Barion Pixel „A rettegés tovább nőtt, amikor ezért nem kiabálás, hanem pofon járt” – Amikor a 9 hónapos gyerekkel a karodon csattan el az első pofon – Coloré

„A rettegés tovább nőtt, amikor ezért nem kiabálás, hanem pofon járt” – Amikor a 9 hónapos gyerekkel a karodon csattan el az első pofon

2024. 06. 16.

A pofon útja: Egy sérült, bántalmazásra hajlamos ember sosem tudja levenni a maszkot, csak olyan szépre festi azt, hogy a legtöbben képtelenek nemet mondani rá. Ez rendkívül veszélyes azokra nézve, akik szerelmi kapcsolatba kerülnek vele.

Személyiségük határozza meg, miként és hogyan kúszik be egy pofon, az erőszak a párkapcsolatba. Eleinte abban nyilvánul meg, hogy nem tudja elfogadni, ha nem az ő akarata érvényesül. Majd az állandó falakba ütközések után jönnek a hangos veszekedések, esetleg verbális bántalmazás, amit sokszor fogunk arra, a kedvesünk szimplán heves természet. Azonban ő annyira jól ért a manipulációhoz, hogy az ember észre sem veszi, hogy egyre inkább dicséri, lesi minden kívánságát, és állandóan úgy cselekszik, ahogyan azt ő szeretné. Ilyenkor még feltesszük magunkban a kérdést, valóban vele van a gond, vagy inkább velem?

#batorvagyok

#anyagvagyok

Rosszabb esetben a bántalmazó heves természete már a legelején meglátszik, de társul vele egy olyan kép, amit idealizálunk, és nem tudunk elszakadni tőle. Ez játszi könnyedséggel fordul át először verbális, majd fizikális bántalmazássá.

A pofon útja

Édesapámmal sok évig nem tartottam a kapcsolatot. Jó okom volt erre. Ám, amikor a nagymamám elhunyt, közelebb kerültünk egymáshoz. Rengeteget mesélt a tini éveiről, majd később a gyermekkoráról is. Akkor tudtam meg, hogy édesanyja nem csak az unokáival volt rideg. Bár szigorúan és következetesen nevelte a fiát, szeretetet emellé sosem adott. Ez egy hatalmas hendikep, amikor valaki elkezdi a felnőtt életét. Apukám azonnal a seregbe vonult, majd leszerelése után a készenléti rendőrségnél szolgált. Itt indult el a lejtőn. A rengeteg ocsmányság, amivel ott találkozott a tudata egy mély zugába került. Azután, hogy egy bevetésen életveszélyes lövéseket kapott, nem tudta tovább végezni a munkáját, áthelyezték. Pár évvel később szívinfarktust kapott, mely a végső leszereléshez vezetett.

Kétszer nézett szembe a halállal. Ez több mint, amit fel tud dolgozni egy ember, pláne a gyermekkorát tekintve. Hogy mikor vált erőszakossá? A felépülése során rengeteg joghurtot evett. Egy alkalommal, amikor édesanyám a boltban nem tudta megvásárolni a kedvencét, apám dühöngve dobta ki a másikat az ablakon. Itt meg lehetett volna állítani? Valószínűleg igen. Azonban senki nem gondolt arra, ami ezután következett. Ez a düh, ami egészen eddig el volt fojtva a lelkében, kezdett feltörni. A feleségét sosem bántotta, sem szóban, sem tettekben.

Agresszióját viszont a gyerekei előtt nem tudta palástolni. Következtek a verbális bántalmazások, amik évek alatt váltak fizikálissá. A félelmünk arányosan nőtt az agressziójával. Tudtuk, ha nem az elvárásai szerint cselekszünk, annak nem lesz jó vége. A rettegés tovább nőtt, amikor ezért nem kiabálás, hanem pofon járt. Mit tesz egy bántalmazott gyermek vagy felnőtt ebben a helyzetben? Lapít, hiszen nem tudja, ha beszél róla, az mivel járhat a későbbiekben. Miért nem lépett közbe anyánk? Mert bár érezte a sunyiságot, az nem elég ahhoz, hogy kilépjen egy házasságból és egyedül maradjon négy gyermekkel.

Tudta, hogyan üssön!

