Rujder Vivien még csak 27 éves, de már olyan szerepeket tudhat a háta mögött, mint az Átjáróház című film Ágnese vagy a Tóth János sorozat Szilvije. Filmes szerepei mellett a Katona József Színház társulatát erősíti. Ugyan előfordul, hogy a szerepek „felpróbálása” közben néha elveszti önmagát, ám szoros családi kötelékei megóvják a kilengésektől. A színésznővel a karanténról, mentális egészségről, színházról és a színpadon megvalósuló csodáról beszélgettük.
Hogy kerültél kapcsolatba a színpaddal? Mindig is színésznő szerettél volna lenni?
Először az általános iskolai tánctanárom, O. Cser Zita révén kerültem a színpad közelébe. Ő oktatta a modern táncot az iskolában, így amikor negyedikben odakerültem, nála kezdtem el táncot tanulni. Nem sokkal később a helyi kulturális központban működő amatőr színjátszócsoport tánckarában táncoltam, így kerültem a színpadra. Ezt követően volt egy-két lehetőségem szöveges és zenés szerepeket is kipróbálni, de nem szerettem volna színésznő lenni, sőt, nem is gondoltam rá sokáig. Egészen addig nem, amíg a sikertelen felvételim után a Győri Balettbe a nagynéném azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a Színművészetit. Én pedig hallgattam rá.
Volt „B” terved arra az esetre, ha nem jön össze?
Igen, az anglisztika. Mai napig vágyom vissza Angliába. Nagyon érdekel a brit kultúra, a monarchia történelme. Mindenki utálja, mert esik az eső és borongós, én viszont, szeretem a hideget, az esőt, a havat. Sosem volt problémám az időjárással, szerintem Nagy-Britannia gyönyörű ország!
Milyen elképzelésekkel vágtál neki a Színművészeti egyetemnek? Mi az, ami ebből megvalósult, s mi az, ami teljesen másképp alakult?
Hallottam olyanokat, hogy csak „csókosokat” vesznek fel, illetve, mivel rengetegen jelentkeznek, nem is érdemes elmenni felvételizni. Beszélték azt is, hogy nagyon kemény iskola, ami egész testet és lelket kíván 0-24-ben, és hiába élsz Budapesten, semmit nem fogsz látni belőle. Utóbbi beigazolódott, hiszen négy évig nem jutottam tovább a Vas utca és Rákóczi út sarkánál.
Az első két állítás viszont nagyon hamar megdőlt. Egyik osztálytársam sem volt híres ember gyermeke, hozzátartozója és a többi osztályban sem voltak ilyenek. Szerintem, ha bárki bejutott az egyetemre úgy, hogy a felmenői művészek, az egyáltalán nem a családi kapcsolatai miatt volt, hanem mert a vérében volt a tehetség. Folyton a fülemben csengett, hogy a magas létszám miatt nem érdemes elmenni felvételizni, így ennek szellemében indultam neki, mondván: kicsi az esély arra, hogy pont engem vesznek fel. Épp emiatt viszont nagyon laza voltam és lehet, hogy ennek köszönhetően sikerült jól mindhárom kör, hiszen lényegében azt sem tudtam, hova megyek. Nem tudtam, kik ülnek velem szemben, nem volt bennem olyan, hogy „azta, most látom őt vagy őt – végre élőben”.
Azóta jobban megismerted már a fővárost?
Azóta már a Ferenciek teréig is eljutok, ahol a Katona József Színház található. (Nevet.) Nem tudom, mióta beszéljük a szüleimmel, hogy elmegyünk végre Budapesten városnézésre, mert nincs sok időm felszabadultam kóricálni a városban. Ha éppen albérletet váltok, azt a környéket igyekszem alaposan feltérképezni és nagyokat sétálok. Szép lassan megismerem a várost, de azért még mindig képes vagyok a 4-6-os villamoson az ellentétes irányba felszállni.
Honnan a könnyed humorod?
Nagy adagot örököltem édesapámtól. Mindkét szülőmnek nagyon jó humora van, de apunak inkább cinikus, szarkasztikus a stílusa. Ez bennem is megvan, az egyetemen fel is erősítették. Örömmel mondom: úgy tűnik, az idő előrehaladtával sem csitul.
Hogyan tartod meg az egyensúlyt a család, barátok és a munkád között?
