Mára a világ egyik legkevésbé szeretett foglalkozásává vált a lesifotósé – persze nem általuk, hanem a közvélemény szerint, hiszen egy-egy jól sikerült sztárfotóval akár milliókat is kereshet a szerencsés vagy tehetséges paparazzo. De mi köze ennek az egykori diktátorhoz, Benito Mussolinihez és a második világháborúhoz?
Sokan vágyhatunk időnként Beyonce, David Beckham, Tom Hanks vagy Michelle Obama életére, de azt az egyet biztos nem irigyeljük tőlük, hogy egy kávét nem tudnak meginni a teraszukon anélkül, hogy ne villanna fel a lesifotósok kamerája. Noha úgy gondolunk erre a jelenségre, mint a sztárság velejárójára, akkor is megszokhatatlannak tűnik, hogy az ember minden lépését kövesse valaki – ez pedig csak a kisebbik rossz, hiszen rengetegen nem elégszenek meg ennyivel, szemérmetlenül betörnek a hírességek intimszférájába, és mind emlékszünk arra, hogy kinek a halálát okozták az erőszakos fotósok.
E kellemetlen foglalkozás eredete egészen az előző évszázad elejéig nyúlik vissza, épp a második világháború előtti Olaszországban járunk, amikor Benito Mussolini gyakorolja a hatalmat a félsziget fölött. A “Duce”-ról sokat tanultunk középiskolában, de nem hiszem, hogy megírták a történelemkönyvek, hogy a diktátor hatalmas filmrajongó hírében állt. Ha ez nem lenne elég, rendkívüli módon odavolt a filmcsillagokért, különös figyelemmel tüntette ki az akkori szupersztár Anita Page-t, akinek több, mint száz, rajongással teli levelet küldött – ezek között nem egy házassági ajánlat is szerepelt.
Mussolini tisztában volt a filmek tömegekre gyakorolt hatásával, és azzal is, hogy milyen jó eszköze lehet a propagandának, így hasonlóan a hitleri Németországhoz, Olaszországban is elkezdtek az államhatalmat népszerűsítő mozikat gyártani. Ezek többsége mérsékelt sikert ért el – és akkor még finoman fogalmaztam -, de ez nem tántorította el a vezetést attól, hogy a Ciné Studios 1935-ös leégése után megépítse az akkori Európa legnagyobb filmgyárát, a Cinecittát Róma egyik külső kerületében. A Cinecittából sok középszerű film került ki, azonban hat évvel a megnyitás után, 1943-44-ben Róma bombázásakor részben megsemmisült. A stúdió megmaradt része menekülttáborrá változott, ahol emberek százai éltek ideiglenesen az egykor álomgyárnak indult telephely díszletei között.
Az új korszak
Mussolini halála után filmrendezők új generációjának volt lehetősége alkotni, akik az olasz főváros utcáin keresték a témát, hogy a való életről forgassanak propaganda helyett. A neorealizmus korszaka köszöntött be az olasz filmezésben, az akkori sikerfilmek közé tartozott Roberto Rossellinitől a Róma, nyílt város, és a Biciklitolvajok Vittorio de Sica-tól. Ezek aztán nemcsak otthon, de a határokon túl, világszerte népszerűek lettek a kritikusok és az egyszerű moziközönség körében, ennek köszönhetően Róma a filmgyártás központjává kezdett válni. A Cinecittá újranyitott, nagy presztízsű filmsztárok és rendezők érkeztek a városba, hogy ott forgassanak. A korszak legendás filmje volt a Quo Vadis, ez indította el azon jellegzetes, ókori témájú mozik lavináját, amelyeket Hollywood az olasz fővárosban és környékén forgatott – például a Római vakációt, a Ben-Hurt vagy a Kleopátrát. Az okok között persze az olcsó munkaerő, a stúdió óriási méretei, és az “Örök Város” varázsa is ott volt. A filmek óriási bevételeket hoztak a gyártók konyhájára, de egy akkoriban elfogadott törvény szerint az Olaszországban készült produkciókból származó anyagi javaknak a határokon belül kellett maradniuk. Szóval mit csináltak a hollywoodi stúdiók a temérdek pénzzel, amit ott kerestek? Befektették még több filmbe.
