Újra és újra fellángoló ellentétek övezik a melltartóviselés kérdéskörét. Milyen szempontok befolyásolják az öltözködési szokásainkat? Egyáltalán milyen érvek ütköztethetők egymásnak ebben a kérdésben?
Hazaérsz, leveszed a cipőd, felakasztod a táskád. Megsimogatod örvendező háziállatod, póló le, melltartó kikapcs, a ruhadarab az egyre növekvő, éjszaka szörnyecskének tűnő ruhakupacon landol.
A minap egy Podcast műsort hallgattam, amikor eszembe jutott a fenti életkép. Az adás a melltartóviselési-szokásokról szólt, a két műsorvezető erőteljesen bizonygatta, hogy a ruhadarab nem más, mint a társadalom által nőkre kényszerített ketrec, ami a maszkulin kultúra egyik elnyomó eszköze. Valóban így lenne, vagy bolhából csinálunk elefántot?
Kis melltartó történelem
Kevés ruhadarab fonódott úgy össze a divat fejlődésével, illetve a nők társadalmi helyzetével, mint a melltartó. Noha a történelemkönyvek úgy tartják, eredete a 19. századra tehető, valójában már Krisztus után 606-ban, Harshavardhana király uralkodása alatt elterjedt Indiában.
A kínai Ming dinasztia regnálása alatt a 14-17. században a nők a nyakon és derékon rögzített selyem melltartót viseltek. Természetesen a rómaiak is a korai használók közé sorolhatók, hiszen a szicíliai Villa Romana del Casale mozaikcsempéin megcsodálható nőalakok már melltartóban pompáznak.
A korai szabad felfogást az 1500-as években a korzett, vagyis fűző követte. A nők testét gyakran eldeformáló ruhadarab több mint 300 éven keresztül képes volt megőrizni egyeduralmát, míg 1869-ben egy Herminie Cadolle nevű francia hölgy lényegében kettévágta, ezzel teret adva a szabad légzésnek.
A lényegi változást egy jelentős történelmi esemény teremtette meg végérvényesen: az első világháború során a csapatokhoz csatlakozó nők számára egyszerűen nem volt praktikus a nagy felületet befedő felsőrész, ezért a ruhadarab a ma már ismert méretre zsugorodott össze.
A melltartók mérete, anyagösszetétele és formája hűen visszatükrözi az aktuális gazdasági helyzetet. Az 1920-as években a Vanity Fair például keverte a selymet és műselymet a ruhadarabok elkészítésekor, így reagálva a selyemhiányra. Az 1940-es években bevezetett nejlon forradalmasította a ruhaipart, a nők eddig soha nem tapasztalt módon özönlöttek a boltokba, és vásároltak az olcsó ruhaneműből.
Valódi stílusbeli különbségek az 1950-es évektől voltak megfigyelhetőek a piacon, ekkor jött divatba például a párducminta. 1977-ben jelent meg az első sportmelltartó, ami azóta is töretlen népszerűségnek örvend, 2014-ben már 7,1 milliárdos üzletággá nőtte ki magát.
Gazdasági trendek
A koronavírus-járvány miatt karanténba kényszerült vásárló közönségnek egészen átalakultak a mindennapi szükségletei, illetve vásárlási szokásai. Noha első blikkre azt gondolhatnánk, mindenki ledobta a melltartót, hogy kényelmesen dolgozhasson a home office-ban, a kimutatások másra engednek következtetni.
A NPD Group piackutató cég által közzétett adatok szerint 2020 április-júniusa között a melltartók értékesítése jobban teljesített, mint az általános női ruházaté, előbbi mindössze 16 százalékkal esett vissza az előző éves átlaghoz képest, míg utóbbi esetében 28 százalékos csökkenést tapasztaltak.
A melltartó típus kérdésében viszont érdekes változások figyelhetők meg: a sportmelltartók eladásai mintegy 32, a drót nélküli melltartóké pedig 5 százalékkal nőttek. Az adatokból egyértelműen kiolvasható egy kényelemre hajazó trend, ugyanakkor a növekvő számok miatt nem állíthatjuk, hogy a nők a hirtelen jött home office miatt teljesen ledobták volna a textilt, hiszen a harmadik hullám lecsengésével nem történt rituális melltartó égetés a Hősök terén.
Viseld vagy ne? Ez itt a kérdés…
A „hordd – ne hordd” kérdés tehát nem feltétlenül korlátozható a kényelmi aspektusokra. Ismerőseim körében végzett, nem reprezentatív felmérésem szerint legtöbbünk egyszerűen kellemetlenül érzi magát az apró ruhadarab nélkül.
Ennek okai a lesújtó, esetleg a másik nem felől érkező kéretlen, kihívó pillantások, amelyek miatt az ember lánya legszívesebben már ki sem jönne a lakásból, nemhogy melltartó nélkül, hanem egyáltalán. Tagadhatatlan tény, hogy a ruhadarabnak van egyfajta szexuális foganata, nem véletlenül futunk bele a csipke ötven árnyalatába az alsónemű boltokban. Ugyanakkor érdemes lenne mindenkinek a fejébe vésni, hogy a melltartó, vagy annak hiánya teljes mértékben viselője stílusától, anyagi helyzetétől, mentális egészségétől, mi több, jelenlegi hormonális helyzetétől függ.
Nem véletlenül vált az amerikai alkotmányjog egyik fontos kérdésévé a 2010-es évek elején útjára indult Free The Nipple (vagyis szó szerint „szabadítsuk ki a cicit”) mozgalom. Lina Esco online kezdeményezése azért robbant ki, hogy a női mellbimbók ugyanolyan jogokat élvezhessenek a közösségimédia-felületeken, mint férfiakhoz tartozó rokonaik. A Lina-féle kezdeményezés ugyan első hallásra nevetségesnek hathat, azonban mindenképp szükséges lépés a kívánt szemléletváltáshoz, az egyenlőbb bánásmódhoz.
A melltartó viseléshez visszakanyarodva éles viták folynak abban a tekintetben is, hogy míg a kisebb mellű nők számára mind esztétikailag, mind érzetre előnyös a melltartó nélküli lét, addig nagyobb mellű társaik el sem tudnák képzelni, hogy megfelelő támasztás nélkül lépjenek ki az utcára.
A „vegyél fel melltartót, mert lógni fog a melled” hozzáállást a tudomány már évtizedek óta igyekszik megcáfolni, vagy épp alátámasztani. A kérdésnek utána járva az körvonalazódik, hogy nincs egységes egészségügyi konszenzus a mítosz igazságtartalmáról.
Amiben egyetértés mutatkozik, az a tény, hogy a mell formáját rengeteg dolog befolyásolja: a genetikai adottságokon kívül a testtömeg-, hormonrendszer változásai, terhesség, öregedés, valamint bizonyos mértékben a táplálkozás.
Talán a legnagyobb probléma az, hogy toleranciát csak távolról ismerő kultúránkban vég nélkül ítélkezünk a nők öltözködési szokásairól, ha van közünk hozzá, ha sem. Meglehet, hogy valójában nem a melltartó nélküli létezésnek jött el az ideje, hanem annak, hogy végre megértsük: semmi közünk embertársaink ruhatárához.
Borítókép forrása: Shutterstock/PuzzlePix
