Bár sokak szerint test és lélek külön utakon járnak, nem feltétlenül van így. Különösen akkor nem, ha a test gyengélkedik, és a lélek követi őt ebben.
Vendégszerzőnk, Anna örült annak, hogy végre kiderült, hüvelygombája van. A teste megkapta a gyógyszert, a lelkének pedig meg kellett volna könnyebbülnie. Mégsem így történt. Hiába tudta, mi a probléma, hiába kezdődött el a kezelés, és tudta jól, hogy néhány nap múlva minden a múlté, lelke mégsem tudta utolérni a testét.
Nem értette a reakcióját. Tudta, hogy mi a baj, tudta, hogy jobban lesz, de akkor miért nem érezte jobban magát? Tudta, értette, hogy a gyógyulás nem olyan, mint egy villanykapcsoló, mégsem tudott napirendre térni önnön reakciója felett.
A gyógyulás valójában olyan, mint a tavasz a hosszú tél után. Lassan, szinte észrevétlenül jön, sőt, olykor visszaesés is tapasztalható, mint egy márciusi hó, de mégis jön! Csak türelmesnek kell lennünk.
Test és lélek: együtt egészek
Egy kellemetlen intimfertőzés, például egy hüvelygomba kezelése során a tünetek fokozatosan megszűnnek, de nem egyik pillanatról a másikra, sőt, nem is egyik napról a másikra múlnak el a panaszok. Az a néhány nap vagy akár hét nemcsak testileg visel meg, hanem lelkileg is. És sokszor itt követjük el a hibát. Amint egy kicsit jobban leszünk, rögtön vissza akarunk térni a megszokott élethez, a jól bevált, feszített tempóhoz. Újra végighajtjuk a napot, edzeni megyünk, találkozókat szervezünk, és mindent bepótolnánk, ami kimaradt.
Mintha bizonyítani akarnánk, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, holott a szervezetnek sokszor nemcsak a betegség leküzdéséhez van szüksége időre, hanem a lelki regenerálódáshoz is. Érdekes módon, míg másnál ezt könnyen elfogadjuk, addig a saját esetünkben olyanok vagyunk, mint egy hajcsár, és szinte ostorozzuk magunkat, hogy menjünk tovább, hiszen már pihentünk eleget. Ha egy barátnőnk lábadozik, vagy a párunk betegszik le, sokkalta megértőbbek vagyunk, míg magunkkal szemben hatalmas elvárásaink vannak. Pedig a gyógyulás nem verseny, és nincsenek szabályok. Mindenki a maga ütemében teszi. És nem kell kötelezően ugyanúgy érezni magunkat a kezelés után, mint előtte. Van, akinek gyorsan visszatér az energiája, de ne sürgessük magunkat, ha nekünk több idő kell. Egyikkel sincs semmi baj, sőt, lehet, hogy mi csak lehetőséget kapunk arra, hogy tanuljunk! Hogy elsajátítsuk az öngondoskodás mikéntjét, amit hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni. Hiszen minden fontosabb, mint mi.
Idővel már nem bosszankodik az ember amiatt, hogy nem érzi magát százszázalékosnak a gyógyulás időszakában. A jóllét is éppen elég, amíg nem lesz jobb és még jobb. Egy nagy séta, egy jó alvás, egy finom étel sokat tud segíteni a léleknek. Ekkor dolgozunk a testünkkel úgy, hogy a lelkünk is jól járjon. Ez az, amit a gyógyulás megtaníthat nekünk, hogy a testünk nem egy gép, ami javítás után tökéletesen működik, és ismét újra terhelhető. A testünk egy társ, amely végig velünk van életünk során. Alkalmazkodik hozzánk, szolgál bennünket, szól, ha baj van, és regenerálódik, ami néha türelmet igényel. Ha türelmesek vagyunk a testünkkel vagy a lelkünkkel, nem gyengék vagyunk, épp, hogy erősek! Mert tudjuk, hogy mi az igazán fontos!