A forró italról egyből az angolok és teázási szokásaik ugranak be, holott a teát nem is ők “találták fel”. Vajon kik hozták be Európába, mennyit érdemes inni belőle és melyik a legdrágább?
A tea bölcsője: Kína
A legenda szerint időszámításunk előtt 2737-ben a kínai Sen-nung, aki a legendák szerint a három fenség és öt császár korában élt, egy fa alatt ücsörgött, miközben szolgálója ivóvizet forralt, és a fáról néhány levél az üstbe esett. Sen-nung, aki nagyon értett a gyógynövényekhez, megkóstolta a főzetet, amit a szolgáló véletlenül alkotott. A fa neve Camellia sinensis volt, melyet a belőle készült itallal együtt ma teának hívunk.
Nem tudjuk, vajon mennyi igazságtartalma van a történetnek, de tény, hogy a kínaiak már évezredekkel azelőtt felfedezték maguknak a teát, minthogy az eljutott volna nyugatra. A Han-dinasztia korából származó teatartó edényeket tartalmazó sírokat is tártak már fel, melyek Kr.e. 200 körül kerülhettek oda, de a Tang-dinasztia (618-906) uralkodása idején vált rendkívül népszerűvé és nemzeti itallá Kínában. Annyira szerették, hogy a nyolcadik század végén egy Lu Yu nevű író egy egész könyvet szentelt az italnak, ez volt a Ch’a Ching. Nem sokkal ezután buddhista szerzetesek elvitték a receptet Japánba, ahol szintén a kultúra szerves részévé vált és a könyvben leírt teázási szertartás is meghonosodott a szigetországban.
Európában csak az 1500-as évek vége felé tettek először írásos említést róla, elsősorban portugálokról szóltak az irományok, akik kereskedőkként és misszionáriusokként utaztak Keletre. Hazahoztak pár adagnyit a leveléből és otthon kortyolgatták, de mégsem ők, hanem a hollandok hozták be elsőként kereskedelmi céllal Európába. A tizenhetedik század fordulójára már állandó kereskedelmi állomást létesítettek Jáva szigetén, és 1606-ban a szigeten keresztül érkezett meg az első szállítmány Kínából Hollandiába. Utóbbi országban is gyorsan népszerűvé vált, innen terjedt át Nyugat-Európa államaiba, de magas ára miatt sokáig csak a tehetősek itala volt.
Hogy került Nagy-Britanniába?
Az 1600. december 31-én megalapított Brit Kelet-indiai Társaság nagyon fontos szerepet játszott a királyság kereskedelmében, hiszen a távol-keleti országokból a szervezet segítségével juttattak “haza” fűszereket, selymet és más értékes terményeket és termékeket. Valószínűleg a hajóikon dolgozó matrózok mintegy ajándékokként hozták magukkal a teát. Első brit írásos említése egy londoni újságból származik 1658-ból, mely azt hirdette, hogy egy kávéházban kapható a különleges italból – feltételezhetjük tehát, hogy ha a Mercurius Politicus nevű lap külön sorokat szentelt ennek a hírnek, akkor még igencsak kuriózumnak számított.
Mégis egy frigy, történetesen II. Károly király és Bragança Katalin frigye jelentett fordulópontot az ital népszerűségében, ugyanis a királyné portugál származású volt, nem mellesleg pedig imádta a szóban forgó nedűt, és ez alapozta meg annak népszerűvé válását az udvarban, majd a felsőbb rétegekben. A Kelet-indiai Társaság gyorsan lecsapott a tea importjára, és el is indult 1664-ben az első szállítmány Kínából Jáva szigetére, onnan pedig a britek földjére, akik kitörő örömmel fogadták. Gyorsan elterjedt és szívesen fogyasztott ital lett a kávéházak asztalainál, amelyek akkortájt inkább az üzleti élet helyszínei voltak, mintsem a relaxáció központjai, így többnyire felső- és középosztálybeli férfiak teáztak ott – feleségeik pedig otthon tették ugyanezt.
