Rengeteg szegény, elhagyatott állat sínylődik Magyarországon sintértelepeken, jobb esetben állatmenhelyeken várják az új családjukat. Ez a cikk azért született, hogy elmondjam, számomra ilyen egy mentett kutyának a gazdájának lenni.
Amióta az eszemet tudom kutyabolond vagyok. Családi vonás, a szüleim is nagy állat fanatikusok, de ez nálam valahogy komolyabb. Gyerekként kaptam meg az első kutyámat, egy berni pásztort, ami szerelem lett az egész életemre. Aztán 2017-ben veszítettem el már a másodikat. Ekkor sokáig éreztem én is azt, hogy nem állok készen egy új kedvencre, viszont segíteni is akartam, így 2019-ben jelentkeztem ideiglenes befogadónak a fajtamentéshez. Megírtam a bemutatkozó levelet, nagyon izgultam, de szerencsére nagyon pozitív visszajelzést kaptam.
Aztán múltak a napok, a hetek, nem történt semmi. Majd egyszer csak csörgött a telefon, hogy egy fiatal berni pásztornak kellene egy hely. Természetesen, ezelőtt érkezett a hír, hogy el kellett utaznom, de nyilván jöhet, megoldjuk. Minél kevesebb időt töltsön egy hideg, sötét gyepmesteri telepen. Így került hozzám egy mentett kutya. Persze, ideiglenesnek indult, de véglegesen nálunk maradt.
Benji, a mentett kutya
A szüleim fogadtak be korábban utcáról kutyákat, a nagyszüleim is, teljesen nem volt idegen a szituáció, de konkrétan nekem Benji volt az első. Nem mi hoztuk el, Miskolc mellől érkezett, sikerült intézni fuvart. Amikor megérkezett az autó, és előkerült belőle a hordozó, biztos voltam benne, hogy itt valami félreértés történt. Hozzám valamilyen közepes testű kutya érkezett, Benji pedig kitudja hol lehet az országban, mert az biztos, hogy egy ekkora szállítóboxba képtelenség, hogy beférjen egy berni pásztor. Tévedtem! Benji egy perccel később kicsomagolta magát a lyukból – máig nem értem, hogy fért be -, majd azonnal birtokba vette a kertet. Szerencsére az első perctől nyitott volt és kedves.
Mivel mentett kutya, nem mi neveltük, így azért tartottunk tőle, hogy milyen. Egy felnőtt berni pásztor – már csak a súlya miatt is -, ha neveletlen, akkor sok gondot tud okozni. De nagy szerencsénk volt. Benji gyorsan tanult, és nagyon ügyes volt. Az első nap alig tudtuk becsalni a lakásba, valószínűleg sosem járhatott bent korábban, néhány órával később viszont alig tudtuk kihívni, hogy pisiljen. Pedig addigra már biztosan kellett neki, bent viszont soha nem végezte el a dolgát. (Igaz, kint is nagyon kényes arra, hogy merre intézi.)
Aztán jöttek az apró dolgok, amivel én még sosem találkoztam, mivel nem volt mentett kutyám. Rettegett a sétától, a szomszéd ház előtt, leült és nem mozdult. Gondolom, attól félt, hogy ott akarjuk hagyni valahol. Szépen lassan kellett felépítenünk a bizalmat. Összerezzent minden hangos szóra – pedig sose neki szólt, voltak macskáink, akik nevelhetetlenségük miatt sokszor táncoltak az idegeinken. Minden tárgytól, ami ütésre alkalmas, légycsapótól, fakanáltól, összetekert újságtól, bármi hasonlótól rettegett. Már nem fut át miattuk a másik szobába, de a mai napig nem szereti, ha úgy simogatom, hogy ilyesmi a kezemben van. Találtam rajta régi sebhelyeket is, ahogy teltek a hetek, ezért biztos, hogy bántalmazhatták korábban.
Egy mentett kutya máshogy szeret
Egy pillanatig nem gondolnám, hogy az előző két kutyáim nem szeretettek, sőt, mindenki szerint mély kötődés volt köztünk. Mégis egy mentett kutya teljesen máshogy szeret. Az én korábbi ebeim nem ismerték az elhagyatottság érzését, nem kellett sosem egyedül rettegniük a hideg utcán, éhezniük, senkinek eszébe sem jutott, hogy megüsse őket.
Tudták, hogyha el is megyek az iskolába, visszajövök, néhány hét alatt mindig megtanulták az órarendem, már a kapuban vártak haza. De nem láttam a szemükben azt a félelmet, amit Benjinél, hogy mi van, ha nem jövök többé vissza, ha ismét elhagyom.
Benjinek nagyjából három-négy hónap kellett, hogy igazán megnyíljon. Kb. kétéves volt, amikor hozzám került. Nem tudjuk pontosan, az állatorvos lőtte be a korát.
Mivel én magam is egy fajtába lettem szerelmes a kutyákon belül, meg tudom érteni, hogy valaki, miért akar fajtatiszta kutyát, de azt is tudom most már, hogy nincs csodálatosabb érzés, mint amikor egy mentett kutyának adsz biztonságot, akit talán sosem szerettek, aki egy fél életet töltött rettegéssel, ezért abban is biztos vagyok, hogy nem Benji lesz az utolsó kutya, akit befogadtam.
Borítókép forrása: Diósi Szilvia
