Olvastam könyveket, interneten kutattam, meghallgattam tapasztalt anyák (többek között a saját anyukám és a védőnő) tanácsait, nekem mégsem sikerült szoptatnom. És nagyon nem vagyok ezzel egyedül.
Semmihez sem fogható az a mennyei boldogság, ami akkor jár át, amikor beigazolódik a terhesség. Idillikus időszakként vizionáljuk a babavárást és az azt követő, a csecsemővel töltött 24 órás mindennapokat – a szoptatással együtt. Rákészülünk az anyaszerepre.
Nekem is volt erre időm. Harmincas éveim elején született meg az első lányom. Nem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Álom várandósság volt, álom szüléssel: minden a legtermészetesebben zajlott le. Soha nem gyötört hányás, de még csak hányinger sem, és a szülés során nem nyomtak, nem húztak, nem vákuumoztak, nem volt semmilyen érzéstelenítés, fájdalomcsillapítás. Cserébe megdicsértek, hogy így kellene mindenkinek szülnie (hangtalanul, csendben, nyelve a fájdalmakat). Hízott a májam, mert abban a hiszemben voltam, hogy életem legnagyobb feladatát épp teljesítettem, ettől kezdve már minden smafu (gondoltam naivan). Minden adott volt az örömre, és én éltem annak minden pillanatát. Három napot töltöttünk a kórházban, de arra senki nem (tudott) felkészíteni, ami az utolsó éjszakán várt rám.
Az álmok szertefoszlottak
A babák fő tápláléka az anyatej, és mi sem volt természetesebb, hogy majd én is szoptatom a gyönyörű kislányomat. Egészen addig így gondoltam, amíg a kórházi ágyon üldögélve, szinte egyik pillanatról a másikra két tégladarab nem tapadt a mellkasomra. A tégladarabok persze a melleim voltak. Az egy dolog, hogy olyan méreteket öltöttek, amelyeket soha azelőtt nem tapasztaltam, de ha valaki nekem azt mondja, hogy két babás nővér (egyik jobbról, a másik balról) masszírozni fogja a melleimet, akkor minimum megsértődöm a feltételezésen, vagy körberöhögöm (hangulattól függően). Nos, ennyire megsemmisülve még sosem éreztem magamat. Noha nők között voltam, mégsem mondhatnám, hogy ez természetes. Már csak azért sem, mert az állatvilág főemlősei között sem sűrűn tapasztalni hasonlót. Senki nem készített fel arra, hogy ilyen létezik. Azaz olvastam az úgynevezett tejbelövellésről, de azt senki nem mondta, hogy ez ilyen hirtelen bekövetkezik. Arra meg senki nem készített fel, hogy nálam is jelentkezhet és hogy ennyire fájdalmas, kényelmetlen, kellemetlen.
Tapasztalatlan vagyok – mondogattam magamnak. Abban reménykedtem, hogy otthon, nyugodt körülmények között majd minden jóra fordul. Lesz sok tejem, szoptatom a babámat. Nem így lett. Erőltettem a szoptatást, de a gyönyörű babám csak ordított. A mellméretem még mindig 3XL-es volt magamhoz képest, és még én balga mindig vártam, hittem, hogy tejeskannaként fog funkcionálni, ha nem adom fel. Fejés, szoptatás, tejszaporító tea, madártej, barna alkoholmentes sör, rántással készült ételek és még a franc tudja milyen boszorkányságokat bevetettem. A tortúra egy hónapon át zajlott. Az első hét sírással telt. Mindkettőnknek. Ki az éhség, ki pedig a tortúra miatt sírt. Aztán kiderült, hogy tejmirigy van, csatorna viszont kevés. Az a fránya genetika. Gondolhattam volna erre, mert az anyukám is ilyen gonddal küzdött.
A védőnőm (aki a legvégsőkig motivált és segített) végül maga tanácsolta, hogy hagyjam abba és térjek át csakis tápszerre. Ami másnak olyan könnyen jön, az nálam legalább olyan könnyen ment. Még aznap elapadt az anyatej. Kicsit bántott, de megkönnyebbültem. Őszintén? Egy percét sem élveztem.
Új remények
Telt az idő, a gyerekprojekt részemről berekesztett volt, ám a sors felülírta a számításainkat és a gólya újra bekopogtatott hozzám. Mit nekem kevés csatorna! Olyan szupererőt éreztem magamban, hogy még csatornákat is növeszt(het)ek. Na majd most! Tapasztalattal, gyakorlattal a hátam mögött már bizonyára könnyebben fog minden menni. Még a szoptatás is. Hasonlóan problémamentes terhesség és még gyorsabb, könnyebb szülés után bíztam abban, hogy a természet megindítja a csatornáimat és táplálni tudom második kislányomat. Aztán bumm! Nem. Pontosan ugyanabban a cipőben ácsorogtam és egy lépést sem haladtam előre. Hibáztathatok én bármit és bárkit, az én csatornáimmal van a gond. Még a kommunikációs csatornáim minőségében is kételkedni kezdtem, mert nem jól viseltem a tejmennyiséget firtató kérdéseket. Egy biztos: lazább voltam, és csak egy napot bőgtem amiatt, hogy nem megy a babám táplálása. De még így is utáltam az egészet.
„Van tejed?”
Könyörgöm! Ez olyan intim kérdés, amelyet nem illik feszegetni. Márpedig úton, útfélen ezzel a kérdéssel üdvözöltek a „Kisfiú vagy kislány?” és a „Mi a neve?” után. Akár messziről is megkérdezték, számomra kevésbé ismert személyek is. A már gyermeket szült nőktől sem fogadtam könnyen, de a férfiaktól?! Mi köze hozzá? Olyan, mintha váratlanul azt kérdezném az utca túloldaláról: Van erekciód?
Nemcsak én vásároltam „csodaszereket”, hanem másoktól is kaptam. Nyomásként éltem meg mindezt, hiszen „teljesítenem” kellett. Legalábbis ezt éreztem. Csakhogy a teljesítményfokozás eredménytelen volt. A „Van tejed?” kérdésre egyszer azt találtam válaszolni: „Már anyatejet könnyezem.”
Viccként értelmezték. Nem az volt.
Mindenki máshogy tökéletes
Ki hibázott? Senki.
Kit hibáztatok? Senkit.
Felkészíthetnek ilyen eshetőségre? Nem igazán, mert mindenki bízik abban, hogy az anya szoptatni tudja csecsemőjét. Ha mégsem, akkor ott a tápszer. Akkor meg minek a hiszti?
A kismamában tombolnak a hormonok és kergeti az ősi, evolúciós szokásokat (a szoptatást), persze, hogy hatalmas pofonként csattan az arcán, ha ezt mégsem képes teljesíteni. Naná, hogy minimum rossz anyának érzi magát. Szülés utáni depresszió – érkezik a diagnózis. Valójában pusztán szoptatási nehézség, amit, ha belátunk és elfogadjuk, hogy a tápszer is tökéletes a kicsi számára, akkor a „rossz anya” érzése is elmúlik. Jelentem: elmúlt.
Elfogadtam, hogy a magam tökéletlenségével vagyok tökéletes: a lányaimnak. A kötődés nemcsak a szoptatással alakulhat ki. Ugyanakkor rájöttem, hogy még az előnye is van a tápszeres etetésnek: apa bármikor besegíthet nekem, és ezt rendre ki is használom. Ha újrakezdhetném, már a szülőágyon kérném a tápszert tartalmazó receptet, ha már csatornákat nem növeszthetek.
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
