,,Mintha senkit nem érdekelne, hogy amit csinálunk, az mire jó” – interjú Dr. Karsa Anita fizikussal

Coloré: Tudom, hogy MRI-vel dolgozol, de kicsit úgy vagyok veled, mint a Jóbarátokban Chandlerrel a többiek, hogy fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mit is csinálsz...

Karsa Anita: Kutatással foglalkozom, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos szakterületen belül tevékenykedsz. Mi az MRI képekből számolunk ki fizikai paramétereket. Például ha úgy gondolsz az agyadra, mint egy bármilyen másik anyagra, aminek van tapintása, felülete és kinézete, úgy vannak elektromágneses tulajdonságai is. A gép méréseiből kiszámolom, hogy mennyire mágnesezhető az agy, és hogy mennyire vezeti az áramot. Mivel ez egy új eljárás, nem tudom, hogy melyik módszer a legpontosabb, ezt próbálom megtalálni.

Hogyan találod meg?

A vizuálisan is megjeleníthető MRI képek valójában – mint minden kép a világon – számokból állnak, amik az adott pixelben lévő mágnesezettséget jellemzik. Az MRI ezeket méri, így ezekkel a számokkal kell valamit csinálnom ahhoz, hogy kijöjjenek belőle más számok, és végül ebből lehet leszűrni, hogy milyen az agy mágnesezhetősége vagy vezetőképessége. Sokszor valamelyik környékbeli kórház szól, hogy vannak MRI által készített képeik epilepsziás vagy sclerosis multiplexes betegek agyáról, és szeretnének rálátni, hogy egy-egy embernél hogy néznek ki az elektromágneses tulajdonságok. Ehhez nem mindegy, hogy hogyan készítik a képeket, és ebben is próbálunk nekik segíteni.

Ez a kutatás a gyakorlatban majd mire lesz jó?

Rengeteg mindenre alkalmas lesz! A mágnesezhetőség már most olyan dolgokat tud megmondani, hogy mekkora a vastartalom az agyban, így például Parkinson-kór esetében ki lehet mutatni, hogy az agy mely részeiben gyűlik fel a vas. Covid-tanulmányt is készítettünk nemrég, ahol azt néztük, hogy azok, akik elkapták a betegséget, de otthon kikúrálták magukat, azoknak az agyában hogyan változott a vas eloszlása egy egészséges emberéhez képest. Az Alzheimer-kór esetében is folytatunk vizsgálatokat: a betegséget a korai szakaszában vizsgáljuk, ugyanis minél több információt szerzünk erről a stádiumról, annál nagyobb valószínűséggel tudunk kifejleszteni rá gyógyszert vagy kezelést.

Ez, hogy a majdani jövőre a mostani munkád hat, mennyire inspirál abban, hogy minden nap bemenj dolgozni?

Bizonyos szempontból motiváló.

Amikor arról kell beszélni, hogy miért jó, amit csinálunk, akkor mindig jó érzés, mert látjuk, hogy van egy megfogható célunk, de ettől még nem könnyebb bemenni hétfőn reggel dolgozni.

A konferenciák ugyan adnak egy kis löketet, mert olyankor mindig jobban látjuk, hogy milyen jó dolgokat csinálunk, de a napi munka sokkal jobban hasonlít egy bármilyen más munkához. Tennéd a dolgod, de embereket kell hajkurásznod, mert kell tőlük valami, de nagyon sok az adminisztrálnivaló is, és a kapcsolattartás is sok időt elvesz. Sokszor információkra vagy engedélyekre várunk hónapokig, és emiatt nem haladunk a munkánkkal, és ez elég elkeserítő tud lenni.

Nyilván láttam gyerekkorunkban, hogy nagyon jól tanultál. A számomra rettegett matekból és fizikából mindig jó voltál, úgyhogy lehetett tudni, hogy már a gimnáziumod is olyan lesz, ami erős matekból: ezért is lett a Fazekas. Miért pont matek-fizikai irányba mentél?

