A meditáció nem csupán egy divatos wellness-kifejezés. A tudomány szerint számos fizikai, lelki és mentális előnnyel járhat.
Ha valaki három héttel ezelőtt azt mondja, hogy minden reggelem csenddel indul majd, valószínűleg felnevetek. Nem azért, mert ne hittem volna a meditációban, hanem mert túl „énidegennek” tűnt. Én az a típus voltam, aki az ébredés utáni első másodpercben már fejben a teendőlistáját pörgeti, a szorongást pedig koffeinnel próbálja elhallgattatni. Aztán történt valami. Nem nagy döntés, inkább egy fáradt, ösztönös mozdulat: leültem, becsuktam a szemem, és nem csináltam semmit.
Stresszcsökkentés és mentális egyensúly
Az első napokban nem történt semmi különös. Zavart a csend. Zavart a saját légzésem. Zavart, hogy nem „hasznosan” töltöm azt az időt. A gondolataim cikáztak, listáztak, aggódtak. Őszintén: azt hittem, rosszul csinálom. De valahol mélyen éreztem, hogy nem az a dolgom, hogy jól csináljam – hanem hogy egyáltalán ott maradjak.
Aztán valahol az ötödik-hatodik nap környékén történt az első repedés. Nem megnyugvás volt, nem megvilágosodás, hanem egy furcsa, szinte zavarba ejtő érzés: mintha nem azonnal estem volna bele a napomba. Mintha lett volna egy pici tér köztem és a gondolataim között. Nem tűntek el, csak halkabbak lettek.
Fókusz és kreativitás
Két hét után pedig olyasmit kezdtem érezni, amit nehéz pontos szavakba önteni. Nem boldogságot. Nem eufóriát. Inkább egyfajta belső stabilitást. Olyan, mintha a reggelek nem ellenségek lennének többé. Mintha nem kellene rögtön védekezésbe kapcsolnom a világ ellen. Meglepett, hogy mennyi feszültséget cipeltem eddig úgy, hogy észre sem vettem.
Csendes irányító
A legfurcsább talán az volt, hogy a meditáció nem „csinált” velem semmit. Nem adott tanácsot, nem motivált, nem gyógyított meg látványosan. Csak ott volt. És ebben a jelenlétben kezdtek felszínre jönni érzések, amiket régóta elnyomtam: fáradtság, szomorúság, de néha egy egészen tiszta, gyermeki nyugalom is. Olyan pillanatok, amikor nem akartam se több lenni, se jobb, se gyorsabb.
Nem lettem tőle egy másik ember. Ugyanúgy szorongok néha, ugyanúgy elfáradok, ugyanúgy elbizonytalanodom. De mintha lenne egy belső hely, ahová vissza tudok menni. Egy pont, ahol nem kell teljesíteni, megfelelni, reagálni. Csak létezni. Két hét nem idő. Mégis elég volt ahhoz, hogy megértsem: nem a meditáció változtat meg, hanem az, hogy végre meghallom magam. És ez az, ami igazán ijesztő. Meg felszabadító. Egyszerre.