Amikor először láttam a Squid Game-et, az volt az érzésem, hogy valami újat, valami fájdalmasan valóságosat látok.
Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz a Squid Game 3. évadából.
Az első évad brutalitása nem öncélú volt, hanem kérdéseket tett fel a társadalomról, az egyéni felelősségről, az eladósodottságról, a kilátástalanságról. A második évad már elkezdett lassítani, mélyíteni a narratívát, de a harmadik évad… őszintén szólva, meglepett. És nem minden értelemben pozitívan.
A sötétség mélyül, de már más irányból
A 3. évad nem akar újra ugyanabba a csapdába esni, mint az első: hogy csak a vér és a feszültség miatt nézzük. Ehelyett sokkal inkább az emberi természet mélyére ás. A szereplők nemcsak a halálfélelemmel, hanem önmagukkal, saját múltjukkal és döntéseikkel is szembesülnek. Ez alapvetően jó irány – szeretem, ha egy sorozat többet akar mondani annál, amit első pillantásra látunk.
Viszont érezni a koncepció görcsösségét. Mintha a készítők mindenáron bizonyítani akarnák, hogy ez most művészibb, érettebb, több. Ez pedig sokszor visszaüt: a párbeszédek túlírtak, a karakterek néha túlmagyaráznak, a tempó pedig leül. Egy olyan sorozatban, amelynek az alapötlete a túlélésre és az adrenalinszintre épül, ez veszélyes.
A karakterek: árnyaltabbak, de távolabb kerülnek
A legnagyobb pozitívum talán mégis az, hogy a harmadik évad próbál valódi embereket mutatni. Nem idealizált hősöket vagy gonosz karikatúrákat, hanem hibákkal teli, sokszor ellentmondásos embereket, akik próbálnak túlélni – néha szó szerint, néha csak önmagukat. Ugyanakkor a nézőként való kötődés ezekhez a szereplőkhöz sokkal nehezebb lett.
Az első évadban ott volt Gi-hun, akinek a motivációi világosak és átérezhetők voltak. Most sok új karakterrel operálunk, akiket nehéz igazán megismerni vagy megszeretni. Sokuk csak szimbólum – a rendszer áldozata, a megalkuvó, a lázadó, a kollaboráns. Ez dramaturgiailag érthető, de érzelmileg távol tart.
A társadalomkritika pengeéle
A Squid Game 3. évada minden korábbinál jobban szembesít azzal, hogy ez az egész játék – és a világ, ami mögötte van – nem egyszerű fikció. Ez nem valami távoli disztópia, hanem kísértetiesen hasonlít arra a világra, amit nap mint nap élünk. A kiváltságosok játéka a kiszolgáltatottak életével. A szórakoztatóipar, ami a szenvedést árucikké formálja. A néző, aki egyszerre ítélkező és élvező. Igen, mi vagyunk azok.
És ez az, ami szerintem a harmadik évad legerősebb pontja: nem hagy nyugton. Nem lehet kényelmesen hátradőlve nézni. Mert idővel elkezdesz azon gondolkodni: ha ez valóban megtörténne, vajon meddig néznénk? Mikor fordítanánk el a fejünket? Vagy egyáltalán elfordítanánk-e?
Önismétlés vagy fejlődés?
Itt viszont el is érkezünk a legnagyobb dilemmához. A Squid Game most már egy globális brand, egy iparág. A harmadik évad már nemcsak történetet mesél, hanem elvárásoknak próbál megfelelni. És érződik rajta a nyomás. A tempó váltakozik, néha túl filozofikus, máskor újra visszanyúl az első évad hatásvadász vérengzéséhez – talán azért, mert tudja, hogy erre van igény.
Én személy szerint értékelem, hogy a sorozat próbál mélyebb kérdéseket feltenni. De közben nem tudok nem gondolni arra, hogy elveszítette azt a nyers, zsigeri erejét, ami az első évadot annyira átütővé tette. Most már elmesélnek valamit, nem megmutatnak.
Végső gondolat: mi marad a játék után?
A 3. évad nézése után nem az a kérdés marad bennem, hogy ki nyert vagy ki halt meg. Hanem az, hogy én – mint néző – mit kezdtem azzal, amit láttam. Szórakoztam? Megrendültem? Elgondolkodtam? Vagy csak végignéztem a vért és a könnyeket, aztán mentem tovább a következő sorozatra?
A Squid Game 3. évada nem hibátlan. Lassabb, néhol túlírt, néha önismétlő. De közben talán a legfontosabb dolgokat mondja ki eddig. Nem a játékról. Hanem rólunk. És ez az a pont, ahol már nem lehet csak szórakozásként nézni.
Borítókép forrása: Netflix