Doktoranduszként Barabási Albert László csapatában kutatta a hálózatokat, majd Teller Ede nyomdokaiban folytatta Los Alamosban, később pedig a Princetoni Egyetem és a Harvard versengett érte. Ravasz Regan Erzsébet hálózatkutató biológust és egyetemi tanárt többek közt rákról, covidról és vakcinákról kérdeztük, de elárulta azt is, hogy mit gondol a Nobel-díjról, vagy mit javasolna ma Marie Curie-nek.
Az iskolában Atomfej volt a beceneved, mert verhetetlen voltál matekból és fizikából – nemcsak a városban, az országban is az egyik legjobbnak számítottál. Akkoriban hol és hogy képzelted el a jövődet?
A szüleim középiskolai tanárok voltak, és én is azt gondoltam, hogy gimnáziumban fogok majd egyszer fizikát tanítani. Más elképzelésem nem volt, hiába sugallták a tanáraim, hogy menjek számítástechnikára vagy orvosira, utóbbit teljesen kizártnak tartottam, mert nem szerettem a biológiát – ez mondjuk eléggé vicces így utólag, a karrierem fényében. Így végül fizika szakra felvételiztem, és másodéves koromban jöttem rá arra, hogy kutatással szeretnék foglalkozni.
Kutatóként Európában is jobbnál jobb kutatóintézetekben, egyetemeken tudtál volna elhelyezkedni, miért mentél mégis az USA-ba?
Húsz évvel ezelőtt, amikor én kezdtem a PhD-t, még sokkal nehezebb volt Európában. Egyébként minden véletlenül történt: azért kerültem az Egyesült Államokba, mert Barabási Albert László éppen doktorandusz hallgatót keresett maga mellé. Eljött Kolozsvárra, és egy közös ebéden meggyőzött, hogy menjek hozzá doktorálni az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemre.
A doktori disszertációdat is Barabásinál írtad, ő ma a legismertebb magyar „sztárfizikus”. Milyen volt vele dolgozni?
Szenzációsan ráérez arra, hogy mivel kell foglalkozni. Eleinte senki nem érti, hogy miért fontos az a téma, amit éppen kutat – egészen addig, amíg nem ír róla egy cikket. Nagyon jó csapatba kerültem, azt kutattuk, hogy a hálózatokon belüli kis közösségek hogy alakulnak ki, és hogyan kötődnek egymáshoz, hogy aztán nagyobb közösségeket alkossanak. Illetve, hogy a közösség szerkezete a hálózatnak hogyan kapcsolódik a nagy hubokhoz. Most már mindenki tudja, ez hogyan működik, de akkoriban ez egy teljesen új dolog volt. A társadalom szintjén ezt könnyű megérteni, mert van a család, erre ráépülnek a barátok, a munkatársak, de egy fehérjehálózatban már nem annyira nyilvánvaló, hogy van-e a hálózatban ilyen közösségszerkezet, és ha igen, akkor miért és milyen formában. Ebből készült a PhD tézisem is, s ez az eredmény végül rengeteg más kutatás alapjául szolgált.
A hálózatkutatásnak milyen szerepe volt például a koronavírus járvány kapcsán?
Én nem foglalkoztam már ezzel, de a kollégák kutatták a vírus terjedését a hálózatokon, ők együttműködnek a kormánnyal is. Modellezték például, hogyan terjed a vírus a repülőkön, a repülőhálózatokon, s pontosan megjósolták, hogy mikor jelenik meg a covid New Yorkban. A megjelenést, a terjedés első fázisait nagyon precízen le tudták írni, de később annyira elszabadul a vírus, hogy már nehezen követhető a robbanásszerű terjedés. Én azzal foglalkozom, hogy a sejtekben mi történik a hálózatok szintjén, amikor egy sejt vagy sejtközösség beakad egy betegséggel kapcsolatos állapotba: hogy kommunikálnak a sejtek proteinjei, ez hogyan hat a sejtek viselkedésére, mennyire tudjuk ezt megjósolni, és hogyan terelhetjük vissza őket egy egészséges állapotba.
Ennek a fajta sejtbiológiának köze van a rákkutatáshoz is?
Igen, az én modellezéseim elsősorban a rákkutatáshoz állnak legközelebb. Eddig nagyjából csak egyfunkciós modelljeink vannak, tehát azt tudjuk, hogy egy bizonyos viselkedést mikor és hogyan várhatunk különböző sejtektől. Ez viszont nem elég, éppen ezért én azt kutatom, hogy a kölcsönhatásokból és a hálózatokból milyen következtetéseket lehet levonni.
