Kevés horror-sorozat ért meg annyi részt és spin-offot, mint a Démonok között-univerzum. James Wan első filmje a 2010-es évek egyik legnagyobb műfaji sikere volt: feszült, okkult hangulat, karizmatikus főszereplők és egy jól adagolt, katolikus folklórra épülő világ.
Aztán jöttek a folytatások, majd az Annabelle-babák, az Apáca, a La Llorona – és most itt az állítólag „utolsó” felvonás, Démonok között: Az utolsó rítus. Csakhogy ez a film nem lezárás, hanem sokkal inkább a széria szétesésének szomorú látlelete.
Klisék minden mennyiségben
Az alkotók láthatóan nem akartak semmi újat kitalálni. Az Utolsó rítus újfent előveszi a megszállt gyerek toposzát, a feszülten csukódó ajtókat, a falon csúszó árnyakat és a már ezerszer látott ördögűzési kellékeket. A gond az, hogy mindez olyan rutinnal történik, mintha egy „horror-checklistet” pipálnának ki. Jumpscare van? Pipa. Latin ima a démon ellen? Pipa. Látványos ördögi vigyor a főgonosz részéről? Pipa. De a félelem, az igazi rettegés valahol elveszett az út során.
A Warren-házaspár is elfáradt
Patrick Wilson és Vera Farmiga eddig tartotta a hátán a franchise-t: hitelesen játszották a démonvadász Warrennéket, akikben egyszerre volt jelen a szakértelem és az emberi esendőség. Most viszont ők is mintha belefáradtak volna a végtelen küzdelembe. Játékmódjuk rutinos, de gépies; nincs már súlya a tekinteteknek, nincs valódi dráma a kapcsolatukban. Ami az első filmekben működött – hogy valóban aggódtunk értük – mostanra kiüresedett.
Atmoszféra helyett zaj
A Démonok között legnagyobb bűne, hogy elfelejt atmoszférát teremteni. A Démonok között eredetileg arról szólt, hogy a félelem a csendben, a várakozásban, a lassan kúszó rettegésben rejlik. Az Utolsó rítus ezzel szemben inkább tűzijáték: hangos effektek, túlzó CGI, sötétből előugró démonok. Nem rémít meg, csak idegesít – olyan, mintha egy vidámparki szellemvasúton ülnénk, ahol minden sarkon valaki rád kiált, de sosem hiszed el, hogy valóban veszélyben vagy.
A „nagy lezárás”, ami sehová sem vezet
A marketingkampány arról szólt, hogy ez lesz a „nagy finálé”, a franchise lezárása. A valóságban azonban a film nem ad igazi végpontot: sem a Warrennek nem kapnak méltó búcsút, sem a széria fő démoni szála nincs értelmesen összekötve. Olyan érzés, mintha egy közepes fejezetet látnánk egy könyvben, amit hirtelen letéptek a végéről, majd rátették a borítót.
A Démonok között: Az utolsó rítus tipikus példája annak, amikor egy sikeres horror-széria saját árnyékát próbálja újra és újra leutánozni, de már csak halvány másolatokra futja. Hiányzik belőle az újdonság, a kreativitás, és legfőképpen a félelem. Ami valaha zsigeri, hideglelős élmény volt, az most fáradt iparosmunka.
Lehet, hogy ez valóban az „utolsó rítus” – és talán jobb is így. A démonokkal vívott küzdelem már nem a moziban félelmetes, hanem a franchise jövőjében: meddig lehet még kifacsarni valamit, ami valaha valóban működött?