzetes elvárások és feltevések nélkül tekinthetünk arra, milyen érzésekkel, gondolatokkal, emlékekkel találkozunk az elménkben, anélkül, hogy értékelnénk, megítélnénk őket vagy következtetéseket vonnánk le. Észrevehetjük például magunkban egy gondolat felbukkanását, és tudatosíthatjuk (pl. “Most megjelent bennem az a gondolat, hogy lassan lejár a feladat határideje”). Azután felfedezhetjük az ezzel kapcsolatos érzelmet és testérzeteket is (“Aha, most megjelent egy feszülés a vállamban, és egy izgatottság érzés, mintha gyorsabbá vált volna a légzésem”). Mindezt ugyanakkor nem kommentáljuk például úgy, hogy „Már megint eltoltam az időt és most majd kapkodhatok, micsoda egy lúzer vagyok!” Talán eleinte nehéz lesz ezt megállni, de egy idő után rendkívül felszabadító érzés megmenekülni a saját ítéleteinktől.

2.) Belső hullámvasút

A szerzőpáros másik javaslata, hogy képzeljük el, hogy egy különleges hullámvasútra ülünk, amelynek egy része ugyanúgy repít minket a magasba, majd hirtelen a mélybe, mint egy átlagos hullámvasút, de van egy különlegessége: levisz minket a föld alá, ahol pár másodpercig egy sötét alagútban haladunk. Lehet, hogy nagyon szédítő a magasban, illetve lehet, hogy nagyon nyomasztó a föld alatti sötétségben száguldani, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy ez az élmény csak pár másodpercig tart, utána ismét feljövünk a felszínre vagy lejövünk a földre.  

belső hullámvasút
Belső hullávasút, mint segítő metafora (forrsá: pixabay)

Időnként a gondolataink, érzéseink, hangulataink is olyan élményt adnak nekünk, mintha egy hullámvasúton ülnénk, és ezekben az állapotokban gyakran elfeledkezünk arról, amit egy valódi hullámvasúton ülve pontosan tudunk: az élményeink nem tartanak örökké, folyamatosan változnak. Lehet, hogy bizonyos élmények esetében tovább tart, míg helyüket más gondolatok, belső képzetek veszik át, de előbb-utóbb ezek is változni fognak. Ha ezt tudatosítjuk, kevésbé ragadunk bele az élményeinkbe.

3.) A felhők fölött mindig kék az ég

Végül, ha már ültünk repülőn, emlékezhetünk rá, hogy amikor egy esős, borús reggelen szállunk fel a géppel, a földön még minden szürke és búskomor, ám miután felszállt a gép, és kinézünk az ablakon, szinte csodaként élhetjük meg, amit látunk: a korábbi szürkésfekete felhők a gép alatt már hófehér vattához hasonlítanak, az égbolt szikrázóan kék és süt a nap.

A felhők felett süt a nap
A felhők felett süt a nap (forrás: pixabay)

Hasonló a helyzet az énünkkel kapcsolatban. Kerülhetünk mi is az életünk folyamán különböző helyzetekbe, lehetnek jó vagy rossz időszakaink, de ha egy másik perspektívából (a magasból, egy repülőből) tekintünk rá az egészre, észrevehetjük annak állandóságát.

Hívjuk tehát bátran a metaforákat segítségül és figyeljük magunkat reziliensebbé!

A cikksorozat következő része jövő héten kedden jelenik meg a Colorén.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Elhunyt Haumann Péter, a Nemzet Színésze