Általános iskolában a matekot szerettem leginkább, mert tetszett a logikája. Úgy éreztem, hogy nem nagyon kell megtanulni a dolgokat, mert ha megértem, akkor bármit tudok reprodukálni. Matekversenyeken is jó eredményeim voltak, úgyhogy adta magát, hogy bepróbálkozom matekszakkal a Fazekasban. Ráadásul mindenkitől azt hallottam, hogy a matek a legjobb, mert ezzel lehet a legjobban elhelyezkedni. Korai időktől így volt nálam, hogy minél ,,nagyobb vadra” lőjek, mert annál több lehetőségem lesz később. Nem akartam nagyon specializálódni, de úgy éreztem, hogy a matematika mindenhez kell, ami természettudomány.

Ekkor még nem tudtad, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

Nem igazán, bár volt egy időszak, amikor építész szerettem volna lenni. Egyszer egy rajzomra azt mondta a tanár, hogy egy építész veszett el bennem, úgyhogy kitaláltam, hogy ebbe az irányba indulok, de rájöttem, hogy annyira azért nem szeretek rajzolni. Amikor a Budapesti Műszaki Egyetem nyílt napján voltam, megnéztem a Természettudományi Kart is, és nagyon tetszett. Végül azért választottam a fizikát, amiért gimnázium előtt a matekot: úgy éreztem, hogy sokkal szélesebb karrierlehetőséget fog adni, mint bármi más.

Hogy lett ebből orvosi fizika?

Miután elvégeztem az alapképzést, négy szakirányból lehetett választani, ha tovább akartam tanulni, és ezek közül csak az orvosi fizika érdekelt. Ugyan az akkori témavezetőm nagyon mondta, hogy tanuljak szilárdtest fizikát, de az alkalmazható része jobban tetszett, és az orvosi fizika közel áll ehhez. Nem az van, hogy egy centi vastag szupravezetőkön mérek valamit, amiből 25 év múlva talán épül valami, amit jó esetben használni is fogunk tudni.

Hogyan kerültél ki Londonba?

Szakmai gyakorlatra jöttem Londonba: egy kórházban voltam másfél hónapot, ahol abban segítettünk az orvosoknak, hogy elérjék azt az MRI-vel, amit szeretnének. Akkor láttam, hogy mennyi mindent tud ez a gép. Doktoráltam belőle, mert akkor még nagyon ragaszkodtam ehhez a területhez és az orvosi képalkotáshoz, ráadásul az akkori témavezetőm azt javasolta, hogy mindenképpen szerezzem meg a doktori fokozatot, ha azt akarom, hogy az orvosok komolyan vegyenek.

Kétszer is említetted, hogy azért mentél egy bizonyos irányba, mert karrier-szempontból nagyobb távlatokat nyitott meg. Ez a választás a vágyaidat is tükrözte, vagy kizárólag azt, hogy merre lehetne jobban elindulni?

Akkoriban nem gondolkoztam azon, hogy mit szeretnék csinálni. Kicsi korom óta az volt a cél, hogy jó munkahelyem legyen, amikor felnövök. Minden eköré szerveződött az iskolázásom körül. Amikor az orvosi fizika szakirány vezetője azt mondta, hogy azok a diákjai, akik MRI-vel foglalkoznak, a többszörösét kapják az ő fizetésének, gondoltam, milyen jó lesz, csilliárdokat fogok keresni! Nyilván ellenemre sem volt a dolog, mert szerettem a fizikát, de ha teljesen megfeledkezünk arról, hogy mi a képesítésem, mihez értek és hogy meg is kell élni valamiből, akkor nem tudnám megmondani, hogy mit csinálnék. Többek közt ezért is hagytam ott nemrég a kutatói pályát.

Mennyire váltotta be a fizika a hozzá fűzött reményeket? Tényleg sokat lehet vele keresni?

