Egyre több családban mosódnak el a határok a gyerek és a szülő szerepe között. Miközben a mai szülők szeretnének tudatosabban és érzékenyebben nevelni, sokan közben annyira félnek a konfliktusoktól, hogy lassan már nem ők irányítják a családi dinamikát, hanem a gyerek hangulata.
Az elmúlt években teljesen természetessé vált a családokban, hogy a szülők egyre kevésbé mernek valóban szülők lenni. Nem azért, mert nem szeretik a gyerekeiket eléggé, hanem talán pont azért, mert túlságosan is félnek attól, hogy rosszul nevelnek, rosszat tesznek nekik. Emiatt pedig sokan inkább mindent megengednek, mindent megmagyaráznak, mindent puhítanak, csak nehogy konfliktus legyen. A nemet ma sok szülő már szinte bűntudattal mondja ki.
Mintha a határhúzás automatikusan szeretetlenséget jelentene. Pedig a gyereknek nem az a dolga, hogy mindig jól érezze magát, hanem az, hogy megtanuljon létezni egy olyan világban, ahol nem teljesül minden azonnal. Ehhez képest ma sok családban a szülők inkább kiszolgálják a gyerekeiket. Nem akarnak vitát. Nem akarnak hisztit. Nem akarnak sértődést. És egy idő után már nem is a szülő vezeti a helyzeteket, hanem a gyerek hangulata.
A gyerek lett a család közepe
Ma sok helyen nem a család működik együtt, hanem minden a gyerek köré épül. Mit hajlandó megenni, mikor hajlandó aludni, hova van kedve menni, mihez nincs kedve, milyen hangulatban van. Egyetlen rossz pillanata képes meghatározni mindenki napját. A szülők pedig sokszor úgy működnek, mint személyi asszisztensek. Szórakoztatnak, szerveznek, figyelnek, alkalmazkodnak, közvetítenek, nyugtatnak. Mintha a gyerek minden érzését azonnal kezelni kellene.
Pedig az élet nem így működik.
Nem lehet minden kellemetlenséget eltüntetni. Nem lehet minden unalmat megszüntetni. Nem lehet minden csalódást megelőzni. És nem is kellene. Mégis egyre több gyerek nő fel úgy, hogy szinte soha nem találkozik valódi korlátokkal, mert a szülők attól félnek, hogy a szabályok majd sérülést okoznak.
A gyerekek nem kapaszkodót kapnak, hanem kontrollt
Szerintem valahol teljesen félrement a modern nevelés egyik legfontosabb üzenete. Az emberek elhitték, hogy a jó szülő mindig végtelenül türelmes, mindig nyugodt, mindig megértő és mindig érzelmileg elérhető. Mintha a gyereknek soha nem szabadna frusztrációt éreznie. Csakhogy a szeretet nem azt jelenti, hogy mindent megkap. A szeretet sokszor pont azt jelenti, hogy a szülő képes megtartani a határokat akkor is, amikor az kényelmetlen. Képes azt mondani, hogy most nem. Képes elviselni, hogy a gyereke dühös lesz rá. Ma viszont sok szülő inkább attól fél, hogy a gyereke nem fogja szeretni eléggé. És emiatt állandóan kompenzál. Túlvéd, túlszolgál, túlenged.
A gyerekek nem kapaszkodót kapnak, hanem kontrollt
A gyereknek szüksége van arra, hogy érezze, hogy van valaki, aki stabilabb nála. Valaki, aki képes megtartani a helyzeteket akkor is, amikor ő éppen szétesik érzelmileg. Ez ad biztonságot. Amikor viszont a szülő minden konfliktustól megijed, minden helyzetben enged vagy alkudozik, a gyerek pontosan megérzi ezt a bizonytalanságot. És ettől nem nyugodtabb lesz, hanem még bizonytalanabb. A gyerek ösztönösen feszegeti a határokat. Nem azért, mert rossz, hanem mert ebből tanulja meg, hogyan működik a világ. Ha pedig azt tapasztalja, hogy nincsenek valódi keretek, akkor egy idő után ő maga kezdi irányítani a család dinamikáját. Sok szülő ezt modern, szabad nevelésnek gondolja, pedig valójában gyakran inkább kontrollvesztés.
Nem erőszak kellene, hanem tartás
A másik véglet sem megoldás. Nem a régi, félelemből működő nevelés hiányzik. Nem a kiabálás, nem a megalázás és nem a ridegség, hanem az a fajta stabil erő, ami ma mintha egyre ritkább lenne. Az erős szülő nem attól erős, hogy hangosabb a gyereknél. Hanem attól, hogy nem omlik össze egy konfliktustól. Hogy képes következetes maradni. Hogy nem akar mindenáron tetszeni a saját gyerekének. Mert a gyereknek nem haverra van szüksége, sokkal inkább olyan felnőttre, aki mellett biztonságban érezheti magát akkor is, amikor éppen nem kap meg mindent, amit akar.