A család, amiben nevelkedünk lehet a világ legbiztonságosabb és legfélelmetesebb helye is. Néha abban a közegben kapjuk a legnagyobb lelki sérüléseket, ahol csak simogatásra vágyunk.
Családban élni lehet igazi ajándék – de érzelmi érettség nélkül pszichés csatatérré is válhat az otthonunk. Az emberek sokszor a családjukban kapják a legnagyobb érzelmi pofonokat, a legmélyebb kapcsolati sérüléseket. Ezt a kényes és szinte már tabu témát boncolgatja Polus Enikő legújabb könyvében, minek címe: Mi lett volna Hófehérkével a törpék nélkül?
Fontos lenne megtanulni, hogy még ebben a közegben se kergessünk vágyálmokat, ne idealizáljunk családtagokat. Ne söpörjünk a szőnyeg alá, ne tabusítsunk kényes témákat, ne plasztikázzunk át történeteket. A fájdalmas érzések ugyanis – ha nem tudunk velük mit kezdeni – befészkelnek a lélek zugaiba, és generációkon át velünk élnek, újabb és újabb sebeket okozva. S az idő múltával akár hatalmas pszichés góccá, lelki gyulladássá alakulhatnak át!
Akár egyedül, akár párkapcsolatban, akár gyermekes, akár gyermek nélküli családban élünk – ez a könyv mindig és mindenkinek aktuális. Az író Hófehérke élettörténetén keresztül az ő elakadásainak, traumáinak tanulságain át, a mese szimbólumainak segítségével együtt vezeti végig az olvasót, és mutatja meg azt, hogy mire van szükség ahhoz, hogy a családtagok lelkileg is felelős felnőttekké váljanak, meggyógyítsák az örökölt és szerzett családi és egyéni sebeket, erősítsék az összetartozás érzését, támaszt és biztonságos, befogadó lelki otthont jelentsenek egymásnak.
A legtöbben csak fiatal felnőtt korunkban nézünk szembe azokkal a lelki sérelmekkel, amiket a családunk okozott nekünk. Ám már ennek a felismerése is olykor akkora fájdalommal és csalódással jár, hogy még magunknak sem valljuk be, mások előtt pedig igazi tabu témának számít.
Mindannyian arra vágyunk, hogy a családunk egy védelmező szeretetteljes környezet legyen, ahol biztonságban érezzük magunkat. Ám vannak, akiknek éppen ez a közeg jelenti a legnagyobb veszélyt és olyan sebeket okoznak egymásnak a családtagok, amik több generáción is átívelnek. Szülőként fontos, hogy olyan közeget teremtsünk gyermekünk számára, ahol tabuk nélkül őszintén beszélgetünk az érzésinkről, és a családi élet a biztonságot, a feltétel nélküli szeretetet jelenti.
Álomcsalád
Szeretnénk azt hinni, hogy álomcsaládban élünk és megesik, hogy nem merjük bevallani, hogy a közeg ahova születtünk támogatás és elfogadás helyett nehézségeket okoz számunkra. Polus Enikő mentálhigiénés szakember, családsegítő, előadó, szexológus, mozgásterapeuta, médiaszakember. A MESEKŐ Mentálhigiénés Segítő Központ és Szervezet alapítója és három gyermek édesanyja legújabb könyvében így fogalmaz az álomcsalád fogalmát illetően.
„A beszámolókban, amikor előkerül az álomcsalád szó, mindig más családokról esik szó, akiket csak kívülről látnak. Álompár, álomgyerek, álomélet, álommeló, álomautó, álomalak. De olyat még nem hallottam, hogy valaki magáról mondta volna azt, hogy „álomcsaládban élek”. Ez felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán mit gondol az emberi agy az álomcsaládról. Mivel az idealizált és filterezett képek világát éljük, nem mehetünk el szó nélkül egy fontos tévhit mellett, amely az álomcsalád idealizációja mentén alakult ki. Mert mi az álomcsalád? Ahol mindig rend van? Ahol soha semmi baj nem történik? Ahol mindenki tökéletes, lelkileg és testileg? Ahol minden magától működik? Megfoghatatlan fogalom. Három évtizednyi családsegítői munka után úgy gondolom, hogy
nem volt, nincs és nem lesz olyan, hogy tökéletes álomcsalád.
Ha ezt keressük, erre vágyunk, akkor örök keresők maradunk, kielégületlen vágyakkal. Mindenkinek van egy álma arról, hogy milyen családot szeretne, de hogy egy család képes legyen az együttműködésre és a szövetségre, az nem álom, hanem bizony munka, méghozzá közös munka.
A gyerekeknek, a serdülőknek is feladatuk, hogy megdolgozzanak a családban megélhető érzésekért.
De vajon csak a „mindent azonnal” világ és a social média felelős az álomcsalád ábrándképéért? A filmek nagy része sem reális családképeket mutat be, hanem az eladhatóság érdekében a happy feeling, a happy end és a mindig minden jár az embernek életérzései jelenik meg bennük. Képzeld csak el, hogy a családoddal eldöntitek, hogy péntek este a filmezés mellé pattogtattok egy kis kukoricát. Együtt lehuppantok a kanapéra, és nézitek a filmet. Ha lenne egy lélekátvilágító szerkezetünk, akkor láthatnánk, hogy a filmnézés alatt milyen gondolatok cikáznak bennetek, miközben feltörnek az emlékeitek, vagy a lelketek milyen áramlatban van, ahogyan érzelmileg kapcsolódtok a film történetéhez. Rengeteg érzést képes egy film megmozdítani, a helyére rendezni vagy épp felkavarni az ember lelkében.
És mivel a mai világban mind rendszeres filmfogyasztók vagyunk, fontos lenne a filmkultúránk azon részét is kifejleszteni, hogy bizonyos filmeket ne fogyasszunk, vagy legalábbis a helyükön kezeljük őket. Hogy miért? Például azért, mert a filmek többsége idealisztikus képeket tár elénk, és elhiteti velünk, hogy a dolgok csak úgy jók vagy csak úgy működnek, ahogyan a film bemutatja, és hogy mi csak arra vágyunk. Ezekből igazi önbecsapások születhetnek. Ha valaki amúgy is elégedetlen az életével, akkor egy film irreális tartalma képes még nagyobb frusztrációt kelteni, hogy még inkább az elégedetlenség cikázzon benne.
Vigyázzunk erre, mert egyes filmek arra kondicionálják pszichésen az embert, hogy a családjainkban ne érezzük jól magunkat, hogy másra vágyjunk. Ez jól marketingelhető és eladható téma manapság, ami azt ássa a lelkünkbe, hogy jogos az elégedetlenség, ki kell lépni a családból és akkor minden oké lesz. Ha nem vagyunk tudatos tartalomfogyasztók, ha nem tudjuk különválasztani magunkban a filmet és a valóságot, akkor családok sodródhatnak olyan irányba, amerre nem lett volna szabad elmenniük.”
Nyitókép forrása: Getty Images