Az a tapasztalatom, hogy kényelmesen meg lehet élni a kutatói pályából, főleg, ha ketten keresnek a családban, de az már nem működik, ami régen, hogy az egyik szülő kutató, viszi magával a családot és vígan élnek abból a fizetésből, amit egy ember keres. Megoldható, de nagyon ki kellene centizni: pár munkatársam így csinálja, és azt mondják, hogy gyerekekkel együtt már nem olyan sok az a pénz, amit kapnak. Egy cégnek dolgozni, és az ő technikájukat fejleszteni valamivel kifizetődőbb lenne, de korántsem annyira, amennyire mondták.

Úgy érzem, hogy a szüleink generációja valahogy eladta nekünk azt az álmot, hogy ha van egy diplomád, meg van oldva az életed, soha nem kell aggódnod a pénz miatt.

Szerintem manapság ez egyáltalán nincs így, és minden szinten egyre kevésbé igaz. Sok volt osztálytársam elvégezte az egyetemet, és nem találták meg a számításukat ebben az álomban, hogy a Fazekasba jártál, elvégezted a matek szakot és innentől nem lesznek problémáid. A legtöbbünk jól elvan, de többen pofára estek ahhoz képest, mint amilyen elvárásokkal nekivágtak a karrierjüknek.

Az egykori témavezetőd javasolta, hogy legyen doktorid, mert akkor vesznek emberszámba az orvosok. Az egy dolog, hogy nekik fontos volt, de neked az volt?

Soha nem gondolkoztam el azon, hogy kell-e ez nekem, egyszerűen nem volt jobb ötletem. Ezért is függesztem fel egy időre a kutatást, mert úgy érzem, hogy attól, hogy meglett a doktori, egy kicsit sem lett jobb az életem. Voltam is ilyen eseményen, ahol az volt a téma, hogy miért szerzik meg az emberek a doktori fokozatot, és sokan ugyanezt válaszolták, amit én, hogy nem volt jobb ötletük, és időt szerettek volna nyerni, hogy kitalálják, mit is szeretnének csinálni. Most már tudom, hogy ez magától soha nem fog megtörténni, úgyhogy le kell ülnöm magammal, hogy kitaláljam, merre tovább.

Csalódást okozott ez a szakma?

Úgy érzem, hogy a kutatók nagy részének nem az a prioritása, ami nekem, hogy segítsenek az embereken. Volt például egy Alzheimer-tanulmány, ami egyre súlyosabb probléma, mert a legtöbb nyugati országban már ebbe halnak bele a legtöbben minden évben. Nagyon motivált voltam, amikor ezzel foglalkoztam, csak együtt kellett volna dolgozni másokkal, akiket nem lehetett elérni, és úgy éreztem, hogy ez másoknak nem annyira fontos, mint nekem. Mintha senkit nem érdekelne, hogy amit csinálunk, az mire jó, csak az a fontos, hogy mikor lesz belőle tudományos cikk. A kutatás részét viszont nagyon élveztem, úgyhogy jó eséllyel valami hasonló dolgot fogok csinálni.

Nem tudom magamban tartani a kérdést: ti, fizikusok olyanok vagytok, mint amilyennek az Agymenők című sorozat lefest benneteket?

Igen és nem. Biztos vannak olyanok is, mint Sheldonék, de csak egy nagyon szűk réteg. A fizikusok nem szeretnek megjegyezni dolgokat. Nem memorizálunk semmit; csak azokat az adatokat tároljuk a fejünkben, amikkel napi szinten foglalkozunk, de egyenleteket teljesen felesleges fejből tudnunk, mert bármikor utána lehet nézni, vagy le lehet vezetni. A sorozatban eléggé antiszociálisak a szereplők, ez sem tényszerű: ilyen és olyan is van. Nagyon sok fizikust ismerek, akik könnyen barátkoznak, mert nem úgy működik, hogy okosak vagyunk, mindent tudunk a világról, és nem merünk hozzászólni a másik nem képviselőjéhez. Sőt, azt vettem észre, hogy a munkatársaim nagy része 25 éves korára már tartós kapcsolatban van, úgyhogy egyáltalán nem vagyunk olyan elvontak, mint sokan gondolják.