Barabási csapatából Los Alamosba kerültél, abba a kutatóintézetbe, ahol Teller Edéék kikísérletezték az atombombát. Milyen volt rögtön az egyetem után egy ilyen helyen startolni?
Nekem gyorsan elegem lett Indianából, mert lapos, kukoricaföldeken kívül nem nagyon látni egyebet arrafelé, 8-10 órát kell autózni az embernek, ha egy dombot szeretne látni. Amikor a vége felé közeledett a PhD-m, akkor elmentem Barabási csapatával egy konferenciára Santa Febe, s az előadásom után felajánlottak egy posztdoktori ösztöndíjat egy független kutatási programra a közeli Los Alamosba. Ez azt jelentette, hogy bármit kutathattam, jó fizetésért, a világ egyik legnagyobb presztízsű kutatóintézetében. Nagyon kellett ez a fajta szabadság a PhD után, így elfogadtam az ajánlatot és jól döntöttem, mert szenzációs két évet töltöttem itt. Nemcsak szakmai szempontból volt jó, hanem szép volt maga a hely is: a város 2200 méteren fekszik, hegyekkel, síközpontokkal körülvéve, és mindig süt a nap. Rengeteget kirándultunk, most is kívánkozom vissza.
Innen kerültél a bostoni Harvardra…
Los Alamos után két nagyon jó ajánlatot kaptam: egyiket a Princetontól, a másikat pedig a Harvard Egyetemtől, és végül utóbbit választottam. Amikor viszont elkezdtem a munkát az egyetem kutatókórházában, a Beth Israel Deaconess Medical Centerben, rájöttem, nem tudom, miről van szó, nem értem a biológiát. Egy éven át próbáltam utolérni magam és megtanulni, hogy mi is történik egy emberi sejtben.
Hogy vettek fel a világ egyik legnevesebb egyetemére biológiát kutatni úgy, hogy nem értettél hozzá?
Nekik olyan ember kellett, aki másképp gondolkodik, mint ők, és aki ért a hálózatokhoz. A kutatásvezető nagyon türelmes volt, azt mondta, nem baj, ha az első évben nem vagyok képben, az teljesen rendben van – nekem elsősorban az a feladatom, hogy segítsek nekik komplexebben gondolkodni. És végül nagyon jó dolgokat csináltunk együtt. Kilenc év múlva pedig, amikor eljöttem, már biológiát tanítottam.
A korona hogyan befolyásolta a kutatói létet?
Az én állásom szerencsére nincs veszélyben. Szeretek kutatni és tanítani is, a Wooster Egyetemen, ahol most dolgozom, optimális az egyensúly. Az is jó, hogy itt van egy úgynevezett sabbatical program, ami azt jelenti, hogy öt félév után lehet pályázni fél év kutatói szabadságra. Én épp most kaptam ezt meg 2022 második félévére, amikor – a kutatásommal kapcsolatosan – oda megyek, ahova akarok és azt csinálok, amit akarok.
És mit akarsz?
Egyrészt az áttétes rák sejtbiológia részét szeretném tanulmányozni, másrészt az öregedést, és a kettőt egy komplexebb modellrendszerbe összehozni. Ugyanis mindkét tényező hozzájárul a rák terjedéséhez, de egyelőre nem értjük az összefüggéseket, hogy együtt a kettő hogyan működik.
Neked, mint rendszerbiológusnak, mi a véleményed az Covid elleni oltásról? Európában a mai napig rengeteg a pró és a kontra…
Itt is rengeteg az összeesküvéselmélet-hívő, de azt kell, hogy mondjam, hogy ilyen jó vakcinát rég nem fejlesztettünk, ez maga a csoda. A 95 százalékos relatív védelem elérése majdnem lehetetlen küldetésnek tűnt.
Melyikre vakcinára gondolsz?
Az mRNS alapúakra (de a többiekkel sincs semmi gond). Ez egy hatalmas áttörés, ezzel a technológiával olyan oltásokat tudunk előállítani, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. És külön öröm, hogy ez egy magyar kutató, Karikó Katalin nevéhez fűződik.
Szerinted van esélye a Nobel-díjra?
Mindenképpen. Ha ő nem kap Nobel-díjat, akkor ki? Hosszú ideig senki nem vette komolyan, de végül beérett a sok munka gyümölcse.
Mit gondolsz, te kaphatsz egyszer Nobel-díjat?
Nem.
Miért nem?
