Nemcsak a génjeinkben hordozunk öröklött tulajdonságokat, de az életünk bizonyos részei is egyezést mutathatnak a felmenőinkével. Ezen egyezések leginkább a szüleink életéhez hasonlítanak, hiszen velük és általuk szocializálódunk. És ha az ő életükben szerepelt az alkohol…
Kicsi voltam, és nem értettem. Egyik nap még a lakásunkból indultunk el oviba, de haza már egy másik lakásba tértünk: anyukám, a bátyám és én. Aztán ugyanúgy, mint a velem egykorú gyerekek, elkezdtem az általános iskolát. Egyvalamiben különböztem csak: míg az osztálytársaimnak együtt éltek a szülei, az enyéim nem. Elváltak. Az okokat nem tudtam. Én csak azt láttam, hogy apa férfi létére sokat sír, anya pedig sokkal erősebb.
Csak később tudatosult bennem, hogy amikor sírt apukám, akkor rendszerint felöntött a garatra, és ő amolyan sírós részeg volt. Nem ártott a légynek sem, de a pia nemcsak a pénzt vitte, hanem az eszét és az idejét is. Ez utóbbit rendszerint a családjától vitte el, és rendre látogatta az italt mérő vendéglátó egységeket. Gyerekként én is gyakran megfordultam itt. No, nem önszántamból, hanem ovi után. Apa jött értem, és együtt mentünk valamelyik helyi kocsmába, presszóba. Gyerekfejjel élveztem, hiszen kérés nélkül kaptam csokit, sütit és üdítőket. Jobb napokon még apukám cimborái is megleptek valami finomsággal.
Nem itta magát annyira részegre, hogy ne tudtunk volna épen és egészségesen hazajutni, de az alkohol és a cigaretta a mindennapjai részévé váltak. Annyira, hogy ez vált számomra természetessé.
Eközben anyukám? Nem, nem tűrte tétlenül. Próbálta megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Sőt, egy ponton az apám is belátta, hogy valamit tenni kell, mert az ital rabjává vált. Kétszer volt elvonókúrán. Sikertelenül.
Milyen hatások érik a gyerekeket?
Borzasztó élettörténet és gyermekkor része lehet az alkoholizmus, de az én apukám alkoholtól átitatott életében csak hatéves koromig voltam benne napi szinten. A válással ugyanis anyukám kiszakított ebből az életformából még mielőtt lelki vagy mentális sérüléseket szenvednénk, vagy fizikai megnyilvánulásai is lettek volna. Ez volt a mi szerencsénk. Anya megmentett attól, hogy a hazugság a mindennapjaink részévé váljon, hogy titkolózzunk az alkoholizmus eltussolása miatt, vagy hogy megtanuljuk elfojtani a saját érzelmeinket. A Felépülők oldalán szerepel, és bizonyosan az én esetemben is így van, hogy ha ebbe az életformába ragadtunk volna, könnyen lehet, hogy nem úgy alakul az életem, ahogyan most élem.
Apa is tagadta, hogy alkoholista. Csak azért ment bele az elvonókúrákba, mert félt, hogy elveszíti a családját. Elment, de eredménye nem volt. A végén így is elveszített, és a válással nemcsak távolodtunk egymástól, de a szemünk is kinyílt. Ahogy nőttem és okosodtam, látni kezdtem dolgokat. Bár tudom, hogy hatalmas szívű, eszű és olvasottságú az én apukám, azt is tudom, hogy az alkohol mindenek felett áll az életében.
Kétféle út van: vagy azt az utat fogja járni a gyerek, amit a szülei jártak, vagy pontosan az ellenkező irányba indul. Sem a bátyám, sem én nem lettünk alkoholisták. Mondhatni, hogy a merőben másik utat képviseljük, mint az édesapánk. Ezen a ponton pedig Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvéből jut eszembe ez a néhány sor:
Nekünk kell kijelölnünk az életünk kereteit, ehhez azonban muszáj megértenünk, hogy honnan jöttünk. Csak az látja, hogy merre mehet tovább, aki tudja, honnan jött, és milyen terheket cipel magával.
Alkohollal az élet
A szeszes ital tehát nem az életünket meghatározó, és annak motorjaként jelen lévő tényező. Mindezt apukám sosem tudta elmondani magáról. Már fiatalon a rabjává vált, és egészen mostanáig nem tudott lemondani róla. Nem, nem volt részeg, csak ritkán. Leginkább családi alkalmakon öntött fel úgy a garatra, hogy aztán részeggé váljon. Ne álltassuk magunkat! Attól még alkoholista valaki, mert nem látjuk mindig imbolyogni. Aki napi szinten igényli a szeszes italt, az bizony függő! Mindez pedig komoly károkat eredményezhet a szervezetben. Tudtuk, hogy apa esetében is eljön az a pont, amikor a teste már nem tudja tolerálni a behatásokat. A sztrók elvette tőle a mozgás és a beszéd lehetőségét, de még most, többhetes kórházi kezelés után, egyre romló állapot mellett is mutatja a dohányzás és az ivás egyezményes jeleit a kezével.
Ha lenne remény arra – napról napra kisebb az esélye -, hogy felépüljön, biztos vagyok benne, hogy ugyanonnan folytatná az életvitelét, ahol abbahagyta. Az ő élete része a cigi és a szesz. Ugyanakkor meghatározta az én életemet is: így nem nyúltam soha cigihez, és az alkohol is csak elvétve jelenik meg a kezeim között.