Nem leszek álszent: általában a családom kénytelen hozzám alkalmazkodni. A napjaim zsúfoltak, nálam nincs hétvége, ünnep, vasárnap. Ha esetleg van egy szabad szerdám, gyakran akkor eszem húslevest, hogy valamennyire megtartsam a régi szokásokat. Az elmúlt három-négy évben az egyetlen fix pont a családdal a karácsony, de akkor is csak a 24-25., mert 26-án már általában játszom. A pesti barátokkal szerencsém van, mert éjszakai baglyok vagyunk, az előadások miatt estére fel vagyunk pörögve, így utána szoktunk találkozni. A gimis barátaim ugyan messze vannak tőlem, de kitartunk, és mindig próbálunk összehozni havonta egy-két találkozót.
Úgy tudom, szakemberhez fordultál, hogy átvészeld a tavalyi évet, a karantént. Hogyan élted meg a bezártságot?
Nagyon nehezem éltem meg, de szerencsére egyáltalán nem kérek nehezen segítséget. A karantén első éjszakáján azt hittem, szívinfarktusom van, úgy éreztem, kiugrik a szívem a helyéről. Berohantunk a sürgősségire, megkérdezték, hogy amúgy idebent (és a szívemre tette a kezét a doktor úr) minden rendben van-e… megráztam a fejem, hogy nem. Ez valószínűleg egy pánikroham volt, ami még velem soha nem fordult elő. Ekkor kezdtem el szakemberhez járni.
Ma már azt mondom, sikerült lenyugodnom, ugyanakkor tudatosan távol tartom magamtól az információkat a coviddal kapcsolatban. Minden szükséges előírást, protokollt betartok, beoltattam magam, de nem feszülök rá arra, hogy a vírushelyzet mit fog hozni, mert nem akarok olyasmi miatt stresszelni, ami még nem is következett be. Ha majd találkozom a megoldandó problémával, akkor dolgozni fogok rajta. Egyebet nem tehetek.
Könnyen vissza tudtál zökkenni a mókuskerékbe?
Nem, egyáltalán nem, sőt! Amióta a pályán vagyok, folyamatosan dolgozom. Múlt évben hat hónapig nem álltam színpadra, így amikor újra kezdtük, előadások közben, a takarásban sem állt meg a pánik. Volt olyan előadás, amire konkrétan nem emlékszem. Azt éreztem, hogy süket vagyok, csak beszél a szám, de nem tudom, mit mondok. Borzasztó volt. Pszichésen rá kellett erre feküdnöm, bízom benne, hogy sikerült. Most jól vagyok.
Formálják a szerepek a személyiséged? Észreveszel magadon bármiféle változást, miközben életet adsz egy-egy karakternek?
Abszolút, igen! Szinte nincs olyan szerep, amiről azt mondanám, ne tett volna hozzám valamit. Például a filmes szerepek kapcsán azt vettem észre, hogy a forgatás alatt elkezdek úgy öltözködni, vagy úgy viselni a hajam, ahogy ott kell léteznem, mert tetszik – így jobban egybeforrok a produkcióval, az egész folyamattal.
Akkor ez egyfajta tudatalatti mechanizmus?
Igen. Persze, ezt én is később raktam össze magamban, amikor olyan produkcióban forgattam, ami abszolút távol állt tőlem, mégis elkezdtem olyan ruhákat keresni a szekrényemben, illetve úgy sminkelni magam, ahogy azt a karakter tenné. Majd belenéztem a tükörbe és rájöttem, hogy ez nem az én civil énem, és nem lesz így jó. Kicsit visszább is vettem.
Saját magad figyelmezteted ilyenkor, vagy a környezeted visszajelzései segítenek?
Is-is. Nyilván a párom szokta először mondani, hogy „ez most micsoda?”, de mivel szakmabeli, pontosan érti, mi történik. Engem leginkább azért kezd el zavarni, mert nem szeretném elveszteni a saját egyéniségem. Fontos, hogy tudjam magamról, milyen színeket, formákat szeretek, azaz ne a színház vagy filmszerep miatt öltözzek fel úgy, ahogy, hanem mindig legyek „Vivis”. Tudni kell letenni a szerepet. Ezt még finomhangolom.
Melyik szereped élvezted ezidáig a legjobban?
Jelenleg az Átjáróház című filmben Ágnes szerepe a szívem csücske. Nyilván szeretetteljes az ügy, mivel életem első mozifilm főszerepéről van szó, ezért úgy is viszonyultam hozzá, hogy ezt most vagy nagyon jól csinálom, vagy sehogy. Rápörögtem az egész forgatásra. Elemelt a világa, és jól bele kellett passzolni a szerepbe, hogy ne essek le a vászonról. Mindent egybevetve ez egy csodálatos forgatás volt, beleértve a fantasztikus stábot, a rendezőt, a kollégáimat.
Mikor mondod azt magadnak, hogy „ma jó voltam”? Egyáltalán van ilyen?
Olyat nem mondok, hogy jó voltam, olyat szoktam mondani, hogy jó volt az előadás. Hiszek abban, hogy ha úgy állnak a csillagok, és mindenki teljes erővel a munkájára koncentrál 18:50-től, akkor ott csoda történik.
Milyen gyakran fordul ez elő?
Szerencsés vagyok, mert a Katonában kiváló előadásaink vannak. A két frissen bemutatott darabban például még bőven bennünk van a drukk. Emellett hiszek a kollegialitásban. Amikor belenézünk egymás szemébe, és tudjuk, mi a dolgunk. Ha valamiért ki is ingunk, abból is vissza tudjuk magunkat rántani. Így csak jó tud lenni a jelenet, az előadás.
Úgy tűnik, viszonylag nehezen dicséred magadat…
Igen, de az szerintem nem baj.
Maximalista vagy?
Abszolút. Nehezen veszem, amikor szakmabeliek dicsérnek. Ez megint egy belső munka része, hogy a dicséretre azt tudjam mondani őszintén, hogy köszönöm, és ne bagatellizáljam el a dolgot egy grimasszal vagy feszélyezett nevetgéléssel.
Mi számodra a munkádban a legnagyobb kihívás?
Az, hogy olyan magabiztosan álljak a színpadon vagy a kamera előtt, hogy senki számára ne legyen kérdés, mi ott a dolgom. Ez nagyon nagy munka. Magamévá tenni minden szerepet úgy, hogy minden kétséget kizáróan azt mondja bárki, hogy ez passzol. Nem is arról van szó, jól sikerül-e épp eljátszani, hanem hogy ne legyek szereposztási tévedés. Volt már ilyen a fejemben, hogy ezt a szerepet nem biztos, hogy nekem kellene játszanom, és nem tudom, hogy fog ez rám illeni, de aztán addig csavargatom magam, amíg elhiszem, hogy ez nekem jól áll és meg tudom csinálni.
Milyen szerinted az ideális rendező-színészviszony?
Elsősorban partneri. Hallgattassék meg mindkét fél, legyen közös nevező, és együtt haladjunk a kitűzött cél felé. Nem csak utasításokra cselekszünk, hanem együtt megalkotva lesz a végeredmény igaz és vállalható. A színházi próbafolyamat egy masszív keresgélés, amelynek során nem szabad a színésznek annyira elbizonytalanodnia, hogy aztán az úgy maradjon az előadásra. Ahhoz kell egy határozott rendező, aki terelget és visz az úton: betolathatsz a próbafolyamat során egy zsákutcába, ő kivezet onnan. Szerintem ez a legfontosabb.
Mennyire valósul ez meg a gyakorlatban?
Az esetek többségében szerencsére megvalósul. Amikor nem, az az előadás számomra érzetben olyan is. Ha a rendező arra is utasítást ad, hányat kell lépni előre, az igazából térképészet. Rendezői segítség nélkül rendkívül nehéz a színész dolga, hiszen így önmagának kell megtalálnia, mitől lesz ideális és vállalható a szerep. Nem mondom, hogy lehetetlen küldetés, de mindenképp nehezített pálya. Számomra a partneri viszony a járhatóbb út. Ilyen például a friss diplomás Tarnóczi Jakabbal végzett munka, vele nagyon egy húron pendülünk, zseniális minden találkozás, a most bemutatott Isten, haza, család című előadást is nagyon szeretem játszani. Hasonlóképp működik a volt osztályfőnökeimmel, Máté Gáborral, Dömötör Andrissal is. Ifjabb Vidnyánszky Attilával is nagyon jó dolgozni, emellett nézőként is nagyon szeretem a rendezéseit.
Hogyan pihensz?
Éjszaka. (Nevet) Abszolút az apró örömöket keresem és találom meg az életben. Nincs szükségem nagy dolgokra, hogy jól érezzem magam és pihenjek. Ha elmegyünk egy szép helyre kirándulni, sétálni, vagy el tudok menni lovagolni három órát, esetleg főzök itthon egy jót, az már mind-mind feltöltődés. Igyekszem odafigyelni a mozgásra, hiszen a munkám miatt fontos, hogy karban tartsam magam.