Mert nem olyan témával foglalkozom, ahol egy felfedezés akkora áttörést jelentene. A Nobel-díj egyébként fura dolog, azt nem lehet tervezni; nem olyan, mint a versenysport, hogy pontosan tudja az ember, milyen eredményt kell elérnie ahhoz, hogy világelső legyen. A Nobel-díj esetében soha nem tudod előre, hogy mi lesz az eredmény. Valami olyasmire kell a kutatások során – többnyire véletlenül – rábukkanni, amire senki nem gondolt, és ami tényleg forradalmi változást hoz a világnak. De az is lehet, hogy te ezzel együtt sem kapsz Nobel-díjat, viszont a következő kutatás, ami a tiédre épül, az már igen. Ez is egy hálózati játék: egy láncszeme vagy a hálózatnak, és közvetlenül vagy közvetve, mindenhez közöd van.
Visszatérve az oltásokra: mi a helyzet az AstraZenecával és a Johnsonnal, valóban növelik a vérrögképződés kockázatát?
Minimális mértékben, sokkal kevésbé, mint például a fogamzásgátló tabletták.
A gyerekeidet beoltatnád?
Már beoltattam őket. Sokan még most sem hiszik el, hogy ez a vírus mennyire veszélyes… Most már arra is vannak kutatási adataink, hogy a tünetmentes betegségnek milyen komoly következményei lehetnek. Ha mindenkit beoltanának, el lehetne érni végre a nyájimmunitást, de erre szerintem nincs esély.
Ha bármelyik világhírű fizikussal találkozhatnál, ki lenne az és mit kérdeznél tőle?
Marie Curie-vel beszélnék, figyelmeztetném, hogy nagyon veszélyes a sugárzás, amit kutat, és megkérném, hogy a kísérletei során viseljen ólomköpenyt. Épp most olvastam, hogy a laborfüzetei még pár száz évig veszélyesen radioaktívak lesznek. Ha nem hal meg fiatalon, még annyi dolgot felfedezhetett volna… És persze megkérdezném, honnan volt akkoriban, nőként, a kitartása.
A fizika a mai napig egy jellegzetesen férfi szakma, milyen eséllyel indulnak ma a lányok ezen a területen?
Nekem szerencsém volt apukámmal, aki korán megtanította, hogy nem szabad félni a fiúktól, mert nem okosabbak, mint a lányok. Szerencsére nálunk az iskolában ez nem volt téma. Később, az egyetemen ugyan sokkal több volt a fiú, mint a lány, de soha nem éreztem azt, hogy ne tudnám tartani velük a lépést. Majd átnyergeltem biológiára, ahol már nem annyira jellemző a férfi dominancia.
Most éppen Woosterben élsz, New York és Chicago közt félúton. Los Alamosból pedig Las Vegas volt viszonylag könnyen elérhető… „alig” 10-11 óra autóval. Be szoktátok utazni az éppen aktuális környéket? Melyik a kedvenc helyed az USA-ban?
Nemzeti park vadászok vagyunk, azokat nagyon szeretjük. Vissza szeretnék menni a Grand Canyonba – amit egyszer megmásztam még a PhD alatt –, vagy szívesen eltöltenék egy hetet a kaliforniai Yosemite nemzeti parkban, de ezeken túl is van még jó pár hely a bakancslistánkon. Ez gyerekekkel is nagyszerű program. Amúgy most már akkorák, hogy jöhetnek a nagyvárosok is sorban. Szeretem New Yorkot, Chicagót, Bostonban élni pedig egy álom. Los Alamost is kedveltem és San Francisco is tetszett.
A férjed is fizikus, a gyerekek is fizikusok lesznek?
A fiam mérnök akar lenni, így lehetséges, hogy ő fizikát fog tanulni. A lányom még csak 12 éves, erős matekos, de neki még nincs konkrét elképzelése a jövőt illetően.
Mi hiányzik legjobban otthonról?
A család, a barátok, és úgy általában az emberek. Emellett hiányzik a mogyoró és a savanyú gyümölcsök – a ribizli, a meggy, az egres –, mert az amerikaiak csak az édeset szeretik, emiatt ezeket itt egyáltalán nem lehet kapni. Viszont ribizli és egres már terem a kertünkben, nemsokára a mogyoróbokor is fog, és meggyfát is szeretnék majd ültetni.
Mit csinálsz a szabadidőben?
Szeretek olvasni, kirándulni, túrázni és rengeteget kertészkedem. Sokáig faragtam is, de azt időközben abbahagytam.
Ha nem kutatással, mivel foglalkoznál?
Azt hiszem, építész lennék.
