Miért dönt egy összeházasodni kívánó pár, hogy a nagy hacacáré helyett csak magukat válasszák? Miért maradtak ketten a nagy napon? Szerzőnk erre ad választ.
Sokáig hittük, hogy az esküvő egyet jelent a nagy lagzival. Hónapokon át tervezgettünk, listákat írtunk, fotókat mentettünk, nézegettük a dekorációkat, zenekarokat, helyszíneket, és próbáltuk elképzelni, milyen lesz a „nagy nap”. Aztán lassan rájöttünk, hogy minden perc, amit a szervezéssel töltünk, egyre távolabb visz attól, amire valójában vágyunk. Nem éreztük a lelkesedést, inkább feszültséget, megfelelési kényszert és rengeteg kompromisszumot. És egy este, amikor újra órák óta azon vitáztunk, kik kerüljenek fel a vendéglistára, összenéztünk, és kimondtuk: nem ezt akarjuk. Amit szeretnénk: csak mi ketten.
Döntöttünk, ketten
Aznap este született meg a döntés, hogy elutazunk, csak ketten, és a világ egy távoli pontján mondjuk ki az igent. Amint kimondtuk, mintha hatalmas súlyt tettünk volna le a vállunkról. Végre nem kellett azon gondolkodnunk, kit ültetünk hova, kinek a kedvére tegyünk, és hogyan egyeztessünk össze százféle elvárást. Nem másoknak, hanem magunknak akartunk megfelelni. És ahogy egyre inkább beleéltük magunkat ebbe az új tervbe, valami felszabadító érzés kezdett úrrá lenni rajtunk.
Ahelyett, hogy a tortakóstolók és a menük miatt rohangáltunk volna, azon kezdtünk el álmodozni, hol szeretnénk kimondani az igent. Egy homokos tengerparton, ahol a naplemente aranyfényei körbeölelnek? Egy kis toszkán faluban, ahol a szőlőlugas árnyékában suttogjuk el a fogadalmainkat? Vagy egy sziklás hegycsúcson, ahol csak a szél és mi ketten vagyunk? Ez a szabadság mindent megváltoztatott. Végre nem szervezkedtünk, hanem éltünk.
Egymásnak tett ígéret
Az egyik legnagyobb ajándék az volt, hogy az esküvőnk valóban csak rólunk szólt. Nem volt forgatókönyv, nem volt protokoll, nem voltak elvárások. Csak mi ketten voltunk, a kimondott szavak, a pillanat súlya és az a csend, amit senki nem tört meg. Ott álltunk egymással szemben, és minden más eltűnt. Nem érdekelt, mennyibe kerül a menü, nem zavart, hogy ki mit gondol, és nem számított, hogy hány vendég tapsol. Csak az számított, hogy egymás szemébe nézve, teljesen őszintén mondhattuk ki: „igen”.
Természetesen a családnak és a barátoknak nem volt könnyű elfogadni a döntést. Voltak pillanatok, amikor éreztük a sértettséget és a hiányérzetet a hangjukban. De, amikor elmondtuk, miért tesszük, megértették: nem ellenük szólt, hanem értünk. Ez a nap a mi történetünkről, a mi kapcsolatunkról, a mi ígéretünkről szólt. Nem akartuk megosztani senkivel, nem azért, mert nem fontosak számunkra, hanem mert ez a pillanat egyszerűen túl intim volt ahhoz, hogy bárki más jelen legyen.
Megbántuk?
Most, visszatekintve, tudjuk, hogy életünk egyik legjobb döntését hoztuk meg. Nem voltak csillogó dekorációk, többemeletes torták, gigantikus táncparkettek és hajnalig tartó lagzik. De volt valami sokkal fontosabb: őszinteség, intimitás, szabadság és szeretet. Volt egy nap, ami tényleg csak a miénk maradt, és egy emlék, amit senki nem vehet el tőlünk.
Ha újra kellene dönteni, ma is pontosan ugyanígy tennénk. Mert az esküvőnk napján nem a világot akartuk ünnepelni, hanem egymást. És ennél szebb dolog nincs.