Édesapám tapasztalt katona és rendőrként pontosan tudta, hova üssön, ami fáj ugyan, de nem marad nyoma. A néhány alkalom, amikor lila foltok maradtak a combokon, karokon, az megmagyarázható. Pár vérző száj… Szintén megmagyarázható. A gyermekek rettegése, bujkálása apjuk elől, már nem magyarázható. Hosszú évek, és az egyre növekvő, már kontrollálhatatlan agresszió nem tudott többé a gyermekszoba falain belül megbúvó lenni. A félelem a gyermeki szemekben, minden pillantással, ami apjuk felé irányult, nem palástolható. Emlékszem, a legvégén, amikor az alkohol mámorában aludt a nappaliban, sorsolással döntöttük el, melyikünk osonjon ki a konyhába, kapjon fel pár felvágottat és kenyeret, majd halkan, de gyors léptekkel csempéssze azt egy zárható szobába, hogy végre enni tudjunk.

,,Sorsolással döntöttük el, melyikünk osonjon ki a konyhába" / Kép forrása: Marc Dufresne / Getty Images
,,Sorsolással döntöttük el, melyikünk osonjon ki a konyhába” / Kép forrása: Marc Dufresne / Getty Images

Anyukám mindeközben hajtott és dolgozott, mert egyre több pénz fogyott a kocsmában. Amikor ez tűrhetetlenné vált, végre elbocsájtotta férjét, abban a hitben, a probléma csak az alkohol volt. A félelem, amit belénk táplált egészen kiskorunktól kezdve, nem engedte, hogy feltárjuk a valóságot, míg nem éreztünk biztonságos távolságot tőle. Ez a biztonságos és stabil távolság évekkel később jött el. A családi asztalnál ültünk le, és csak soroltunk, hány fenyítés, hány pofon, hány gyomorrúgás történt hosszú évek alatt.

Anyám könnyekkel hallgatta. Nem értette, hogyan nem vette észre.

Sosem hibáztattam, hiszen bárhonnan is nézzük, zsenialitás kell ahhoz, hogy valaki ezt titokban tudja tartani. Nem ő volt bántalmazva, ám utólag őt érte a legmélyebb lelki fájdalom, amit azóta is törleszteni próbál a gyermekei felé. Nem tőle várnánk a törlesztést. A testvéreim sosem vágytak a bocsánatkérésre. Én viszont naivan sokáig bíztam abban, hogy egy ilyen bántalmazó ember is belátja hibáját, elmondja, hogy elszúrta. Nem csupán a gyermeki évek, hanem az ütései olyan nyomokat hagytak, amiket az ember élete végéig cipel. Meghalt. A szíve nem dobbant többet, nem pumpált vért a vér áztatta kezeibe. Én még mindig vágytam a bocsánatkérésre. Megkaptam. Egy régi felvételen hallottam, amikor sírva mondta, tisztában van vele, hogy mit tett, és élete végig törekedni fog rá, hogy helyrehozza. Nem tudta, hogy akkor már csak pár hónapja van hátra.

Még mindig kísért!

Amit gyermekként magunkba szívunk, azt sosem tudjuk elengedni. Ragaszkodunk hozzá. A testvérem nem akarta észrevenni, hogy élete szerelme, vőlegénye alkoholista, és a verbális bántalmazás nem ütötte meg a mércéjét. A felismerés akkor jött el, amikor kilenc hónapos gyermeküket a kezében tartva csattant el az első pofon. Képesek vagyunk tudat alatt vágyni arra, amit gyerekként kaptunk. Képesek vagyunk arra, hogy a fent említett, szépen bekúszó bántalmazást ne vegyük észre, hagyjuk, élvezzük, addig a bizonyos pontig, míg nem eszmélünk fel.

A pofontól való félelem állandósulhat, és történhet ez úgy, hogy a másik fél ebből semmit ne vegyen észre / Kép forrása: tomazi / Getty Images
A pofontól való félelem állandósulhat, és történhet ez úgy, hogy a másik fél ebből semmit ne vegyen észre / Kép forrása: tomazi / Getty Images

Itt engedünk teret annak, hogy a bántalmazás zöld utat kapjon egy szerelmi kapcsolatban. Legyen az verbális, veszekedés, alázás, a másik fölbe tiprása, vagy legyen az egy-két pofon vagy felrepedt ajkak. Nem mindig nyílik fel az ember szeme. Szerencsések vagyunk, hogy mi mindig tudni fogjuk, milyen egy gyűlölettől izzó szempár.

Nyitókép forrás: Getty Images

/csalad/parkapcsolat/retteges-elso-pofon-gyerek/