Az a fránya pénz
A nedű azonban továbbra is drága volt, nem engedhette meg magának mindenki, ára nagyban függött a rá rótt adóktól. A leveles változatra kivetett első adót 1689-ben vezették be (25 penny/egy fontnyi tea) és olyan magas volt, hogy az értékesítés majdnem bedőlt miatta. Azonban az adó kivetésének előre nem látott következménye lett a csempészet és a hamisítás is, virágzott a bűnözés, ami nem ritkán erőszakos tettekbe torkollott, de a britek nem bánták, mert így legalább hozzájutottak szeretett italukhoz – ha máshogy, legális módon nem igazán sikerült a magas árak miatt. A kis adagoktól indult csempészés egészen odáig fajult, hogy a kiépült bűnszervezetek évente háromezer tonnányi teát juttattak be illegálisan az országba – míg a legális import nagyjából 2,5 ezer tonna volt. Emellett persze az ily módon bejutott levelek minősége messze elmaradt az eredetitől, sokszor más növények is belekerültek a szárított keverékbe, emiatt a tea színe nem volt meggyőző – így sokszor megesett, hogy birkatrágyával vagy a mérgező réz-karbonáttal igyekezték kiköszörülni a csorbát. 1784-re a kormánynak elege lett a helyzetből, rájöttek, hogy a magas adók többet ártanak, mint használnak, és az új miniszterelnök normális értékre csökkentette az összeget. 1964-ben törölték el végleg a rá kirótt adót.
Az adó mellett még egy nagy vita övezte a teázást, mégpedig az, hogy vajon az ital hogyan hat az egészségre. Ma már tudjuk, hogy napi három-négy csészényi segít megőrizni az egészségünket, azonban ezek az információk és kutatások nem álltak a 250 évvel ezelőtt élt emberek rendelkezésére. A tehetősek például úgy gondolták, hogy a túlzott fogyasztása melankóliát és gyengeséget okoz a munkásosztály körében – persze az nem érdekelte őket, hogy a gazdag rétegek is ugyanennyit isznak belőle, hiszen az ő erejükre nem volt szükség a munkához. A vita egészen a tizenkilencedik századig nem csitult, amikor az alkoholellenes, mértékletességet hirdető mozgalmak a teát igyekeztek promotálni, mintegy helyettesítőként, és a munkástalálkozókon rendszeresen azt kínáltak szeszesital helyett. Így került be végérvényesen a brit gasztronómia nélkülözhetetlen elemei közé.
Érdekességek a teáról
Kínából indult, és ma is ez az ország a legnagyobb termelője az italnak – Indiával, Sri Lankával és Kenyával együtt a világ teatermelésének 75 százalékáért felelősek. Manapság több, mint háromezer félét termesztenek, és a tea a víz után a második legtöbbet fogyasztott ital a világon – a rekorder a legnagyobb teaivó országok között megint csak Kína, őt követi a sorban Törökország, Írország és persze az Egyesült Királyság is. A legdrágább a Monkey Chief Tea névre hallgat, melyet A Zöld Tea Királyának is szoktak nevezni, és amely 2009-ben grammonként 284 dollárt, vagyis majdnem kilencvenezer forintot ért. Nem ilyen drágák, de azért borsos áruk van a Darjeelingeknek is, ezt az Indiából származó fajtát a Himalája lábánál termesztik és a teák pezsgőjének is hívják.
Szuperélelmiszereknek általában ételeket szoktunk hívni, de a zöld teát is ide sorolják, mert az évszázadokon át egészségügyi célokra is felhasznált változatot az utóbbi évtizedekben vizsgálta meg alaposabban az orvostudomány és mutatta ki áldásos hatásait – gyógyító és gyulladáscsökkentő erővel bír, segít a fogyásban, megelőzi a fogszuvasodást és felveheti a harcot a depresszióval szemben is.
