Valahol a harmincas éveim közepe felé vettem észre, hogy az a társasági háló, amelyben huszonévesen lubickoltam, szinte teljesen átalakult. Azok a barátok, akikkel régen minden hétvégét együtt töltöttem, ma már jó, ha évente egyszer találkozom.
A csoportchatek csendesednek, a régi bizalmas beszélgetések helyét munkahelyi határidők, gyereknevek és költözési tervek vették át. Harmincöt felett rájöttem: alig maradt igazán közeli barátom. És meglepő módon ez egyáltalán nem rossz érzés. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történt.
Csendes átmenet, de érezhető
Nem volt egy drámai szakítás, veszekedés vagy nagyszabású felismerés. Inkább olyan volt, mint amikor szép lassan, észrevétlenül cserélődnek az évszakok. Egyik nap még tele volt a naptáram találkozókkal, másnap pedig azon kaptam magam, hogy a legfontosabb kapcsolataim ujjbegynyi listává zsugorodtak. Kezdetben még bűntudatot is éreztem: biztos én rontottam el? Nem fektettem elég energiát a kapcsolatokba? Vagy egyszerűen kevésbé lettem szerethető?
A kevesebb néha több
Aztán rájöttem, hogy semmi „hiba” nincs ebben. A harmincas évek egyszerűen mások. Nemcsak a prioritásaink változnak, de mi magunk is. Kiforr az ízlésünk, a lelki tűrőképességünk, a határaink. És ha őszinték vagyunk: már nincs szükségünk tömegnyi barátra. Az időnk nem végtelen, az energiánk pedig pláne nem. Egy bizonyos pont után természetes, hogy csak azok maradnak mellettünk, akik valóban látnak minket, és akiket mi is látni akarunk. Harmincöt felett már nem a mennyiség számít. Nem az a fontos, hogy hány ember ír rád hétvégén, hanem az, kihez fordulsz akkor, amikor igazán bajban vagy. Ki az, aki tudja, hogyan iszod a kávét, miért lettél csendesebb az utóbbi időben, vagy hogyan kell megnyugtatni, amikor szétesel? Ezek az emberek többnyire nem egy focicsapatnyi barát. Sokkal inkább két-három, akikkel olyan kapcsolódásod van, ami túlmutat a bulik emlékein vagy a nosztalgián.
A valódi kapcsolatok ajándéka
A barátságok megfogyatkozása nem veszteség, hanem tisztulás. Egyfajta érzelmi szelektálás, ami nem kegyetlenségből történik, hanem az érettség természetes következményeként. A harmincas években már nem ragaszkodunk görcsösen olyan kapcsolatokhoz, amelyek csak azért vannak jelen, mert „régen fontosak voltak”. Nem félünk kiejteni azokat, akik több energiát visznek, mint amennyit adnak, vagy akik mellett állandóan magyarázkodni kell.
Ami marad, az a valódi. Az a minőség, amit fiatalabb korunkban sokszor szétapróztunk túl sok ember között. És ez felszabadító. Kevesebb emberhez kötődöm, de sokkal mélyebben. Ritkábban találkozunk, de amikor igen, valódi figyelemben és intimitásban vagyunk jelen. Nincs kötelező körökből fakadó fáradtság, nincs „csak azért is” fenntartott barátság. Van viszont nyugalom, őszinteség és egy olyan kapcsolati rendszer, amelynek minden darabja számít.
A harmincöt feletti, lecsupaszított baráti kör nem egy szomorú történet, hanem egy jól működő, felnőtt élet jele. Nem kudarc, hanem fejlődés. Ma már nem azon kesergek, hogy kevesebben maradtak körülöttem, hanem azon örülök, hogy azok maradtak, akiknek tényleg ott a helyük. És ez talán az egyik legnagyobb ajándék, amit a felnőttkor adhat.
