Amikor nyaralni készülünk, általában meg sem fordul a fejünkben, hogy az utazás akár rosszul is elsülhet. Pedig van rá esély, s utólag ezeken a történeteken szoktunk legjobban szórakozni. Ezekből a sztorikból válogattunk a Coloré szerkesztőségében egy sorozatra valót. A második részben Alsóörs felé vesszük az irányt, ahol egy komplett kempingközösség sietett szerzőnk és megszorult családja segítségére.
Sátor felállítás, a’la Rozsék
Sosem voltunk a klasszikus értelemben vett nyaralós család: általában nyár közepén jutott eszünkbe, hogy érdemes lenne elutazni valahová, de a főszezonban ilyesmivel előrukkolni már a kilencvenes években is merész elgondolásnak számított. Ha mégis utazásra került a sor, felmenőim inkább az egynapos túrázás mellett tették le a voksukat: a túraútvonalakról általában barátok, ismerősök elmondása alapján szereztük tudomást. (Így lehet, hogy a Cseszneki várat legalább négyszer megjártam gyermekkoromban, az volt ugyanis az ultimate „biztosra megyünk” desztináció, ami egyébként meglehetősen közel volt a mosonmagyaróvári családi fészekhez.)
A leírtakból egyenesen következik, hogy a kempingezés (vagy ahogy vidéken mondjuk, sátrazás) is kimaradt az életemből: a nyaralás e fajtája teljes képtelenségként élt szüleim fejében: a szúnyog-sátor-bogrács szentháromság olyannyira elrettentő volt számukra, mint a kommunizmusban a kapitalizmus ígérete. Visszagondolva ezért is érthetetlen, 1997 nyarán hogyan kötöttünk ki az alsóőrsi kempingben.
Ez is érdekelhet:
A magyarok jelentős részének a nyári vízparti pihenés egyet jelent a Balatonnal, de az egyre dráguló környék sokak kedvét elveszi az ottani strandolástól. Szerencsére jócskán van itthon természetes víz sok gyönyörű tó formájában, ahol (majdnem mindben) megmártózhatunk és kiengedhetjük az egész éves fáradt gőzt.
Papa, Mama, gyerekek
Nyaralásunk a szokásos családi képlettel írható le: Anya, Apa plusz két gyerek kombinációval indultunk a Magyar Tengerhez. Mivel édesapám akkoriban másodállásban futballistaként kereste a kenyerét, ez viszonylag kései indulást eredményezett egy fülledt, nyári szombaton. Édesanyám echte pacsirtaként nehezen viselte a késleltetett indulást, s kelta szerzeteseket megszégyenítő módon egész úton arról kántált, mi lesz, ha beüt valami baj, akár az úton, akár a kempingben. (Nesze neked, vonzás törvénye!)
Nővérem ebben az időben már bőven a tinédzserek „nekem mindegy”, „mit keresek én ezek között egyáltalán?” fázist taposta, én meg hároméves fecsegő tipegőként maximum a zöldborsófőzelék és fasírozott elpusztításában lehettem a szüleim segítségére, amikor végre megérkeztünk az alsóőrsi kempingbe. Emlékeim szerint a Ladát teleraktuk a sátrazáshoz elengedhetetlen eszközökkel, amelynek kiemelt pontja volt az újonnan vásárolt, óriási sátor, amiben egy teljes násznép is elfért volna, nemhogy egy négyfős család.
Hogy is van ez?
Miután irányba állítottak minket (nem úgy van az, hogy kinézel magadnak egy szimpatikus helyet és felvered a sátrad, itt szabályok vannak kérem), megkezdődött a mérnöki munka: a sátor felállítása.
Ezzel együtt kezdődött a kálvária. Édesapámról ugyanis sok mindent lehet mondani, de hogy barkács beállítottságú ember volna, azt nem állítanám, mi több (mint később kiderült) megfelelő eszközöket sem hoztunk a sátor felállításához. (Minek az?) Édesanyám, ölében egy háromévessel és egy fanyalgó tinédzserrel ugyan igyekezett kisegíteni apámat, de nem jártak sikerrel, s az esetet csak bonyolította, hogy idő közben lebukott a nap.
Apámat viszont nem kell félteni: amennyire nem tud barkácsolni, olyannyira tud szervezni, így összerántotta a körülöttünk lévő sátrak férfi embereit, (akik között volt szerb, osztrák, szlovák és még sorolhatnám) és mindenféle nyelvtudás nélkül (sötétben) levezényelte a sátrunk felállítását.
(Édesanyám szerint egyébként a környező sátrakban lakók szimplán megsajnáltak minket, és kisegítették a furcsa magyar családot, Apám azóta is úgy véli, hogy a feladat által összekovácsoltuk a kempingben fellelhető családokat, így jó hangulat uralkodott körülöttünk egész héten.) A balul elsült sátorozás történetét azóta is emlegetjük, s egyetlen tanulságot vontunk le belőle: nem vagyunk és nem is leszünk kempingezős család. Punktum.
Borítókép forrása: Shutterstock/PuzzlePix
