Van egy pont a modern szülőségben, amelyet alig veszünk észre, mégis minden mindennél fontosabb. Egyetlen érintés választ el attól, hogy a gyermekünk arcából poszt és tartalom legyen.
Nem nagy döntések ezek, nem életre szóló beavatkozások, csak egy röpke pillanat a nappali kanapéján: a baba mosolyog, mi pedig azt érezzük, ezt a pillanatot meg kell mutatni a világnak egy posztban. Mert annyira szép. Mert annyira büszkék vagyunk. Mert annyira szeretjük.
De valójában ebben a pillanatban már nem is magunkról döntünk. Egy másik ember magánéletéről, életútjáról, digitális lenyomatáról határozunk, valakiről, aki még azt sem tudja kimondani: „anya”, vagy „apa”, nemhogy azt, hogy „nem”.
A digitális szülőség csendes súlya
A közösségi médiának van egy furcsa kettőssége. Egyszerre hozza közel az embereket, és egyszerre emeli őket egy olyan színpadra, amelyen talán soha nem akartak szerepelni. Szülőként pedig ebben a kettős térben mozgunk: szeretnénk megmutatni a világunkat, miközben azt is szeretnénk, hogy a gyerekeink biztonságban legyenek.
És a kettő nem mindig találkozik.
Sokszor azon kapom magam és más szülőkön is látom, hogy a posztolás nem csupán dokumentálás. Egyfajta megerősítés. Valaki más reakciója arra, hogy jól csináljuk-e, elég jók vagyunk-e, elég szépek-e a pillanataink. A babafotók nem csak emlékek: visszajelzések a külvilágtól, hogy látják, hogy ott vagyunk, hogy jelen vagyunk egy szerepben, amely életünk legintenzívebb fejezete.
De a gyerek nem kérte ezt a reflektorfényt. Ő nem mondta: „tölts fel”. Nem tudja, mit jelent láthatónak lenni a digitális térben. A szülő pedig jó szándékból dönt helyette, de a jó szándék nem mindig egyenlő a jó döntéssel.
Mit jelent „hozzáférhetővé tenni” valakit?
Az internet furcsán következetes: nem felejt. Egy poszt nem csak egy poszt. Egy arc, ami ma mosolyog, holnap már egy keresés eredménye, egy mentett kép, egy letöltött fotó lehet. És épp ez a félelmetes benne: hogy a legártatlanabb kép is olyanokhoz juthat el, akiket soha nem hívnánk be a nappalinkba.
Sokszor úgy viselkedünk, mintha az online tér csak a „barátaink” lenne, pedig valójában egy soha le nem zárható kapu. Egy gyerek arcával úgy jelenünk meg, mintha nem lenne súlya annak, ki látja, ki használja fel, vagy ki kommenteli. A gyerek pedig eközben nő, fejlődik, és egyszer majd visszanéz egy digitális gyerekkorra, amelyet nem ő írt.
És vajon ezt szeretnénk neki ajándékozni?
Amikor a szülői büszkeség akadályozza a gyerek autonómiáját
Sokszor azt mondjuk: „mi csak örömet osztunk meg”. De vajon hol kezdődik az öröm, és hol kezdődik az a pont, amikor már a gyerek identitásának része lesz a posztolt kép?
Nem egyszer hallottam olyan felnőttektől, hogy zavarja őket, hogy gyerekkori képeik fent vannak a Facebookon. Nem szégyenből, hanem azért, mert azok a pillanatok hozzájuk tartoznak, nem a nyilvánossághoz. És egy baba esetében ugyanez a helyzet, csak halkabban, kimondatlanul. Mert ő még nem tud tiltakozni. Nem tudja jelezni, hogy szeretné-e, ha a fürdetős képe cirkulálna az interneten. Nem tudja megkérdezni: „anya, ezt tényleg fel kell tölteni?”
Mi viszont tudjuk, hogy valójában minden poszt egy döntés a nevükben.