Így érkeztünk el ahhoz az időszakhoz, amit egy újságíró “Hollywood on the Tiber” névvel illetett, utalva ezzel a várost kettészelő folyóra. Világsztárok tucatjai lepték el a macskaköves utcákat: Audrey Hepburn, Elizabeth Taylor, Richard Burton, Brigitte Bardot, Grace Kelly és Clint Eastwood sétált a házak között, koktélozott az elegáns asztaloknál, elhozva ezzel a csillogást a háborúból és fasizmusból épp kilábaló Rómába, és néhány évre a Via Veneto lett a világ legmenőbb helye. Az utca a mai napig a város legelegánsabb helye, és már az ötvenes években így volt, amikor szinte bármelyik étteremben hírességekbe botlott az ember. Persze nem egész Róma volt ilyen csillogó és csodaszép, rengeteg ember nélkülözött és veszítette el munkáját azokban az években, aztán egyszer csak ez a két világ összetalálkozott.
Idegesítő, mint a szúnyog
Néhányan kamerát vettek a kezükbe, hogy a turistákról készítsenek fotókat, ám hamar rájöttek, hogy sokkal több pénz ütheti a markukat, ha a hírességeket fényképezik, hisz belőlük úgyis jó sok volt arrafelé. Az egyik ilyen fotóst Tazio Secchiarolinak hívták, ő volt a “Via Veneto rókája”. Egy novemberi éjszakán 1958-ban a Trastavere-negyed Rugantino nevű éttermébe tért be, ahol egy elegáns parti közepébe csöppent – Anita Ekberg színésznő mezítláb ropta a táncparketten, majd egy ismeretlen – láthatóan nem a meghívottak közé tartozó – nő vált ki a tömegből, és vetkőzni kezdett, az összegyűltek megrökönyödésére és hát, örömére. Secchiaroli persze nem volt rest lefotózni a jelenetet, a fényképek pedig eljutottak a világ számtalan napilapjába, még a New York Times is lehozta a hírt a tivornyáról. Így aztán a Róma utcáin dolgozó fotósoknak kristálytisztává vált, hogy a botrány jól fizet, és ha nem találkoztak kompromittáló helyzetekkel, akkor csináltak: volt, hogy provokálták és megtámadták a hírességeket.
Az újfajta szakma nagyon érdekelte a híres rendezőt, Federico Fellinit, aki felkereste Secchiarolit, és megkérte, hogy meséljen neki sztorikat a munkájáról. Egy évre rá pedig elkészült Az édes élet Anita Ekberggel és Marcello Mastroiannival a főszerepben, mely örökre megőrizte a filmezés ezen korszakát, és emléket állított az épp kibontakozóban lévő, de ma is sikeresnek mondható foglalkozásnak. A főszereplő lesifotóst Fellini Secchiaroliról mintázta, a név pedig állítólag egy opera librettóból származik, aminek hangzását a rendező hasonlatosnak vélte ahhoz, ahogy a szúnyog, a legidegesítőbb, lerázhatatlan rovar zümmög. A szó tulajdonnévből köznévvé avanzsálva került át a szótárainkba, ez volt a paparazzo. Tegyük hozzá, hogy a köznyelvben elterjedt paparazzi a szó többesszámú alakja, ha pedig egy női fotósról beszélünk, ő a paparazza. Így aztán helytelenül tesszük, ha azt mondjuk “Britney-t körülvették a paparazzik”, de a nyelvbe való beágyazottság miatt kivételt tehetünk.
Leomlik a piedesztál
Ez az időszak nemcsak a filmtörténelem egyik fontos periódusa volt, hanem a celebkultusz fordulópontja is. A lesifotósok ugyanis megtörték azt a tökéletes képet, ami Hollywood aranykorában kialakult a hírességekről, és a “halandók” által magaslatokba emelt sztárokat lerángatta a földre, a porba. Már nemcsak a jól megkomponált portrékat, újságokban megjelenő tökéletes fotókat láthatta róluk a nagyvilág, hanem azt is, ahogy épp kiszállnak a kocsijukból, dühösek, ittasak, szomorúak vagy féktelenül buliznak. Érdekes módon azonban ettől nemhogy kevésbé lett vonzó a hírnév, hanem még inkább megnőtt iránta az érdeklődés. Látni a kedvenceinket hozzánk hasonló halandókként, megpillantani egy-két villanásnyit a hibáikból szimpatikusabbá tette őket, hiszen megbizonyosodhattunk róla, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk.
Azóta persze eltelt több, mint fél évszázad, és mára sok tényező mutat abba az irányba, hogy a lesifotósok aranykorának vége. Hiszen az egyre csak szigorodó személyiségi jogi törvények, az online médiumok felülkerekedése a nyomtatott sajtón és a celebek mindenki által elérhető közösségi média fiókjai miatt egy-egy utcán lőtt fotó értéke ma már sokkal kevesebb, mint húsz-harminc éve volt. De azért még mindig jó sokan dolgoznak paparazziként, és ha van kedvetek felidegesíteni magatokat, elég sok videót találni a neten pofátlanabbnál pofátlanabb fotósokról.
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
