A gyermekvállalás előtt álló szülők nemcsak várják, hogy elkezdődjön az élethosszig tartó küldetésük, hanem talán félnek is tőle. Az elején még senki nem tudja, hogy az elengedésük legalább olyan félelmetes. Főleg külföldre.
Az a normális, ha mi szülők is azt szeretnénk, hogy talpraesett, amolyan jég hátán megélő felnőtté érjenek csemetéink, de ehhez sok-sok saját tapasztalatra van szükségük. Az egyik ilyen nagy tanító lehet, ha külföldre látogatnak a fiatalok. Mindegy, hogy tanulás vagy munka céljából, de a nyelven kívül megannyi élményt és leckét magukba szívhatnak.
Kiábrándítok minden kismamát. Nem a gyermekek megszülése a legnehezebb. Az elengedésük legalább olyan fájdalmas és nehéz tud lenni. Hiába tudjuk, hogy ez az élet rendje, nehéz elfogadni, hogy elmennek mellőlünk, és megszűnik a zizgés, a csicsergés. Még a mosogatóban hagyott mosatlanok és a szoba közepén halomban álló szennyesek is hiányozni fognak. Nincs mese, idővel bele kell törődnünk, hogy az a pici baba, akit „nem olyan régen” még a karunkban tartottunk, ma önálló életet kezd vagy épp távolra utazik, hogy kipróbálja magát, tapasztaljon, tanuljon.
Saját sztori a hitelesség kedvéért
Anya kicsi lányaként nőttem fel. Kikímélt: „majd felnőtt korodban csinálhatod eleget!” fennhanggal indított el az én imádott édesanyám. Elméletben mindent tudtam: főzni, takarítani, hiszen mindig lestem anyukám dolgait, ám a gyakorlatba sosem vittem át. Nem volt rá igény egyik részről sem. Semmi és senki sem kényszerített arra, hogy megmozduljak, hiszen megteremtődött (na jó, megcsinálta anya). Nem akart nekem rosszat, sőt, de egy teszetosza fiatal vált belőlem, aki még attól is rettegett, hogy egy csekket befizessen. Ebben a „gonosz és félelmetes” világban így teltek a napjaim. Persze, volt önálló munkám, oda is édesanyám protezsált be. Nincs mit szépíteni – napjainkra elég erős önértékelléssel és önismerettel rendelkezem –, egy bugyuta, egyedül életképtelen fiatal voltam. Addig a pontig, amíg jött egy lehetőség, hogy anya szoknyája alól kibújjak és egészen Kanadáig repüljek.
Bizony, a nagy áttörés és a felnövés ideje Kanadában történt meg. Az a bénaság, aki azelőtt semmit, de semmit nem mert egyedül intézni, hirtelen Torontóban találta magát, és egyedül közlekedett és intézkedett a hatalmas városban. Anya pici lánya a nagy, veszélyes és távoli országban mutatta meg, mire képes valójában. Életem első repülőútja. Kezdetnek nem rossz, rögtön tizenkét órás úttal indítani főleg úgy, hogy tizenegy nappal vagyunk a terrortámadás után. Még a budapesti reptér is le volt zárva, de szerencsémre aznap oldották fel a korlátozást, így legalább a családom elkísérhetett a reptérig életem nagy kalandjára. Túlságosan nem bonyolódnék bele részletekbe, de eső, vihar, gép nem szállhat fel. fejtörés, intézkedés, átszervezés után másfél órás csúszással irány München, hogy az ottani reptéren átrohanjak a kapumig. Már csak rám várt a kanadai járat.
Mondanom sem kell, hogy megerősödtem, megkeményedtem, felnőttem. És mit adhat egy fiatalnak egy kis világlátás? A folytatásban kiderül!
#anyavagyok
A cikk a következő oldalon folytatódik, lapozz: